Nagymamám konyhájában, mint makacs, kitoloncolhatatlan albérlők boldogan éltek az illatok. Hiába a rendszeres festés, hiába a rendszeres takarítás, ezek az illatok nem távoztak. A kredenc fája, az elmosott, mégis a nagy ünnepi ebédeket őrző fazekak, edények, de talán még maga a saválló, semleges eszcájgok is őriztek valamit, a szeretettel főzött nagy ebédekből.

Egyszer, sokáig álltam egy kihúzott fiók előtt és arra gondoltam, hogy ezek a régi kések, villák, kanalak mind szentek, mert hozzáértek a nagymamám, nagypapám szájához, ők voltak azok, akik minden áldott, istenadta napon ott voltak velük, szolgálták őket. És bizony ezek a kanalak, villák, kések meg is tudtak szólalni… Beszéltek, újkrumpliról, amit az újhagyma, a házi zsír, meg a szerelmetes színű paprika tett ellenállhatatlanná, a finoman panírozott rántott húsokról, és a hozzájuk felszolgált, zseniális, tejfeles uborkasalátákról.

Meg a délelésekről, amikor a mosogatóban várták, hogy megtisztuljanak és aztán az ozsonna, a vacsora idején újra, szent tisztaságban kerüljenek elő. Furcsák ezek az eszközök, amit nap mint használunk. Mert őriznek belőlünk valamit. Társíthatjuk őket, mélázhatunk valamin, amit csak mi tudunk. Kis titkokat. Emléktöredékeket. Olyanok ezek, mint a porszemek egy kabát zsebkorcában. 

Hamvas az ágyról írja, hogy az bizony külön univerzum. Ágyban születünk, ágyban halunk meg és az életünk egy harmadát ágyban töltjük. Ott álmodunk, szeretkezünk, szenvedünk… Az ágy egyszerre bölcső, a fáradtságot szivacsként magába szívó eszköz és persze ravatal is.

Egyszer megfigyeltem, milyen műgonddal készítenek ágyat maguknak a Nyíregyházi Állatpark orángutánjai. Ahogy tologatják a szalmát, ahogy körberakják rongyokkal és ahogy aztán nagyon boldogan és persze holtfáradtan belefekszenek, az százezer év ágykultúráját idézte fel bennem…

És fura dolog ez. Nagymamám kredencében többféle mintázatú kés, villa, kanál is lakott. Innen-onnan vándoroltak ide, mint az emberek Európába. És békésen éltek egymás mellett. Többségben persze a nagy Szovjetunióból jöttek. NERZS felirattal, de voltak köztük alumíniumból készültek, girbék és gurbák, leszázalékolt, veterán és fogyatékkal élő evőeszközök is, akiket én bizony gyakorta diszkrimináltam, ellentétben papóval és mamával, akik egyszerűen nem tettek különbséget az evőeszközök, akárcsak az unokák között. Egy rudi mindenkinek. Egy kóla. Egy százas.

Az én modern konyhában már minden nagyon skandináv, egyszerű, az evőeszközök ugyanolyanok és szelektálva kerülnek a fiókba. Mégis van köztük egy kanál, egy villa, meg egy süteményes kisvilla, akiket nagy becsben tartok. Csak én ismerem a történetüket. Csak én tudom, miért laknak ott a többi, design és méregdrága eszcájgok között…

Egyszer majd megírom a történetüket. Egyszer majd, amikor az evés, nyelés, emésztés nehézségeikről írok. Egyszer, amikor elindulok a szervek országútján és mindegyikről írok egy mesét. Nem csak az agyról, a szívről, hanem a gyomorról, a bélről, a májról, a vesékről… Egyébként valóban fehér, a fehér májú nők mája? 

Persze, ha orvos lennék, akkor tudnám, hogy a hiperszexualitás a máj károsodásával lehet összefüggésben, nem bomlik az ösztrogén, a szerv valóban kifehéredhet és a hölgy azt érzi, csillapíthatatlan az "étvágya" és falni kezdi a mindig is "ártatlan" férfiakat...

Jajj, de június, meg nyár van. Itt közelegnek a szabadmellű örömök, a fehér éjszakák és én a fehér májakra gondolok, meg nagy evésekre, meg arra, hogy gyönyörű sonkája nem csak a füstölőnek lehet, de egy buja nőnek is, hogy a kolbász meg nagy úr, de ha lácsú, puha, akkor az biztosan nem nyer gasztroversenyt sem…

Jól kitalálta ezt a Jóisten, hogy mi itten ebben a földi paradicsomban akár még jól is érezhetnénk magunkat. Ha éppen nem háborúznánk, ha megbecsülnénk a szerelmet, az életet, ha rádöbbennénk, ezer fontosabb dolog van a „dolgoknál”, pénznél, kivagyiságnál, hiúságnál, meg a sértettségnél.

Te! Vettem petrezselymet, meg bazsalikomot, rendszeresen öntöztem, most meg a Medárd napi özönvíz is locsolta, szépen kerekednek, cseperednek. Lesz ebből még nagy, boldog evés. Lesz még ebből délutáni szieszta; béke, szerelem, ölelés…

Figyelj! Leírom. Most nem tudok beszélni. Fájna is. Az írás olyan, mint a matek. Mértékegysége van. Üteme. Ritmusa. A jó szöveg egy számsorozat. A jó szöveget még Fibonacci is értelmezni tudná, Einstein is. Te tudtad, hogy amit a tudósok kozmológiai állandónak neveznek én simán szerelemnek fordítom? Ami él, bújni, szeretni, simogatni akar. De mennyire nem mindegy, hogy kit ölelsz, kit simítasz, kihez bújsz, kit hívsz fel az éjjel kellős közepén, hogy egyedül vagy…

Tegnap jöttem haza a világ végéről. Ott már nincs semmi. Csak egy mező, az is lekaszálva. Nincs semmi. Egy rossz fasor, aztán vége. Oda már nem megy vonat, busz. Van egy temető a közelében, egy nénikét láttam egy nagy kaspó krizantémot vitt a hóna alatt.  Még virága sem volt. Vajon lesz, aki látja, amikor virágzik? A nénike csak vitte. Arra. Valakire.

De visszafelé láttam, hogy valaki tökkel is foglalkozik. Sütőtökkel. Na oda elmennék, ahhoz a világvégi tökföldhöz, onnan hoznék neked sütőtököt. Süssük meg, de csináljunk belőle levest is. Míg sül, hallgassunk zenét és táncoljunk a konyhában. Persze, hogy majd ősszel! Most még csak vetik, ültetik. Te, hallani akarom, ahogy dobog a szíved! Hallani, ahogy egy rugóra jár az enyémmel. Onnan tudom, hogy nekem teremtettek, hogy ha nem vagy itt, pont az a rezgés hiányzik, pont az a lendület, pont az a csók, pont az az ölelés, pont az, ahogy Te fogod a kezem.

Hallani akarom a hangod, a nevetésed. Volt idő beszívták a falak még az illatod is aztán, amikor nem voltál éjjel kilehelték a szobába, olyankor úgy ébredtem, mintha mellettem aludnál. Na ezért fontosak az illatok. De mondok valamit, túl a parfümökön meg a tusfürdőkön, testpermeteken, még van egy másik világ. A nő illata. Tudom lerágott csont. De van ebben valami. A szerelemnek is van illata. Az olyan mint a bőrödé. Az ölelésnek is van illata, az meg az öledé. Látod milyen egyszerű?  

De ez a szöveg milyen rapszodikus, nincs üteme. Túl sokat akart fogni. Amado-t olvasok. Forró kakaó illatú könyv, tele vággyal, testiséggel, meg valami dél-amerikai bűbájjal. A múltkor meg újraolvastam a Buendiák Bibliáját…

Csapongok. Bort kívánok. Beszélnék. De azt most nem lehet. Csak táncolni… A tükörben, mint nagymacskának villog a szemem. Fúj a szél, belemar amibe csak tud, lebben a függöny, fújja, erőszakos, kinyitja az ajtót, ablakot… És én nézem, várom ahogy megnyílnak a lakás rései, mint apró virágok, hol pillantom meg az izgalomtól fénylő alakod…

ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok

Van egy nagy fehér nyárfa a Mák utca végén, a jégpálya mellett. Ő az utolsó a régi "entek" közül. Amikor a régiek már dacoltak a széllel, ő még csak kisfiú volt. Nem is tudom, hogyan maradhatott meg. A nagy konyhaablakból láthatom. Évek óta. Ahogy dacol a nyári viharral, ahogy tavasszal óvatosan rügyezik, ahogy ősszel napról napra sárgul és ahogy télen a hóesésben szerelmes rigókról álmodik.

Amikor a Media és az Obi megvette ezt a területet, hatalmas fehér nyarak és eget karcoló jegenyék nőttek erre. Ők volt Nyíregyháza felhőkarcolói, ezek a sudár és terebélyes élő szövetek, amelyek csövek és gépészet nélkül pumpálták 30-40 méter magasba, az éltető nedveket. És lombjaik között Krúdy történetei susogtak. Még emlékszem rájuk. Emlékszem a futballpályára, amit visszahódított a természet, hogy aztán a nyárfák írmagját a fogyasztói társadalom technokrata, láncfűrészes világa tüntesse el.

A múltkor láttam egy fotót a nyíregyházi Kossuth utcáról. A nyolcvanas(?) évek elejéről. Egy bácsika egy tehenet vezetett át az úton. Száron. Hogy hová vitte, már titok. Csak a fotó őrzi az anakronisztikus jelenetet.

Sokat gondolok erre. Hogy milyen szappanbuborék a volt. A múlt. Milyen szappanbuborék a kérdés; emlékszel?

Emlékszünk. Mire is? Ki látott engem? Ki látott téged? Ki látott minket? Pedig az éjszakáink szebbek voltak, mint a világ nappalai.

És tudod furcsa dolog ez. Törölhetsz, égethetsz, sóval bevethetsz. De ami igaz volt, az visszajön. Az visszatér. Az semmit sem változik. Nem kopik, nem fakul. Az él, lüktet, felszakad. Saját legendát gyárt. A tiédet.

És tudod, amikor eljutsz odáig, hogy a múlt nem fanyar, de még csak nem is sötét csokoládé, hanem isteni ajándék, akkor egyszer csak odaülhetsz a Teremtő mellé, akkor benne leszel az égi kórusban, akkor egyszer csak megérted, hogy nem állandónak, hanem múlandónak, nem örökkévalónak, hanem percnek, sóhajnak, egyetlen villanásnak, dobbanásnak születtünk. Olyanok vagyunk, mint a gyors rádiókitörések. Kurták, furcsák, érthetetlenek. Magnetárok pillanaténeke.

Mondd, ha egyetlen hang leszek az ábécédből, melyik leszek? Alfa? Omega? Vagy az, amit mindig felejtesz?

Május van. Írom a perceit a nagy könyvbe. Nézem a fehér nyárfát a jégpálya mellett. Galamb száll rá. Szél simogatja. Kávét iszom. Bolondságokat dúdolok. Egy énekes rigó néz fel rám a fűből. Áldott aki erre a világra született.

A nyolcadik részre egészen bizonyossá vált. Hiába kéri Réz András számon a történelmi hűséget az alkotókon, hiába emlékeznek egészen másként az idősebbek, A besúgó a hibái ellenére is visz, magával ragad, mert ez a sorozat ugyan túloz, néha bűvészkedik és  „csal” is, ennek ellenére simán viszi a pálmát.

Réz András figyelmét arra kellene felhívni, hogy ez a sorozat az alkotók ifjúsági kalandregénye, a mindig újak a lázadása, olyan eszmények apoteózisa, mint a szabadság, becsület, hűség, kiállás. Éppen ettől lesz áthallásos, mert örök értékekről beszél.

A nyolcadik rész hatása alatt ezer dolog jut eszembe. Hogy amikor a fiatalokat veri a III/III-as bagázs, akkor akarva akaratlanul Fábri Ötödik pecsétje sejlik fel. Amikor a nyilasok a jól megvert asztaltársaságot arra kérik, hogy köpjék le a Krisztusként szenvedő rabot, akit történetesen a fiatal Cserhalmi alakít. Csak akkor mehetnek haza... A másik film, ami folyton felsejlik bennem A besúgó közben, az a Megáll az idő. De mennyire más ez az izgága, nagyon változtatni akaró fiatalság, szemben az egyre inkább impotenssé váló hatalommal, mint a nagyjátékfilm szereplői, akik pontosan tudják, előbb vagy utóbb ők is olyanok lesznek, mint a szüleik, vagy a tanáraik... Mert míg a hatvanas években a teljes nihil, csalódottság, kilátástalanság jellemezte a lázadó fiatalokat élünkön Pierre-rel, lásd; "Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!", addig ebben az új sorozatban benne van az is, (és persze tudjuk is retrospective), hogy valami újnak kell jönnie, valami másnak... És nagyon remélem, hogy A besúgónak lesz folytatása, mert bizony a kilencvenes évek is megérne egy nagy (sorozat)misét! 

ÁM amikor a négynegyvenégyes Mészáros Juli simán veti oda, hogy „tinidráma”, akkor hangosan, vinnyogva nevetek fel. Aztán jön Hodosán Rózsa és Rainer M. és még jobban belegázolnak... Hogy kérem ez nem így volt, ez nem így történt etc...

Tiszteletem. De ennyi! Könyörgöm, hát itt mindenki hülye? Ha dokumentumfilmet akartak volna forgatni az alkotók, akkor nem az entretainment felől közelítették volna meg a dolgot.

És kérem, tessék figyelembe venni, hogy az alkotók mesét mondanak. Egy olyan mesét, amiről nem állítják, hogy így volt, hanem tegyük fel, ők így látják, nekik így mondták, ők így akarják hinni, megélni. Tessék mondani ki kéri számon Jókain a tűpontos hitelességet?

Keverednek évek, történések, de ettől még simán felemelő, ahogy a fiatalok lázadnak, ahogy mernek, ahogy láttattják maga magunkat.

Karinthy segít nekünk, amikor találkozik egy fiatalemberrel. Azzal a sráccal, aki ő maga volt, aki nem akart megalkudni, aki még fejjel a falnak, aki arról álmodott, amiről József Attila hiszi, hogy tűzoltó leszel, katona, meg vadakat terelő juhász.

A nyolcadik rész nekem egyszerű bizonyság, hogy a fiatalok pontosan ugyanolyak ’48-ban, ’56-ban, vagy ’88-ban… A márciusi ifjak, a forrófejűek, a Petőfik, akik királyokat akasztanak, akik címert vágnak a zászlóból, akik megveretik magukat március 15-én és akik úgy érzik a FreeSZFE épp olyan forradalom és lázadás a mindenkori hatalom ellen, ami akkor is megéri, ha nincs holnap, ha nincs szép jövő, csak keserv.

Sodró Eliza mondja Friderikusznak, hogy neki akkor is érdemes kiállni egy eszme mellett, ha ez az ő karrierjébe kerül. És azt hiszem, ilyen mondatot teljes meggyőződésből csak harminc alatt mond az ember. Harminc felett, már általában van állása, egzisztenciája, talán családja is és akkor már elgondolkodik, mi mennyit ér nekem. És tudjuk, hogy a tett halála pontosan ez az okoskodás. 

A besúgó pont azokról a mindig ifjakról szól, akiket nem érdekel, hogy a hatalom mit tesz velük. Petőfiék nem tartottak veréstől, elnyomástól, börtöntől. Az ifjú Orbánt nem érdekelte, hogy a gumibot az adámcsutkáját szorítja, ahogy a színésznövendékeket sem érdekelte, hogy mi lesz holnap. Ma kell lázadni, ma kell kiállni, megmutatni és a középső ujjukat emelni a hatalomnak.

A besúgó egyértelműsíti milyen morális eszmék mellett teszi le a voksot. A besúgó a „mocskos idő” ellenére is szeretne tiszta maradni. És persze igaza van mindenkinek, hogy ha Máté az 1985-ös Queen koncertre tud jegyet szerezni, akkor számon lehetne kérni az alkotókon valamiféle történelmi hűséget.

De nekem, aki élt a 80-as években, már Máté Chicago Bulls-os kabátja is ordította, ez nem lehet 1985… Hiszen a csapat a 90-es évek jelején lett igazán népszerű, azt követőn, hogy 1991 és 1993 között háromszor nyerték el a bajnoki címet és lettek főcsoportgyőztesek az NBA-ben. Csalunk néhány évet, de cserébe örök emberi értékeket villantanak fel trendi módon, ami sokkal fontosabb annál, hogy közben elvereznek a történelmi hitelesség oltárán.

Hodosán Rózsát már az első rész felbosszantotta, és nem nézte tovább. Ez is egy emberi attitűd. Én már az első résznél tudtam, hogy az összest meg fogom nézni. Előszedem a gyerekkori fotóimat, leültetem édesapámat az első rész elé és megkérdezem, te hogyan emlékszel?

Miközben pedig tévé képernyőjén ég a szovjet zászló, arra gondolok, hogy szeretnék ott lenni Gerivel, Szávával, Mátéval, Karcsival. Szeretnék a hatalom szemébe köpni. Szeretném ordítani, hogy ártatlanul ítélték el nagyapámat (munkásellenesnek nyilvánítva) és zárták a szegedi Csillagba 1948-ban! Szeretném az arcukba köpni, hogy a tanult, olvasott, művelt nagymamám, aki egy csendőrbiztos lánya volt, csak takarító lehetett a nyírbátori tanácsházán. Szeretném az arcukba üvölteni, hogy apám innovációs díja miért csak a rendszerváltás után került elő a páncélból?

Szeretném lenézni magam, minden alkumért, megalkuvásomért. Szeretnék szembenézni magammal és kérdőre vonni, hogy mikor lettem ennyire kimért, ennyire mérlegelő. És aztán szeretném lenyugtatni a bennem élő forradalmárt, hogy te gyerek, megellik az három tőggyel is.

Magyar József, egy nyírbátori költő írta, „minden hatalmat megutáltam már, csak azt nem, amikor éjjel fölém magasodsz az ágyban…”

A kisember örök lázadása ez, a kisember örök bizodalma a mindig ifjakban, hogy a hév, a régi sutba dobása az csak jót hozhat nekünk…

Így lesz A besúgó találkozás egy fiatalemberrel. Így lesz a pontatlansága ellenére is örök mementó, hogy mit és hogyan ne. A rajongásom nem szakmai, nem esztétikai, hanem morális alapú.

ui: Geri ambivalenciája, és a muszáj megalkuvása mögötti értékrendszer pont megerősíti, amit írtam. A megzenésített József Attila vers a végén meg hab a tortán!

Magyar házasság

A királyleánykát nálunk a szürkebarát adja Irsai Olivérhoz…

Szombati Michelin csillag

Májkrém jól iható tejjel, két kilós kenyéren, gazdagon

Minimál

Román sátorban, gumimatracon álmodni, frottírlepedőktől illatos fürdőről…

Korai

Mint a krumpli, a felkelés és a magömlés…

Szerelem

A végén kiderül, hogy csak egy volt, az is megfizethetetlen.

Kányádi

Bűn bűn alól új bűnt vedlik. Nagygalambfalván a nevét turbékolják.  

Bor

Hamvas. Tenger. Szerelem. Bolondság.

Mámor

Állni június 18-a éjjel az esőben és lesni, mikor lesz éjfél.

Igazság, út…

Az élet most kezdődött el és mire ezt leírom véget is ér.

Boldogság

Egy semmihez sem hasonlítható nevetés a fürdőszobában.

A hatalomhoz való viszonyokról először Frank Herbertől és Isaac Asimovtól hallottam. Aki ismeri Paul Atreides történetét, a Kwisatz Haderach jelentését, megismeri a könyvben részletezett próféciák jelentőségét, valamiféle képet kap arról, hogyan lesz egy különleges képességekkel rendelkező emberből, vezető, majd uralkodó, sőt messiás. Miközben meg retteg attól, hogy a nevében induljon el a „dzsihád”, a fremenek szent háborúja.  Be kell látnia, a hatalom felé vezető úton számos olyan dologgal kell szembenéznie, mi felett nincs uralma. Paul sztorija arról is szól, hogy a tömeg kontra individuumban, csak a tömeg győzhet.

Így volt ez Jézussal is. És erről is ír tanmeséket Isaac Asimov az Alapítvány trilógiában. Többször, többféle szempontból nagyító alá véve a témát. Asimov zseniálisan mutatja be a hatalom felé csimpaszkodó, egyéni ambícióktól duzzadó ember archetípusát is. Az „öszvér” a kedvenc „antihőseim” közé tartozik.

Már felnőtt fejjel a hatalom kontra egyén viszonyát Alinsky helyezte számomra új megvilágításba. Hogy a Rules for radicals könyvét szinte kívülről fújtam...

Oly távol, vagy tőlem... 

Jó messziről indultam. Jó messziről. Két-három évtized mélységből. Hogy valami dombocskáról szemlélve pillantsak hatalomra, politikára és ebben a kényes koordinátarendszerben helyezzem el magam is.

Onnan induljunk el, hogy az ember fura szerzet. A DNS-ébe írt kódokkal, korlátokkal, és azzal a naiv hittel, amely a nevelést és az öröklétet emeli piedesztálra. Induljunk onnan, hogy nem ismerek olyat, aki valami felett ne szeretne uralkodni. Ha másképp nem, de mániásan rak rendet a lakásában, folyton a virágoskeretet túrja, felgereblyéz ott is, ami már nem is az ingatlanához tartozik. Bájdevéj Hankiss Elemér olyan szépen ír el erről, hogyan ácsingózik az ember a „rend” után egy kaotikus univerzumban… A rend a rendetlenségben egyszerre beszél a félelmeinkről, az agyunkkal felfogható élére állított világról és arról, hogy erre képesek vagyunk…

És olyan jó lenne most arról beszélni, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek. Mi, akik imádkoznuk, majd gáncsolunk, mi akik a békéről papolunk, közben a megosztottság, a háború szolgái vagyunk, mi mindannyian…

A legjobban azt szeretem, amikor azt kívánjuk, minden politikus legyen szent, legyen Krisztus jámbor apostola, de ha az egyszeri ember hatalomhoz jut, akkor abban a pillanatban kacskakezűvé (minden szentnek maga felé hajlik…), önzővővé, fennhéjázóvá, nagyképűvé, önteltté válik… Mert a hatalom és a pénz, olyan mint a drog, mindig újabb adag és mindig több kell belőle. És ezen a Földön ráadásul minden eladó. 

Mindennek és mindenkinek ára van... (a hatalomnak is...)

Két dolog jutott eszembe.

Az egyik a Miért éppen Alaszka? című sorozat. Ebben van egy nyugdíjas, konzervatív űrhajós, akinek kiadó a lakása. Az űrhajós nem bírja a buzikat, a liberálisokat, meg a demokratákat. Ezért is költözött Alaszkába, mert az csak kemény fickóknak való hely… Aztán a kiadó lakását egy napon két férfi akarja kivenni. Rögtön turpisságot szimatol és hát igaza is lesz, a macsó Alaszkában egy homár pár kíván beköltözni az ingatlanba. Emberünk először nemet mond, ám miután kiderül a párocska a dupláját is hajlandó fizetni a lakbérért, simán kompromisszumot köt. Mert van olyan pont, amikor már korpásodik a fejbőrünk...

Egy beszélgetős műsorban, egyszer Hegyi Barbara, színésznő találta azt mondani, hogy az emberek álszentek. Azt a példát hozta fel, hogy sok nő állítja, ő pénzért soha senkivel nem feküdne le. Erre ő azt ecsetelte, hogy tegye a szívére a kezét az a nő, aki nemet mondana arra, ha tegyük fel egy arab sejk 100 ezer dollárt kínálna neki egyetlen, érzéki éjszakáért… A körülményeket illusztrálva hozzáfűzte, nem derülne ki, soha, semmi, a sejk, ápolt, nagyvonalú és kedves… Csak csöndben teszem hozzá a hölgy olvasók kedvéért, hogy 100 ezer dollár, az most holmi 30 millió forint. Egyetlen, szenvedélyes éjszakáért…

Megéri? Nem éri meg? Tudjuk mire mondunk nemet?

Gundel Takács Gábor nem is olyan rég, földimnél Lutter Imrénél járt és ott mesélte el, hogy az Áll az alkuban 2-3 millió forintnál a magyar emberek többsége már képtelen lazán játszani, debilizálja őket az összeg. Nyomni kezdi őket, passzírozza, préseli, hogy ez már nem játék… Elgondolkodnak, mennyi mindent lehet annyi pénzből venni...

Montecuccoli szerint még a békéhez is pénz kell, nemhogy a háborúhoz...

Miközben árgus szemekkel nézem Oroszország, Ukrajna és az Unió széthullását, látom hogyan röhög a markába az USA és Kína, azon gondolkodom, hogy milyen boldogok voltunk ’90 előtt, a kétpólusú világban. Pedig hogy utálom azokat, aki rákként visszafelé mennének az időben…

Onnan indultunk, hogy az ember szeretné a világát biztonságossá, kiszámíthatóvá alakítani. Az ember legalább hinni szeretné, hogy ő irányítja élete legfőbb kérdéseit, hogy ő dönt, hogy ha tanul, megéri tanulnia, ha dolgozik előrejut, ha kopog, zörget, akkor ajtók nyílnak meg előtte… De közben egy kis alamizsnáért is ölni képes, igazságtalan betyárok vagyunk. Virtigli zsiványok. Opportunisták, megalkuvók, irányíthatók, befolyásolhatók buták, oktondiak. Nem olvasunk, nem tanulunk semmiből. Mindent ezerszer ismételünk. Egyszer azt mondta nekem egy lány, hogy addig ismétlem majd az élet adta leckét, amíg meg nem tanulom. Vagy, amíg meg nem halunk.  

Két év pandémia, most pedig közel 80 nap orosz-ukrán háború után, némi letargiában, egy lábon kihordott, fojtogató depresszióval nézem a májust, ami a világ legszebb hónapja. Látom, hogy semmi új nincs a nap alatt, minden ismétlődik, mintha épp 100, vagy kétszáz évvel élnénk korábban... A hatalom és a pénz tivornyázik, és készült tort ülni...

Pedig most kellene szívünket felemelni, most kellene kibeszélni a dolgainkat, jó az idő, hosszú az este, az alkony festői és mondani egymásnak, mesét, szerelmet, fabulát. Nem baj ha sikamlós a téma, nem baj ha meghozza  kedvünk borhoz, nőhöz, szerelemhez. Nem baj, ha közben leszedjük az égről a csillagokat, nem baj, ha megtaláljuk magunkban a jót, az emberit, a felemelőt... Nem baj... Csak ne kelljen már atomfenyegetésről, fegyverekről, annektálásról, hatalomról és marhaságról beszélni. 

Kitörhetne már a béke. Jöhetne újabb aranykor. És édesapám is lehetne fiatalabb... 

A pontyból ki kell szedni, cibálni, vágni a keserűfogat. Egyetlen keserűfog elrontja az egész levest. Édesapám, aki ügyesen pucol halat, sose mondta. Holnap majd felhívom, hogy elmúltam 20, elmúltam 30, és elmúltam 40 és most kell megtudnom, hogy a keserűfog, mindent elront?

Ma éjjel nekiállok és megkeresem az élet keserűfogát. Én a pontyot éles késsel fogom pucolni. Levágom róla a pitykés-pikkelyes kabátot és szép filékre bontom. Ami marad az legfeljebb a harag és az mehet bele az alaplébe.

Voltam egy születésnapon. Sóstón. Ott egy nagy kondérban január végén bajai halászlé rotyogott. Na azt hirtelen kell főzni. Nem szórakozni a passzírozással meg alaplevezéssel, hanem megtalálni a hagyma, hal, paprika szentháromságát és főzni a lét, mint a halászok istene. Édesanyám olyan gyufaszál tésztát adna hozzá...

Te! Ne aludj már! Hol jársz? Mit álmodsz? Kék ott a part, nagyok a sziklák? Le lehet róluk ugrani a vízbe? Te ott olyan a víz alatt, mint egy nagyra nőtt akvárium? Te! Hallod azt sem tudom, milyen az illatod az éjjel, de ahogy futottam a tó körül a meki felől mézillatot áraszt egy sor virág és ott, akkor abban az illatban téged éreztelek. Csak Téged.

Hallod? Tényleg alszol? Nekem most beszélnem kell! Hallgass meg! Tékozlom az időmet. Éjjel kiállok az ablakba, hiszen ismered, és osztogatom. Egy hajléktalannak adtam 10 évet. Nagyvonalú voltam. Reggel visszahozta, letette az ajtóba. Én meg könnyeztem, mint egy pulya. Tíz egészséges, szerelmetes, hasznos év. És én csak úgy odaadtam volna. Az meg visszahozta. Mint egy drága mobilt. Egy köpcös pénztárcát. Visszahozta. 

Te ismered a Petri verset? Azt, azt! „A napsütötte sávig…” Hallod, Baudelaire jutott róla eszembe. Az egy dög megvan? Lőrinc fordította. Tudod, sétálnak a kedvessel és valami kutyatetembe botlanak, ami felpuffadt, beköpték a legyek, mozognak benne a pondrók, a nyüvek és a költő jól megbíztatja a fiatal, feszes bőrű, tüzes babáját, hogy majd kedves, te is ilyen leszel. Ha eljön az idő. A kívánatos húsból, egy darab dög…

De Petri sokkal, de sokkal többet mond. Petri poklot jár. Petri 20 forintot ad egy kék szemű, emberi mivoltából kivetkőzött, alkoholista nőnek, aki viszonzásképpen testi szerelemmel fizet. De hát milyen ez a test… Édes istenem… Pont olyan, mint az a pokoli bugyor, amibe lerántja a költőt, aki végig attól tart, hogy megkoszosodik angyaljelmeze, a világos zakója… Te, Petrit kellene felolvasni ennek a tökéletes május éjszakának. Kimenni a szigetre, ahol most már egy nagy, sárga Nyíregyháza felirat manifesztálja, amit eddig is, mindig is tudtam, hogy a Bujtos a város, szíve, gyökre, identitása, önazonossága, hogy ez kérlek Nyíregyháza…

És itt kellene reggelig 100-szor, ezerszer felolvasni a Petri verset, amíg a hajnal, a napsütötte sáv fel nem oldozna, amig a májusi hajnal magához nem ölelne, a körutat és engem és azt már egyedül nekem suttogná; nincs már vesszőfutás, nincs már büntetés, nincs már halál, csak a szerelem van, csak az jön haza, akit annyira vártál, az költözik hozzád, meg a napfény, meg az érett (manierista) tavasz…

Szent Gabriel Garcia ma sokszor nevettetett meg. Mondják egy örvénylő folyóban látta meg a Száz év magányt. Nagyapám reggelente, minden áldott nap, pontosan két deci pálinkát főzött a spóron. Már hajnalban kelt. Akkor még az őrangyala is aludt. Lerántotta róla a takarót és biccentett, hogy dolog van. Az többször fel akart mondani, de nem engedték el. Akkoriban Apagyon éjjel tél volt, hajnalban tavasz, nappal meg nyár. Úgy este hat után eljött az ősz is. A tyúkok naponta 10-12 tojást tojtak és a teheneket óránként kellett megfejni. Volt, amelyik csokoládé ízű tejet adott, de ha nagyanyám felforralta, simán le lehetett adni a tejcsarnokban. Kifehéredett és némi gyógynövényen kívül semleges lett az íze. Egyszer nagyapám a nagy tőgyű Marcsa hátára ültetett. Két fecske nézte és kibeszéltek, hogy kicsi vagyok én ahhoz, hogy a csorda hercege legyek.

Az őzek királya minden nap hozott nagyapámnak egy áldozatot. Furcsa világ volt. Az őz a szájában hozta papó elé a még ki sem hűlt holttesteket és arra kérte, gyorsan nyúzza meg őket. Az őzkirály így végzett az ellenfeleivel. Papó meg a hazavitte a húst, csak a szívüket ásta el a nagy diófa alá a Rudastónál. Jártam arra két éve, a diófa szív alakú leveleket hajt és ősszel fura hangokat ad ki magából.

• Kórház asszony! Ebbe a testbe szerettél bele! – mondta papó és félmeztelenül állt a szoba közepén. Táncolni kezdett. A maga módján. Énekelni jobban tudott.
• Jani… Jani… - nagyanyám helyette szégyellte magát és kavarintott egyet az őzpörkölten a szegényes konyhában.

Halotti tor volt ez, énekkel tánccal. Nagyapám beszélt az állatok nyelvén, mindig mondta is, jobb azt nem hallani, mert náluk minden egy cseppet keservesebb. A halál is szereti a húst. De irigyelte is őket a tartásukért.

• Csak az lesz szép, ami fáj… - mondta egyszer és intett, hogy gyorsan készítsem azt a fröccsöt, mert kiszáradt a gigája.

Azt meg én nem engedhettem meg magamnak, hogy az állatok nyelvén is értő papó, kiszáradjon. Nagymamám közben pillangókat gyűjtött egy kosárba és egyenként morzsolta le csápjaikról a nektárt, amit aztán belesütött a kalácsokba.

• Csak azt ígérd meg nekem, hogy egyszer úgy fogsz egy lányt szeretni, mint a palacsintát – kacsintott rám és én megígértem neki, hogy egyszer jobban fogok szeretni egy Lányt, mint a palacsintát. De magam sem hittem el. Egészen addig…

Ab ovo

Sanyika és Gabi a két unokatestvérem az összes imádságot tudták. Feküdtünk az ágyban, hárman. Nagymami pedig kérdezte;

- Na, hogy van a Miatyánk? - Ők pedig fújták… - Mit imádkozunk elalvás előtt? - és fújták…

Én meg csak kukán hallgattam. Nem tudtam egyetlen imádságot sem. Nem jártam hittanra, helyette volt örsi foglalkozás, meg azzal kecsegtettek, hogy ha nagyobb leszek még az „úttörőtanács” tagjai is lehetek. „Kodácsi” nagymamámnak az sem tetszett, hogy gyerekként azt találtam mondani, hogy az istenek földönkívüliek voltak, akik meglátogatták egykor a földet. Mert hát akkoriban nagy divatja volt a Daniken könyveknek… Görögkatolikusnak kereszteltek, de nem igazán tudtam mit is jelent ez. Pedig az apai nagymamám, Pintye Jánosné született Asztalos Erzsébet, hithű római katolikus, be sokat kérlelt; - Járj hittanra, legyél első áldozó! 

És nem csak engem kérlelt, hanem a szüleimet is, vegyenek rá a templomlátogatásra. 

Alma mater

A gimnáziumban Bodnár tanár úr „tanította” a Bibliát. „Ebben minden benne találtatik, amit az életről tudni érdemes!” – tette hozzá a magyar szakos tanár. Hite szerint beszélt. Kodácsi nagymamám akkoriban ajándékozott meg egy apró, puha, kék fedeles Károli bibliával és talán „felsőbb utasításra” olvasgatni kezdtem. Minden áldott nap. Ott volt az íróasztalom szélén. Jób és Jónás a nagy kedvenceim közé tartozott, aztán jött a Prédikátor könyve, a Zsoltárok, és Pál apostol levelei.

A gimnáziumban görögkatolikus hittant hirdettek, én pedig jelentkeztem. A szüleim nem is tudtak róla. Jeviczki Ferenc szelíden, kedvesen járt hozzánk a suliba. Áradt belőle a szeretet, és igazából nem is tanított, sokkal inkább nevelt minket, beszélgetett, aktuális problémákra reflektált. Nagykamaszok voltunk, tele energiával, tomboló hormonokkal. Ő pedig hihetetlen türelemmel fordult felénk.

Pünkösd előtt aztán, azt találtam mondani anyukámnak, hogy kellene egy tisztességes zakó.

- Miért? – kérdezte.

- Mert elsőáldozó leszek – feleltem. És emlékszem hogyan képedt el.

Még az osztályfőnököm, Szták Sándor is eljött, pedig megrögzött római katolikus volt, de azon a vasárnap ő is ott ült a padok között, abban a görögkatolikus templomban, amelynek az építéséhez Pintye János, nagyapám is komoly összeggel járult hozzá…

Onnantól kezdve a „kék Bibliát” mindenhová cipeltem magammal. Bárhová mentem, jött velem. Sorokat preparáltam, húzgáltam alá benne a fontos üzeneteket. De bevallom, nem lettem jó katolikus… A Milánóban rendezett Keresztény Ifjúsági Világtalálkozóra is inkább csak azért mentem el, mert jól hangzott, hogy Olaszországban lehet szilveszterezni…

Azért a „kék könyv” olvasgatása nem múlt el nyomtalanul. Amikor tévézni kezdtem és már beszélgetős műsort is rám mertek bízni, rendre hívtam papot vendégként a stúdióba a nagyobb ünnepek idején, és mindig rácsodálkoztam, Isten emberei milyen műveltek, milyen elkötelezettek és milyen felkészültek.

Szívesen emlékszem vissza a Váradi Józseffel, Bosák Nándorral folyatott beszélgetésekre. Mindig feltöltött, hogy Janka Ferenc micsoda lexikális tudással rendelkezik, hogy Bozorády Zoltán milyen jámboran volt tudós, Sipos Kund Kötöny, milyen nyakasan református és Miló esperes, milyen elkötelezetten görögkatolikus.

Mégis azt, hogy meg tudom élni a „görögségem”, amire Kocsis Éva, a „pap lánya” csak annyit mondana mosolyogva; szexepil, azt Szabó Tamás, akkori parochusnak köszönhetem.

Örökösföld

Az örökösföldi templom alapkőletételén szólított meg. Valahonnan tudta, hogy "görög "vagyok és feltette a kérdést; - Tudom-e, hogy görögnek lenni misszió is?

Sokat forgattam a fogaim között; misszió… Aki látta az 1986-os filmet, Robert de Neroval és Jeremy Irons-szal, Roland Joffé rendezésben, az tudja, mit jelent a misszió. De legalább is a Morricone zenére tuti emlékszik… Én azonban csak sejtettem, hogyan lesz a "görögségből" misszió. 

Innen indultunk… Nagyon távolról, nagyon a Jóisten háta mögül, hogy aztán odáig jussak, hogy egyházi lapokban jelenjen meg egy-egy istenes blog posztom, hogy egyházi rendezvényeken legyek műsorvezető… És aztán közel 20 év után, épp az örökösföldi templomban, Szabó Tamás atyának gyónjak meg.

A munkakapcsolat barátsággá alakult. Tamás többször segített, akkor is, ha éppen nem boldogultam egy lánnyal a szerelem útvesztőiben, vagy éppen, ha úgy éreztem az élet jobban besározott, mint szerettem volna. Neki köszönhetem, hogy ma már bátran vállalom a katolikusságom. Neki köszönhetem, hogy ma már jó munkakapcsolatban vagyok a két görög püspökkel és a metropolitával, hogy még a római katolikus Palánki püspök úr sem hajt el, ha történetesen a mise előtt egy villáminterjút szeretnék még készíteni.

Mea culpa...

A jó pásztor hazaterelte a fekete bárányt is. De ne tessék azt hinni, hogy tökéletes katolikus vagyok. Sok bennem a harag, az indulat, sok bennem a hirtelen mozdulat, gyenge a húsom, és sokszor elfárad bennem az akarat. Rest is tudok lenni, fordulok szoknyák után, néha az egész világra haragszom, horribile dictu káromkodom, mint egy kocsis, hogy aztán hosszú órákat üljek Szent Rita társaságában a Kossuth téri székesegyházban…

Credo

Tele vagyok hibákkal, bűnökkel, de valahogy mégis azt érzem, hogy a hitem még álmomban is jobb emberré akar tenni. Érzem, hogy átjár, hogy semmi mást nem követel tőlem, csak hogy tegyek valamit amitól kevesebb lesz a fájdalom, a szenvedés, amitől jobbak leszünk, jobban értjük egymást, még a haragomban is az érted haragszom, nem ellened vezérel. És legyen most ez a néhány sor egy nagy, nyílt, mindenki előtt elkövetett gyónás. Álljon itt, bárkit is megbántottam, ne nehezteljen rám… Én is csak ember vagyok és remélem lesz még alkalmam rá, hogy jóvátegyem… Álljon itt, hogy küzdök gőggel, hiúsággal, hogy csak gyakorlom az alázatot, hogy veszítve tanulok szeretni, de nem vagyok irigy, hogy hiszem az ember alapvetően sárkányfog vetemény, de benne lakik a jó is…

Álljon itt, hogy szertehullva, elporladva is voltam már, hogy onnan is felálltam, és semmi, de semmi nem segített, csak a hitem…

Most, hogy húsvét van és szólnak a fanfárok: „feltámadt!”, most szeretném csak igazán, hogy a hitem széjjel ne dűljön. Most kívánom azt, hogy legyen erőm Új Ember lenni. Hogy mindaz a tartás, az a szeretet, amit családon innen kaptam, - amit ma, amikor házi sonkát és a kezükkel készített sárgatúrót vágunk majd édesanyámmal és édesapámmal az ételben is megjelenik -, az vigyen tovább…

Az az elfogadás, tudás, amit tanároktól, papoktól kaptam, az adjon erőt a munkához, mert egyetlen lapra tettem fel az életem, ez pedig a tájékoztatás, az igazság örök keresése.

Így kívánok Istentől megáldott, kegyelemteljes húsvétot…

…hogy hitem széjjel ne dűljön…   

Lehet-e németül szerelmet vallani? -  kérdezi a laikus. Nyelvtanilag nézve, a német nyelv mind szókincsben, mind grammatikai, sőt szemantikai szempontból  is képes arra, hogy az elvont fogalmakkal is megbirkózzon, körbeírja azokat. Bár hozzá kell tennünk, hogy a die Liebe, mint főnév, egyszerre jelenti a németben a szerelem és szeretet fogalmát, és a hősszerelmeseknek figyelembe kell venni, hogy amikor a nagymonológban valaki azt mondja; ich liebe sie… akkor esetleg nem a szerelem tombol benne… Bár magunkat megcáfolva rögtön kijelenthetjük, hogy ha csak kedvelünk valakit, akkor a haben segédige siet segítségünkre, mert ezzel egészen árnyaltan fejezhetjük ki, hogy nem a szerelemről beszélünk, hanem arról, hogy csípünk valakit, bírjuk a búráját, kedves nekünk és szeretet húrjain játszunk neki; ich habe sie lieb… ennyi. Ilyen egyszerű; jemanden lieb haben. Ne felejtsük el, hogy ha hölgyről van szó és egy számára kedves pasiról beszélünk, akkor a sie hat ihn lieb formulával írjuk le helyesen, mert ugye a „haben” továbbra is Akkusativval jár, azaz tárgyesetet vonz…

A nem túl rövid, de annál unalmasabb bevezető után arról kell beszélnem, hogy néha meglepődöm, hogy milyen érzelmes tud lenni a német. Philipp Poisel, Alexander Knappe a popkultúrában is olyan mélységeit mutatják meg a szerelemnek, ami mellett nem érdemes elmenni…

Épp füvet nyírtam, amikor a telefonom Knappe „Du”-ját kezdte el játszani. És arra gondoltam, hogy ha pasi nőnek ilyen vallomást ír, akkor abból minimum egy eljegyzés kiforogja magát.

Nézd csak milyen beteges vagyok,

Tekergek a városban és közben Philipp Poiselt hallgatok

Nemsokára beköszönt a tél és fázni fogok

Ha nem vagy mellettem kibírni nem tudom

Nyomjunk egy „resetet”, nem kell feledni, amit nem tudunk

Mintha ikrek lennénk, de csókolózhatunk…

Nézd, mi vagyunk Bonnie és Clyde!

Ketten erősebben vagyunk, mint gondolnád…

eredeti:

Guck mal wie krank ich mich verhalt'
Fahre mit dem Rad durch die Stadt, höre Philipp Poisel
Bald kommt dann auch der Winter, der kalte
Wenn du dann nicht bei mir bist wird's gar nicht mehr halten
Reset drücken ohne zu vergessen, wir sind wie Zwillinge
Doch wir dürfen uns küssen
Guck, wir sind wie Bonnie und Clyde
Hey, wir sind viel stärker zu zweit...

Hevenyészett fordítás, csak próbálkozom. Nehezen tudom visszaadni azt a tömény vágyódást, ami ebben a szerelmi (pop)oratóriumban megfogalmazódik. Szinte végig néhány ütem pöntyög, szinte végig recitativo, aztán szép lassan erősödni kezd a dúdolgató vokál…És elérünk a csúcspontig:

Komm, hör mir zu, komm, hör mir zu

In meinem Kopf bist nur noch du

(Gyere, hallgass meg, gyere hallgass rám

A fejemben csak te jársz…)

A zene itt megtáltosodik, a vokál hangosabbá válik, az intim vallomást az univerzum kezdi visszhangozni, hogy a végén újra pianóban, csöndben, a zongora metronómszerű ütemére mondja ki:

Ich glaub' an uns, ich glaub' an dich

Es brennt hier immer, für immer

Ein kleines Licht für dich

(Hiszek bennünk, hiszek benned

Mert itt ég örökkön-örökké

Egy csöpp fény neked…)

Marad egy csöpp fény. A lány felkapcsolt egy lámpát a töküres, töksötét házban. Láttunk már ilyen filmet. Csak a sötétség. Amiben egyetlen árva gyertya pislákol. Mint egyetlen meggyújtott gyertya a vaksötétben, ami pont egy gyertyányival több fény, mint a teljes, tökéletes sötétség. Égve hagytam a folyosón a villanyt… - írja Pilinszky a Négysorosban és tudjuk, hogy aki felkapcsolja  villanyt, az készül, aki úgy hagyja, az talán vár valakit, ügyel arra, hogy annak, akinek ég a lámpa,  ne kelljen a sötétben botorkálnia. Haza-, hozzátaláljon a sötétben. Égve hagytam a folyosón a villanyt… Alexander Kappe, meg a szívében hagyott égve egy apró lámpát, hátha. Utolsó esélyként. Hogy ne a feledés homálya, a múlt köde falja fel a szerelmet, hanem égjen, pislákoljon, utolsó, jól megfogalmazott reményként.

Tanuljatok nyelveket!