Reggelre én már messze futok és bomlottan sírok valahol – írja Ady, miközben elhagyja átkozva imádott Párizsát. Azt mondják, volt úgy, hogy napokig ki sem jött a szállodaszobából. Elvitt magával egy darabot Magyarországból és a Hotel de l'Europe 36-os szobájában, rendre azt építette fel. Ady ott is, az álmodások szent városában is a partiumi fiú maradt.

Az éjfélt elütötte az óra. Még pötyögök. Kérem a Jóisten, ha lenne egy kis ideje üljön ide mellém. Bontok bort. Nem kell hogy hozzám szóljon, csak legyen itt, míg a gondolatból betű lesz a villogó képernyőn és én végre megadom magam az édes álmok világának.

Este lefeküdni nem tudok, reggel meg megébredni.

Igazából azt sem tudom mihez értek. Pedig látom magam előtt, ahogy nekidurálom magam, Nyírbátorban felszállok a Nyíregyházára tartó Zsuzsi vonatra és hiszem, vallom, belőlem csak költő és hadvezér lehet.  És valóban úgy szállok le, mint egy kis herceg, vagy legalább mint egy dzsentri, lábammal előkelőn érintve a nyolcas busz küszöbét. Pedigrém, renomém, akkor még rendben, simán csak költő és hadvezér. Ennyi. Nem más.

Hogy aztán szépen törjenek be, mint egy pajkos kis hucul lovat, hogy a kultúra kantárán vezessenek.

Sok idő telik el, míg rádöbbensz, hogy nem kell az égre mászni a csillagokért. De ha gyertyát gyújtasz, őrizni kell a lángot. És ki a szerelemmel kacérkodik, cicázik az nagyon megüti a bokáját.

Nem lettem okosabb, szebb, gazdagabb. A szavakkal is éppoly hadilábon állok, mint szűz-nyűvő diák koromban.

Ám minden este elindulok Betlehembe. El én. Ám a következő kocsmáig jutok csak, ahol nagy bátran mesélem ugyanannak az útnak az első néhány száz méterét.

Elindulnék ma is Betlehembe. Csak mondd; te is ott leszel!