Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

lonely heart...

2009. február 03. - Cardinalis

Még ugyanaz a lázas remegés, még ugyanaz az szívfacsaró, gyomorsavtermelő izgalom. Még mindig, még semmit sem múlik. Még nem akar elmenni, még nem akarom, hogy elmenjen. Csak én őriztem a lángot régen is, bármit tettem, bárhol voltam, én őriztem. Magamnak őriztem. Egyke vagyok, egyedülálló vágyakkal, egyedül-léttel. Minden szavam visszhang, minden gondolatom üres kongás. Nincs is értelme a dasein-nak, nincs utódom, csak a szomszédból jön a gyermekzsivaj. Vincze Zoli azt mondta; két hang, csupán két hang amiért érdemes élni. A jó borból, ahogy a dugó finoman pukkan és amikor a gyermeked felsír. Két hang, két hangra írok majd verset, két kézre, két szívre. Páros álmok, vágyak, remények. Ahogy a virsli, a cipő, a debreceni, ahogy a szem, a fül, a kéz, láb…

Csak ez a szív maradt egyedül, csak ez a bolond szív, itt bent, ami remeg, most is Ott jár, most is ott, abban a szobában. Megy fel a lépcsőn, kúszik, szánalmas, ahogy vérzik, megy a szív, rohan, és…és megfő…
 
Ma éjjel magamhoz szorítom a legforróbb csillagot…

Bernadett Ferenc ölében…

2009. február 01. - Cardinalis

Romantikus filmeket megszégyenítő jelenet a Tisztelt Házban!

Az influenzás, de lázasan sztahanovista Budai Bernadett a magatehetetlenség peremén, egyszerűen nekidől a miniszterelnöknek, aki mint egy AXE reklámfilm hőse azonnal ölébe kapja a kisasszonyt és féltő gondossággal és gyöngédséggel, de határozottan férfias lépésekkel kiviszi, cipeli a szavak, beteg és az adott pillanatban néma hordozóját, vivőjét a sajtótájékoztató helyszínéről.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egyesek szerint megrendezett volt, mások szerint őszintén szép. Nekem csak szimplán emberi, legföljebb romantikus…
 
A sajtótájékoztató néhány perc múlva folytatódik. The show must go on…
 
Létem, ha végleg lemerül, s ki viszi át a fogában tartva… a szerelmet a túlsó partra…
 
 
Válság, akárhová nézek csak a válság és összeomlás. Kollapszus. A híradók első hírként hozzák…
 
Nyomasztó ez a világ, a hiteleivel, az árfolyamkockázataival. Ó, ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan. Közhely, de olyan finom mondat, olyan bársony, olyan hernyóselyem… Talán ha annyit elér ez a fertelmes kórság, amit gazdasági válságnak csúfolunk, hogy ez a technokrata szemlélet visszaszorul, s több idő lesz beszélgetni, élni, megállni, napfelkeltéket és napnyugtákat bámulni, egy üveg bor mellett tölteni a múlandóságot, akkor már megérte. Istenem, nem akarok tüntetéseket, nem akarok több vagyon elleni bűncselekményt, nem akarok égő autókat és megbolondult, eltorzult arcú embereket. Nem akarok félni, remegni, rettegni.
 
Dolgozni szeretnék. Élni, remélni, szeretni és szeretve lenni. Társat, családot, mindig nyitott ajtajú házat, ahová bárki betérhet… Ahol mindenkinek jut jó szó, egy falat étel, egy korty bor.
 
Nem akarok másokra szorulni, nem akarok a tömeg eledele lenni, távolról szeretném nézni őket, de meg akarom tanulni, szeretni az embereket. Meg akarom tanulni, hogy kell szeretni magam, hogyan kell mosolyogva nézni az élet múlandóságát.  
 
Szeretném megélni azt a boldogságot, ami nagymamám szívébe költözött mióta jobban van, mióta újra képes enni, ahogy Ő mondja még este nyolckor is…
 
Nevetni, nevetni, nem lehullni a porba. Nem az euróra várni, hanem a csilingelő hetedik krajcárra…  
 
 

12 dühös ember

2009. február 01. - Cardinalis

(prológus)

Kócos hajjal, kétnapos borostával a tegnap esti nagy sikerű póréhagymás csirke romjait mosogatom. Közben egyre csak azon jár a fejem, vajon a művészetek édes nádsípja valóban képes-e visszaadni az élet értelmét. Az ember barátai képesek-e a múlt ködéből elővarázsolni, azt a ragyogó szemű srácot, aki tele volt álmokkal, illúziókkal, vágyakkal és mértéktelen becsvággyal? Valaki, bárki; ember, isten, ellenség, barát képes-e még egyszer úgy feltüzelni, hogy tisztán lássam az élet értelmét? Most azt hiszem, hogy a Stalker, vagy akár a Grál lovagok is csak és kizárólag ezt kutatták, ezért haltak volna mártírhalált, hogy mielőtt kihuny a szemükből a fény, tudják van beteljesülés, van mindenkinek osztályrészül adható, kifogyhatatlan boldogság. 

(12 dühös ember)

Péntek este megnéztem a 12 dühös embert a Móricz Zsigmond Színházban. Még a nyáron töltöttem le a filmet és néztem meg újra, (kölyökkutya voltam, amikor először láttam). Ha jól emlékszem az esős napokon kétszer is hagytam magam, hogy Sidney Lumet, valamint Henry Fonda and Co. lenyűgözzenek.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A film két svenkkel kezdődik; az első, amikor a törvénypalota oszlopain felkúszva a mennyek kapujáig jutunk, (de még feliratot sem tudjuk végigolvasni olyan gyorsan vált a kép, talán annyit igen, hogy justice), a másik pedig, amikor már bent az épületben a kamera az ég felől, a földre száll. A törvényházban már egy másik világ; örvendő kiscsoport, akiket a teremőr csitít és egy homlokát törlő, láthatóan megtört, félelmekkel (bűnökkel?) teli ember. Lumet, azt mondják soha nem bízott semmit a véletlenre, a több mint 50 éves film, még most is magával ragadja a nézőjét.
 
No de én nem a filmről szeretnék beszélni, az is csodálatos és Fonda játéka feledhetetlen, akárcsak utolsó filmjében a On Golden Pond-ban…
 
Szóval ennyi bevezető után visszakanyarodom a Móricz Zsigmond Színház kamaratermébe, ahol a korábbiaktól eltérő módón hosszában rendezték be a játékteret. Koltai M. Gábor így mint egy szélesvásznú filmen, sokkal könnyebben el tudja helyezni a színészeket. A néző persze egy picit bajban van, hiszen mintha egy filmet látna, csak a beszélőkre tud fókuszálni. Ha a történetet kívánjuk követni, akkor nem jut idő, lehetőség az összes arcot, az összes mimikát, a jelen lévő mind a 12 embert megfigyelni. A tér nagy és néha kapkodni kell a fejünket, akár egy teniszmeccsen. Aki teheti, a hátsó sorokban középen foglaljon helyet, úgy talán könnyebb a nagy játéktérrel és a szinte mindvégig az orrunk előtt lévő 12 nagyszerű színész játékával megbirkózni.
 
Bár sokan hasonlítják hozzá, a darab nem az amerikai film színházi változata. A darab nem Amerikában játszódik és a színészek nem Lumet színészei, hanem Koltai M. Gáboré. A helyszín sem a törvényház, hanem egy lepukkant szanálásra váró művház, annak is egyik terme. A teremőr sem férfi (Horváth Réka), hanem egy életunt trampli, az antinő, akinek egyetlen vágya, hogy az esküdtek elhúzzanak a fenébe és végre ő is hazatérhessen.
 
A teremben lévő számtalan gyermekrajz érdekes hatást kelt. Lumet filmjében (még az elején) látjuk az apagyilkosnak kikiáltott 16 éves srácot, akinek a rémült, elkeseredett arcára rá van írva a keresett „megalapozott kétség”: nem bűnös. A színházi darabban talán az ártatlan gyermekkort idéző rajzok sejtethetik, valami nem stimmel ebben az ügyben. Egy gyerek nem lehet gyilkos, főként nem lehet a saját édesapja gyilkosa.
 
A „kamaradarabot” eredetileg a manhattan-i Reginald Rose írta, azonban Koltai a Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alekszandr Novotockij 12 című forgatókönyvéből dolgozott. Hogy mi sült ki ebből az amerikai- orosz vegyes házasságból és a mindezt betetőző magyar valóságból, az több mint érdekes.
 
Bizonyos értelemben a darab nagyon is amerikai, mivel az alkalmazott jogi formulák, a jogrendszer, egyáltalán az esküdtek alkalmazása az Egyesült Államokra jellemző. Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy tudjuk Magyarországon nincsen esküdtszék. Népi, vagy bírósági ülnökök még csak-csak, ahogy a kontinentális jogrendszer meghonosította, de esküdtek nincsenek. Európa nagy részén, a mindenkitől független bírák, a tanúvallomások, bizonyítékok alapján, a jog tudósaként maguk dönti el, mi a tényállás. Amerikában ezzel szemben az esküdtek döntése nagymértékben befolyásolja a bíró munkáját. És mindezek ellenére a darab nagyon is európai, kelet-európai. Ez már az orosz átdolgozásnak köszönhető, mivel 1993 óta ott is van ismét (1917-es eltörlése után) esküdtszék, még ha tavaly Putyin nyomására a Duma korlátozta is bizonyos esetekben az esküdtek alkalmazását. A helyszín, a karakterek, a konfliktusok azonban nagyon is "keleteurópaiak". Az orosz forgatókönyvben csecsen srácról van szó, aki állítólag a mostohapját gyilkolja meg. Nyíregyházán a fiú albán(!) bevándorlók gyermeke, ahogy az egyik esküdt is (az orvos – Tóth Károly). A focirajongó pedig a Wolfsburg – Arsenal meccset nézné a fölösleges időpocséklás helyett. Közben kiderül, azért drukkol a Wolfsburgnak, mert ott vendégjátékosként egy honfitársa (egy szláv nevű) rúgja a bőrt.
 
A darab ettől a mixturától lesz egyetemes. Igazából nem számít, hogy hol játszódik, Amerikában, Magyarországon vagy éppen Oroszországban. Mindez egyre megy. Nem számít, hogy milyen jogrendszer,  szigetországi vagy kontinentális kap szerepet benne. A lényeg hogy a megfogalmazott problémák, az előítéletek, a felületesség, az idegengyűlölet, az egocentrikus világkép minden emberre jellemző, bárhol éljen is. A siker egyik titka ebben lakozik.
 
Másik pedig a jól megrajzolt 12 karakter. A 12 rendkívül fontos szám az emberiség történetében. A számmisztika szerint mesterszám. Gondoljunk csak Jézus apostolaira, az Olümposzon lakó 12 főistenre, Odüsszeusz 12 társára, a 12 zsidó törzsre, vagy a jógában a 12 szívcsakrára. Az már csak hal a tortán, hogy 12 hónap van egy évben, vagy hogy az agyvelő alapi felszínéről pontosan 12 pár agyideg lép ki. A 12 férfi, 12 archetípus. A félénktől a túlzott magabiztosig, a forróvérűtől a hidegfejűig, a borotvaéles agyútól a bumfordiig. Szóval ennek a 12 férfinak kell dönteni egy 16 éves srác sorsáról, aki állítólag megölte az édesapját. A vád úgy tűnik erős lábakon áll, úgy tűnik, kétség sem fér hozzá, ki az elkövető. Úgy tűnik az esküdteknek könnyű a feladatuk, és az értekezletük néhány perc múlva véget is ér. Ám ekkor kiderül, közülük egyvalakinek, (a filmben Henry Fondának, a színházban Horváth László Attilának) mégsem ilyen egyértelmű a probléma.
 
Ahogy egyre több részlet előkerül, ahogy egyre világosabbá válik, a tanúk vallomásai egy lyukas garast sem érnek, egyre többen látják be a megalapozott kétség egész idő ott volt az orruk előtt, csak a saját előítéleteik, a saját problémáik miatt nem vették észre őket. A vita során a szereplők szinte minden jellemhibája lelepleződik. 12 kereszt, 12 kanyargós életösvény dereng fel. Van, akié jobban s van akié csak foltszerűen. 12 különböző foglalkozás, világszemlélet, hogy aztán a darab végén közösen oldozzák fel az ártatlan vádlottat, de legfőképp saját magukat és bizonyos értelemben az egész emberiséget. A jó győzedelmeskedik a 12 dühös emberben, a jóság. Még a pénzért a lelkét is eladó tanárból temetőigazgatóvá váló, szexuális teljesítménykényszertől szenvedő esküdt (Ilyés Ákos) is összeomlik. Még a saját keserűségétől elvakult, a fiát meggyűlölő esküdt (Puskás Tivadar) is megtörik a darab végére. Nagy kő zuhan le a szívünkről és boldogan konyakozunk utána: lám minden a helyére kerül, senkinek sem kell feleslegesen, az emberi hülyeség, előítéletek és meggyőződések miatt meghalnia. A színészi játék kiváló. Bár néhány szürkébbre sikeredett karakter is látható a világot jelentő deszkákon, azonban Horváth László Attila, Puskás Tivadar, Tóth Károly, Illyés Ákos brillíroz. Mellettük, Gyuris Tibor játékát kell külön megemlítenem. A „metrósofőr”, akárcsak a Kontrollból jött volna hozzánk, mintha csak Kovács Lajos társa lenne, fantasztikus teljesítményt nyújt. Monológja egyszerre burleszk és szívhez szóló tanítás. Gyuris elemi erővel képes megjeleníteni az egyszerű embert és annak lelkivilágát. Mindezt úgy teszi, hogy nem lesz sok, nem lesz ripacs és gagyian népies. A másik nagy jelenet Tóth Károly szemfényvesztő késbemutatója, amely után személy szerint tényleg elhittem, hogy Albániában minden férfi rugós bicskával közlekedik az utcákon, pedig nyáron ott jártamkor egyetlen bicskással sem találkoztam Sarandában.
 
(szórakoztatásból kitűnő) 
 
A 12 dühös ember a Móricz Zsigmond Színház kötelező darabja. Tanít, nevel, szórakoztat. Még akkor is, ha végül is nem derül ki, ki volt az elkövető, (csak az, hogy ki nem). A világválság közepette megnyugtató, lélekemelő érzés a darab. Az már csak az én problémám, hogy úgy érzem, 2009-ben a mai politikai, gazdasági helyzetben a jók magukra maradnak a megalapozott kétségeikkel…
 

Értekezés a helyi médiárul

A világválság depresszív hatása miatt manapság még jobban elbizonytalanodom. Korábban sem volt ritka, hogy nagy magányomban azon filozofáltam, értelmes, hasznos tagja vagyok-e szűkebb közösségemnek, Nyíregyháza polgárainak. Egyáltalán szükség van-e munkámra? Meg kell-e azt fizetni, hogy napi szinten gyártsak híreket, számoljak be helyi eseményekről, vezessek beszélgetős műsorokat?

A bizonytalanságom részben a fenntartók szkepticizmusából, a hozzá nem értéséből és az irántunk tanúsított ridegségéből, sőt néha jól érzékelhető elutasításából származik. Máshol azt láttam, más gazdák kézzel-lábbal ragaszkodnak az újságíróikhoz és ott fel sem merül, van-e értelme pénzt adni helyi televíziós stúdiónak, költeni helyi újságra, netalán rádiót működtetni.
 
 
 
 
 
 
Sok idő kellett míg megértettem, ez a közöny nagyon is hasonló az átlagember közönyéhez. Nagyon is hasonlít ahhoz az apolitikus, a közélettől mereven elzárkózó, az egyszerű szórakoztatást istenítő alapálláshoz, amely a mai magyar társadalom sajátossága. 
 
Nem akarom hosszasan elemezni ifjú demokráciánk hibáit, azonban azzal mindenki egyetért, nem jól működik. Ez rossz hatással van a közéletre, a gazdaságra és az emberi kapcsolatokra is. A frusztráció, a nyűglődés szinte kézzelfogható. A politika, és legfőképp a politikusok gyűlöltté váltak a közemberek szemében és senki sem hisz már a rendszerváltoztatás idején fennen hirdetett eszmékben.
 
Ilyen közegben egyértelmű, az átlagember azt mondja sem a politikusokra, de még a velük foglalkozó, az őket faggató, bemutató, kérdező médiumokra sincs szükség. Főként akkor nem, ha a médiumokat is közpénzekből finanszírozzák. Az átlagember nemcsak a politikusokat tartja csalónak, korruptnak és megbízhatatlannak, hanem azokat a televíziókat, újságokat és rádiókat is, amelyeket közpénzből tartanak fent. Az a meggyőződésük alakult ki, az ilyen célokra fodított támogatások, csak ablakon kidobott pénz, mivel a politika az adófizetők zsebéből kihúzott forintokból olyan csatornákat tart fent, melyek kiszolgálják az igényeiket, szócsőként működnek, a hatalmuk megtartásában működnek közre és kiváló lehetőséget biztosítanak a populista és demagóg üzenetek szétkürtöléshez. Az átlagember makacsul hisz abban, a politikus kihasználja a kedvező lehetőséget és a kisemberek pénzéből hirdeti, tevékenysége csupa áldás és a közjót szolgálja. Ebben az értelemben a közszolgálat nem más, mint a hatalom megtartásában nyújtott bűnsegédlet.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ezek a nézetek még inkább igazak a helyi médiumokat tekintve. Az emberek bizalmatlanok az önkormányzatok által fizetett újságírókkal szemben és ez is nagy szerepet játszik abban, hogy csak ritkán nézik, hallgatják vagy olvassák a helyi médiumokat. Ha egy felmérést végeznének, könnyen kiderülne, az emberek nagytöbbsége csak a kereskedelmi televíziókat hagyná meg, és minden szívfájdalom nélkül szüntetnék meg a királyi televíziót és rádiót, az önkormányzati médiumok támogatást pedig inkább utakra, óvodákra vagy egyéb közcélokra költenék.
 
Az emberek nagy része ebbeől adódóan csak felületesen vizsgálja meg a kérdést, mi a feladata a közszolgálati vagy inkább más terminust használva a közpénzekből fenntartott médiumoknak. A válasz persze egyszerű; a helyi demokrácia erősítése, a helyi események, történések bemutatása, a helyi hírek megismertetése, egyáltalán a demokrácia kontrolljának egyértelmű kialakítása. A legnagyobb probléma, hogy ebben a szépen hangzó mondatban senki sem hisz. Az átlagember úgy látja, a vezető politikai erők, erős nyomást gyakorolnak az általuk megszavazott pénzekből gazdálkodó szervezetekre és a saját bizalmi embereik vezetői kinevezésével befolyásolják a médiaműhelyekben folyó munkát.
 
A fenntartó úgy véli, jogosan várhat lojalitást, hűséget mivel a fejében az fogalmazódik meg, ha már nem utakat, járdákat és óvodákat épít a rá bízott közpénzből, akkor az a minimum, a médiumok segítsenek fenntartani a látszatot, jól végzi a munkáját és alkalmas a nép által megszavazott hatalom gyakorlására. A fenntartó elemi igénye, hogy politikai céljaiban segítsék a médiaműhely alkalmazottai.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A jó újságíró, akiről talán sohasem derül ki, melyik oldalhoz húz a szíve, ilyenkor hasonlik meg. Egyrészt sokkal kevesebbért kellene eladni a lelkét, mint ahogy azt az átlagember gondolja, másrészt pedig az erkölcsi érzéke is tiltakozik az ellen, hogy bárki mellett lándzsát törjön, mivel belülről érzi, nem ez a feladata, nem ezt várják el az emberek tőle. A felületes szemlélődő mit sem vesz észre ebből a küzdelemből, meghasonlottságból. Az önkormányzat színétől függően azonosítja be az újságírókat és aztán a személyes meggyőződésétől vezérelve, szereti vagy utálja őket. A helyi újságírók reputációját, jó hírét, elfogadottságát és biztonságát csak a lakosság állathatja vissza. Az a lakosság, aki felfogja, nemcsak a kereskedelmi televíziók agylúgozó műsoraira van szükség, hanem a helyi történések közvetítésre és hírmagyarázatára is, és sajátz érdekükben a helyi nyilvánosság erejére is. Csak akkor van létjogosultsága a helyi televíziózásnak, rádiózásnak és újságírásnak, ha a közemberek megértik, ezek a médiumok az anyagi lehetőségeiknél fogva nem képesek felvenni a versenyt a reklámbevételekben dúskáló nagy tévékkel, de a „köz” érdekeiket védik és a „köz” hangját erősítik fel.
 
Miközben ezeket a sorokat írom, abban reménykedem, van értelme a munkámnak és talán az olvasóm is megérti, milyen mély kútból kiáltok hozzá. Csak akkor van kedvem mosolyogni, amikor azt látom a Belső körút kátyúi két nap alatt eltűntek, levágták a nádat a tó körül és talán már a rend éber őrei a körút hídja alatt tanyázó, didergő hajléktalanokkal is kezdtek valamit. Kis lépés az emberiségnek, de nagy egy érzékeny lelkű újságírónak…
 
 

A szegény kisgyermek panaszai

Mint aki sínek közé esett. Nem hallom már a játszótér mézédes zsivaját. Nem látom azt a kiskölyköt, aki a banánüléses Csepel biciklijén teker-teker, az örökkévalóság felé. Most nagyogat hallgatok. A torkomban nem szív csak a felömlő fájdalom, valahol mélyen a gyomor legaljáról, savas büfögés, csak ennyi a hangom…

Aztán nézek magamon körül. Kérdésre várok. Kérdésre. Arra, hogy valóban? Tényleg? Megtörtént? Szeretném tudni, hogy valaki velem szeretne beszélni, szeretném hinni, valaki arra vágyik, hogy én meséljek neki. Mindegy miről, az sem baj, ha majd elalszik a szavak súlyától. Mit bánom én. Csak reggel arra ébredjek, kér: beszélj. Szeretnék valaki hőse, támasza, gyámja lenni. Szeretném tudni, hogy a szerelem nem szögre akasztható kabát. Nem holmi ködmön, amit este le, reggel fel. Még akkor sem, ha az aranyszőrű kisbárány adta hozzá a csillogó gyapjút.

Most csupa destruktivitás az életem. De mégsem az. Gyáva vagyok, nem merek igazán a mérgek kútjába nézni. Középszerű a bukásvágyam. Középszerű és még csak nem is őszinte. Csak mint egy alantas fogfájás, valahol mélyen a gyökerek között, kaján zsiborgás.
 
Nyúlnék a telefon után. A néma várakozás kerget örületbe. Mint egy bolond, várom a csodát. Nyitom az ajtót, hátha jön valaki a lépcsőn. Kinézek ezerszer az ablakon, talán most fordul be az utcába. És szurkolok magamnak, hátha. Talán igen most kihúzzák az én ötösöm. Várok, közbe semmi sem változik, ugyanúgy kel fel a nap, és jön fel a Hold. A téli egykedvűség még rátesz egy lapáttal. Meg a köd. Ez a buta gomolygás. Ez a jövőt keserítő szürkeség. A tv-ben ma is híradó lesz, még dobban a szív, nincs semmi őrület, nem olvad le a festék a falakról, nem lép közbe az isten. Nincs segítség. Csak te vagy és ez a bolond, izgága vágy itt az ereidben.
 
Ez az egyre gyűröttebb, elhasználtabb álom. Ez az ezerszer játszott, ócska, karcos lemez…
 
...szeretlek…   
 
 

szerenád helyett...

 

na ha csöpög, hadd csöpögjön... nem baj az, ilyen ez a dolog... mert ami csöpög, azt hagyni kell hadd csöpögjön...

üzenet is lehet... komoly nagy üzenet... dalban mondom el...

bittersweet memories...

na most kössétek le Odüsszeuszt, most ne hagyjátok, hogy a Szirén éneke...

i will always...

hát ha még ezt is ideteszem... na akkor...

 

 

A halhatatlanok

Van egy nyomorúságos, kicsi község, odacsapva a Bükk tövébe, az isten háta mögé. Körülbelül négyszáz-ötszáz lélek lakja, akik egytől egyig lent termelnek, áztatnak, tilolnak, gerebeneznek, keserves munkával keresik kenyerüket, kivéve három embert, aki trombitál.

Reggeltől estig csak trombitálnak. Libasorban járják a falut, bekóborolják minden zegét-zugát, fújva trombitájukat. Legelső a sorban egy kiszolgált tizedes, fényesre dörzsölt hadi kitüntetéssel a mellén. Álla alá piros, pepita zsebkendő van kötve, mert büszkén viseli vedlett egyenruháját, és attól tart, hogy a fúvókáról rácsöpög a nyál.
 
Peckes a járása, kemény a lépte. Annál többet csetlik-botlik a közbülső trombitás, aki valamikor egy vándorcirkusz zenekarában játszott, de egy nagy sátortűznél elvesztette az emlékezőtehetségét. Ennélfogva kottából játszik, amely rá van csíptetve a trombitájára. Azért bukdácsol, mert egy pillanatra se mer fölnézni a kottából; olykor-olykor egészen elveszti egyensúlyát, és nekitántorodik a kiszolgált tizedesnek, akinek trombitájából ilyenkor malacvisításszerű hangok törnek elő.
 
A harmadik muzsikus csak önmagának játszik. Sellői könnyedséggel lépked, meglábolja a port, sarat, elsüllyed körülötte a világ. Szemüveget visel, melynek fél szára hiányzik; ez a fele egy darab sebtapasszal van a halántékára ragasztva. Hátán egy biztosítótűvel odatűzött cédula lóg, a következő felirattal: "Akadémiát végzett trombitás művészhez illő munkát vállal disznótorban, temetésen, lakodalomban. Ne bántsd a magyart!"
 
Egyszer elhívták a falu legszebb lányának esküvőjére, de orvosi bizonyítvánnyal kimentette magát. A másik kettő se különb nála. A bíró behívatta őket, s a lelkükre beszélt, hogy ha már úgyse látja hasznukat a falu, legalább a testi épségükre vigyázzanak. A lenáztatók ugyanis nincsenenk fakorláttal körülvéve, meg is fulladt már bennük egy-két szerelmespár vagy a terepet nem ismerő éjszakai vándor. A saját, jól felfogott érdekükben figyelmeztette őket, hogy ne mászkáljanak a lenáztatók körül sötétedés után, de intése süket fülekre talált.
 
Nomármost a lent, miután kiáztatták, nagy ponyvákon száradni terítik a fűre. Ez ügyben a bíró másodszor is figyelmeztette őket, hogy ha már saját magukra nem tudnak vigyázni, legalább a ponyvákat ne tapossák össze. De ennek a háromnak beszélhetett.
 
Ők csak járják a falut télen-nyáron, esőben-hóban, ünnepnapon és dologidőben. A legbuzgóbbak ősszel, amikor mindent átjár a lenáztatók bűze, s a lányok meg az asszonyok combig feltűrt szoknyában dolgoznak a büdös, piócás, tintaszerű vízben. Ilyenkor körbejárják az áztatókat. A lányok, mihelyt meghallják a trombitaszót, szemérmesen leeresztik szoknyájukat, és szemmeresztve bámulnak utánuk, míg el nem tűnnek a ködben.
 
Évente egyszer, a lenáztatás után, tartanak a faluban kirakodóvásárt. Ilyenkor minden kisgyerek trombitáért nyaggatja a szüleit.
 

Éjjeli riadalom

(bevezetés, avagy a szerző magyarázkodik, hogy a nyájas olvasót miért zúdítja ekkora betű-özönvízzel nyakon...) 

Késő éjszaka van, vagy mondhatnám úgy is kora hajnal. Fél öt, péntekről szombatra virradó, fél öt. Megriadtam, ahogy Gabi mondaná. Elaludtam a kanapén, a nagy hosszú bőr kanapén. Ez volt az egyetlen „bőr”, ami hozzám ért ezen az éjjelen is. Kínos. Hol van már az Angyalbőr… Hol a mézízű ébredés… Most tél van, olvadó hó és mosolygó halál… Diktafonra mondom, ami belém hasított, aztán majd begépelem…

Ezer gondolat nyomott a bőrhöz és a mélyben hallhatatlanul nyöszörgő rugókhoz.
 
(a szerző nagy magányában elszólja magát...)
 
A magány nagy, nehéz kérdésekkel érkezik. Nehéz hátizsákokkal, amelyeket aztán ráddob, hogy húzza a vállad, hogy a húsodba marjon a vállpánt. A magány szép lassan kilúgozza az agyad. Nem hagyja, hogy bármi megragadjon. Erőskezű diktátor. Legföljebb farkasvigyorral a képén odaveti; Ő talán táncol és nevet…
 
(a szerző társaság híjján, a társas létről beszél, kis ironiával spékeli meg irományát...)
 
Az ember társas lény, mondják eufemisztikusan. Valahogy úgy kellene fogalmazni, az ember szaporodásra ítéltetett lény. Mivel szűznemzéssel ezt képtelen megoldani, az ősi szaporító-szoftver arra készteti, hogy ehhez partnereket, monogám felfogás szerint partnert találjon. Az agy fejlődésével párhuzamosan azonban ez a szoftver súlyos károsodásokat szenvedett. A társadalmi konvenciók már képtelenek a szingli-hordákat megregulázni. Sőt már a szüleink sem biztosak abban, az általuk hirdetett eszmények, értékek megállnak a lábukon. Valljuk be, amikor fiatalok voltak egyáltalán nem azok az eszmények szerint éltek, melyeket mostanában erősen hangoztatnak.
 
Találtam erről egy blogbejegyzést (posztot?). Tanulságos és megdöbbentő. Bár semmi újat nem mond, de azt őszintén tisztán teszi.
 
 
(a szerző a szinglik világának rejltelmeibe igyekszik bevezetni a nyájas olvasót...)
 
Mindezeken túl az általam ismert szinglik legnagyobb problémája, hogy bár annak tartják magukat, de már egyáltalán nem fiatalok. A harmadik x közelében vagy már azon is túl, egy metafizikailag is képtelen összefüggésrendszerben, ott lógnak az univerzum peremén. Azt gondolva, rájuk nem vonatkoznak a társas fizika newton-i törvényei.
 
Csupa rossz vonzás és választás, büszkeség és balítélet. A szoftverük egyértelműen hibás. Miközben arról áradoznak, hogy családot, gyermeket szeretnének, kötöttségeket és még azokat az átkozott kompromisszumokat is bevállalnák, ugyanúgy viszonyulnak a világhoz, mint tizenévesen. Mintha ez elmúlt 10 évben semmit sem tanultak volna. Sőt a sikeresség fokmérőjében egyre nagyobb hangsúlyt kap a szépség, a hatalom és mindenek fölött a pénz.
 
Az általam ismert szinglik túl sokat vacillálnak, túl sokat gondolkodnak. Magukat az értelmiségi koordinátába helyezve, közben észre sem veszik, hogy életidegen problémákat gyártanak maguknak.
 
Alapmondatokat kell megfogalmazni:
 
  • Nem vagyok tökéletes!
  • Néha nem azt kell szeretni, akiről úgy véled, hogy ő az igazi, hanem azt, akinek te vagy az igazi… (huh, kössetek bele)
  • Aztán előhívni Madáchot: a tett halála még mindig az okoskodás…
 
Az elmúlt időszakban egyre többször találkoztam, magukba forduló, a világgal csak haragos viszonyban lévő szinglivel. Csalódások, pofonok, kiábrándultság, illúzióvesztés. És ők hirdetik a legjobban, én képes vagyok „bevonzani” az igazit, a boldogságot, az álompasit, nőt. (A megfelelő rész aláhúzandó.)
 
Hm. Erről csak az jut eszembe, ha sokat nézem a pornót, akkor én is az ágyamba vonzom a pornószínésznőket? Ugye, hogy mulatságos hipotézis?
 
Azt látom, az emberek nagytöbbségének egyáltalán nem okoz ekkora problémát a párválasztás. Nem csinálnak belőle ekkor ügyet. Belevágnak, aztán ha mégsem megy, hát újból belevágnak.
 
A szinglik meg előszeretettel teszik a mikroszkóp alá az „esélyest”, sőt a saját lelküket is. Valami las vegas-i világra szóló nagy szerelmet kergetnek, ami az újság címlapjára kerül, amitől remeg a térdük, és az összes belső elválasztású szervük, amitől csupa nedv és kedv a testük.
 
Édesapám szerint minden gesztusunk bombasztikus, minden vágyunk cirkuszi. Közben a lehangoló igazság, képtelen vagyunk a kitartásra. Képtelenek vagyunk megtartani. Nem vagyunk állhatatosak. Csábulunk és csábítunk. Feledünk és a percnek élünk. Pedig amikor azt mondják, hogy szakítsd le a rózsát, akkor elfelejtik hozzáfűzni, valakinek a rózsát gondozni is kell, nevelni, tápoldattal ellátni.
 
A kérdés, mik akarunk lenni, kertészek vagy dúvadak?
 
Valaki azt mondta nekem, az a különbség a szingli és a „normális” párkapcsolatban élő emberek között, hogy a normális személyiség már a párkapcsolaton belül küzd meg az elmagányosodással, a kiüresedéssel, valamint az élet elmúlásával összefüggő problémákkal. Ettől könnyebb neki. Ettől könnyebb feldolgozni, mert már van valaki, aki ideális esetben segít a depresszióban, segít a fájdalmak feldolgozásban, ösztönöz és célt kreál. Ott van az Bibliában is, hogy kettőnek mindig jobb, mint egynek.
 
Bár én magam is úgy vagyok vele, hogy az ember ritkán képes csupán egy 1+1-es minimálközösségben feloldódni. Ha az ember sav, akkor két csepp sav, csupán erősebb méreg. A nagyközösség, a széles kapcsolatrendszer ph-ja inkább közelít a semlegeshez. Igazából ott lehet megtapasztalni, kik is vagyunk valójában. A szerencsés az, amikor a párocska, együtt is képes kapcsolódni a barátok legalább kétoldalú, de inkább sokarcú hálózatához. Ha a férfi és a nő barátai is elfogadják a párt. Befogadásról és beavatásról is beszélek.
 
(a szerző szokásos stílusát követve, ide-oda csapong, a szingliktől eljut az államelmélet peremére...)
 
A közösség nekem szent. A közösség célokat fogalmaz meg és elvárásokat az egyénnel szemben. Konvenciókat alakít ki, törvényeket. Mindenféle emberi magatartásformát szabályoz. Megmondja mit szabad és mit nem. A közösség szankcionál. És milyen meglepő az állam is egy nagy közösség.
 
Csak éppen a 20. században elfelejtettük, hogy a magyarság közössége miről is szól. Miért jött létre. Nem érezzük itthon magunkat, nem érezzük, hogy a föld a levegő, a vizek sőt még az érzések, ideológiák, ötletek és a jövő is a közös tulajdonunk. Bután lépünk, önzők vagyunk, és csak magunkra gondolunk. Bizony azt hiszem, ez a bumfordi, szoftverhibás magatartásformák képeződnek le a szinglik világába is. Aztán nem is beszéltem a félelmekről, a rossz beidegződésekről, a paranoiáról és egyéb rosszéletű démonokról, amelyek mint az arzén lassú méreg szívódnak fel a lélek leheletfinom szövetébe.
 
Az állam a legtöbb embernek valami megfoghatatlan tünemény, az erőforrásokból kifogyhatatlan gép, amely csak és csupán azért jött létre, hogy az individuum igényeit kielégítse. Amit az egyén nem képes önerejéből megteremteni, azt megadja neki. Ha ilyen szülővel találkozunk, akkor azt mondjuk, elkényezteti a gyermekét. A jó állam szerintem csak ajtókat nyit meg. Mindig és mindig csupán ajtót mutat, a paternalizmusa csak ebből áll. Nem gondoskodik túlzottan, esélyt teremt, de nem is állít akadályokat a boldogulásunk elé. Na csapongok, hol közösségről, hol államelméletről beszélek… Ha szerencsém van a kettő szorosan összefügg…-)
 
Az állam nem egyenlő istennel. Bár ha a kelet felé tartunk, egyre inkább fokozódik a transzcendens jellege. Az orosz elnök, a cárevics mindig és mindenkor isten is volt. Sőt, ahogy az USA-ban Obamára tekintenek az pedig egy kezdődő messianizmus. A nyomai egyértelműen kimutathatóak.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Nálunk az állam a szükséges rossz, mindig az aktuálisan legkisebb rossznak számító politikai elittel megspékelve. Nem a jót akarjuk, hanem egyszerűen a rosszat elkerülni. Hit, célok, remény nélkül, valamit választani, ami talán jobb a régitől.
 
Mint a félelemtől rettegő szingli. Egyetlen cél lebeg a párás szeme: a rosszat elkerülni… Aztán képes a saját csapdájába beleesni...
 
(a szerző miután megizzasztotta olvasóját, ismét elszólja magát; minden irománya a szerelem témakörében mozog...)
 
Most pedig lépek egyet vissza...
 
A szív segédigéi; hinni, remélni, szeretni…
K. tudd meg; hiszek, remélek, szeretek!
Talán már nem is vagyok szingli???
 

A szív segédigéi II.

1985-öt írunk. Gorbacsov kommunista cárevics lesz Moszkvában. Megtalálják a Titanicot. Megnyílik a budai várban az Országos Széchenyi Könyvtár. Molnár Csilla Andrea Magyarország szépe… A kommunizmus első nyugati típusú szépségvetélkedőjén… A lány máig tisztázatlan okok miatt öngyilkos lesz. Homonyik megénekli, Friderikusz oknyomozva megírja. A nyíregyháziak földije annyit keres a könyvvel, hogy ötödik kerületi lakást vesz az árából… Megnyílik Ferihegy 2. Megalapítják a 100 tagú cigányzenekart… Először jelennek meg történelmi zászlók az átkos állami ünnepségein. Monorierdőben először farag fakardokat az értelmiségi ellenzék… 

Szikora a Szeretlek is meg nem is, Flipper Öcsi pedig Happy Centrum, Gina a bestia… Link a lány (a fiú). A Bikini ezt nem tudja másképp mondani… Szeretlek (én is). A Dire Straits pedig az apartheid ellen Brother in Arms…
 
Ebben az évben, igen ebben az évben tesz pontot Esterházy a Szív segédigéi végére. Az utolsó mondata; ezt majd még egyszer pontosabban is… Vendégszöveg. Intertextualitás… Peter Handke osztrák író, veti először papírra. A  Wunschloses Unglück-ben…
 
Ehhez képest Arkagyij és Borisz Sztrugackij tizennégy évvel korábban írja meg a Stalkert. A guberálót. A kisregényt ezzel az R. P. Warren idézettel adják az olvasók kezébe:
A rosszból kell létrehoznod a jót mert ezen kívül más nem áll a rendelkezésedre…
Majd ezekkel a sorokkal zárják:
Állat vagyok, hisz látod, hogy állat vagyok. Nincsenek szavaim, nem tanítottak meg rájuk, képtelen vagyok gondolkodni, ezek a piszkok nem engedték, hogy megtanuljak gondolkodni. Ha azonban valóban ilyen vagy - mindenható és mindent tudó, mindent megértő... tégy mindent a helyére! Nézz bele a lelkembe, tudom - ott van minden, amire neked szükséged van. Kell, hogy legyen. Hiszen a lelkem soha senkinek nem adtam el! A lelkem az enyém, emberi lélek! Húzd ki belőle azt, amit én akarok, hiszen lehetetlen, hogy rosszat akarnék!... Legyen átkozott minden, hiszen ezeken a gyermeteg szavakon kívül semmi mást nem tudok kigondolni. »Boldogság mindenkinek ingyen és senki ne maradjon elégedetlen!«"
Szóval, ezt már sokkal szebben nem tudnám ideírni… Sokkal több segédigével sem tudnám bizonyítani feltárni, mi, ki lakik mélyen a szívemben. Talán már nem is kell még1szer megírni. Sem szebben, sem pontosabban. Nem kell. Talán fel kell állni. Felhúzni az átkozott vitorlát és végre igent mondani a nyílt óceán hívószavának. Felállni és egészen más perspektívából látni a világot. M.Cs. azt mondta nekem, amikor még pokoljáró Tar Lőrincet alakítottam, hogy egy 10 emeletes ház csupán az aljából tűnik hatalmasnak és áthatolhatatlannak. Azt mondta, fordítsak hátat a betontömbnek. Másszak fel a közeli dombra és lássam be, a házak, a betonrengeteg között is ösvények vezetnek. Semmi újat nem mondott, de jól mondta, szépen, hihetően. Mint amikor hűs kencével borítják be a megégett hátad… Azóta számtalan csepp eső hullott az égből, számtalan könnyet láttam. Számtalanszor hittem és számtalanszor veszítettem el a hitem. A téli depresszió, mint vastag hóréteg beborít.
 
Fogadott öcsémmel, F. Gáborral egyfolytában szutykoljuk a nőket. Miközben hibáinkat mint a pasziánsz lapjait rakosgatjuk az asztalra, egyre többször ébredünk rá, a kimondhatatlan nevű szörnyeink és démonjaink sem hibátlanok. Óh dehogy. Felnőttünk. Egyszerűen csak így hozta az élet; felnőttünk. Megöregedtünk, szaporodik az idegen anyag a fogainkban, sőt a fogaink helyén is. Az egyetlen kincsünk talán a hitünk. A felismerhetetlenségig kifakult, megkopott, görög-napszítta hitünk.
 
Ó ki segít végre talpra állni?  Müssen, können, sollen, wollen, dürfen, mögen módbeli segédgigék… Haben, werden, sein… időbeli segédigék? Lieben- a szív segédigéje… Szeretni, imádni, rajongani… Bolondulni, képtelen lenni nélküle élni, belebetegedni… Beleszomorodni… A segédigéket ordítom, a segédigét küldöm, segédeim az igéim. Ígérek és igézek, ragozok és várok…
 
Az én paradigmaváltásom már megtörtént. Az én lelkem lékein egy világ zuhant ki belőlem. Oktalanságok és gyermetegségek. Felnőttem… Készen állok új segédigéket tanulni… Vagy legalább is a régieket új felfogásban...-)))
 
   Ezt majd még egyszer pontosabban is meg kell írni… -)
 

A szív segédigéi

Gyűlölöm 11 óra 33 perckor a szavakat. Egytől egyig. De még inkább gyűlölném a hallgatást. Rühellném, ha nem írhatnék, ha valamilyen oknál fogva szám sem lenne, mégis üvöltenék, mint Harlan Ellison hátborzongató novellájának hősei.

Gyűlölöm a szavakat, amelyek most a bárgyú szerelemtojásokból törnek maguknak utat. A bolygó neve: bolygó hollandi. Az örök zsidó, az örök Kate-illátor, forgó, pörgő majmocska a rákot okozó benzolgyűrűben.
 
Gyűlölöm a szavakat, mert a szavak képesek Őt is mellém rendelni, vagy inkább magam alá… A nyelvi szintek grammatikájában ez egy gennyes kelés, ez egy fájdalmas probléma, vita és kész. A mögöttes tartalomban, mélypszichózisban pedig nagyon fáj, vágy, bőr alatt viszkető, égő vágy.
 
Jaj, hányszor küldtem magam vissza a múltba, hányszor voltam álmomban időutazó és tettem jóvá a bal-lépéseket…
 
Most pedig a Holdra emelem bamba képem és nyüszítek. 
 
Ezt majd még egyszer pontosabban is meg kell írni… Peter Handke vagy Péter Esterházy segítségével, vagy egyszerűen csak a szív segédigéivel, de pontosabban is meg kell írni, több jelzővel, több állapothatározóval. Talán még Pállné tanárnő is kell, hogy jobban odafigyeljek, mi tartozik szűkebb és tágabb értelemben a deskriptív grammatikához. Ó azok a segédigék, azok a fránya szív segédigék, amelyek helyettem, akik nélkülem is, akik önállóan látogatnak el a Rozmaring utcába.    
 
Nevetek, nevetek! Nézem a Rozmaring ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Rozmaring ) az árvacsalánfélék közé tartozik. Istenem hát rokonom, rokonom; árvacsalán. Forrázata pedig ideg- és gyomorerősítő, görcsoldó… Rozamringot! Országomat, segédigéimet egy tő rozmaringért!...
 
Közben Rátonyi Robi bácsi Márkus Alfréd nótáit énekli. Ha látná valaki, ahogy 11 óra 49 perckor… 11 perccel éjfél előtt itt görnyedek, verem a vadiúj klaviatúrám és közben mint egy félbolondnál Rátonyi Robi bácsi ordít… 
Szívemben vágy parazsa nő,
meggyújt egy fekete nő, tüzes szemével.
Beleszerettem rögtön, csak az a baj,
hogy szívem olvad, akár a pirítóson a vaj.
 
Volt egy régi bakelitem tőle… Egy réges- régi bakelitem. Mesélt, énekelt rajta. Gyerekként ő kóstoltatta meg velem Operettország, negédes mézeskalácsait.
Te rongyos élet… Te rongyos…
Közben vált a zene. Nem hiszem el. Véletlen? Több ezer mp3 közül pontosan Barinkay belépője csendül fel a Cigánybáróból. A refrén, a tömeggel, akár egy Verdi Opera is lehetne:
 Mert a szív és az ész együtt mindenre kész, mindig előre nézz, légy merész, célhoz érsz…    
Milyen mulatságos is az élet. Milyen kiszámíthatatlanul mulatságos.
 
Ma iktatták az első színes bőrű elnököt Amerikában. Örvendjetek. Mától tűzszünetet hirdetek. Megvárom mit lép a barcak-pálinka rokona… Megvárom, hogyan jut el az intelligens várományostól, a gőgös császárig. Megvárom míg a művelt, a világot jelentő színpadot kedvelő Néróból, gyújtogató despota lesz.
 
Félek. Félek, a magánytól, a great depression, a gazdasági világválság hatásaitól. Félek a szmogtól, éhezéstől, félek a svájci frankban felvett hitelemtől… Félek attól, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretek. És tudom az istentelennel éppen az esik meg, amitől fél. Csak az igazak útja mentes a göröngyöktől…
 
Uram, legjobban attól félek, te sem látsz a szívem mélyére, te sem ismered a szívem néha bolond, de nélkülözhetetlen segédigéit…
 
Jelek, ragok hada vesz körül. A remény, hogy ezt az egészet, ezt, az immár egy éve keletkezett nihilt és annak fekete tulipánjait, egyszer még pontosabban is megírhatom.
 
Mindezt, egyszer a csillogó szemű lánynak is elmesélhetem. Hogyan lettem féregből, csodálatos, de magányra kárhoztatott lepke.
 
Jutassátok eszembe, hogy írnom kell a Böllérfesztiválról, a „háziról” mint komplex és önmagán túlmutató fogalomról. Jutassátok eszembe, hogy számtalan fotóm van és mégsemnem regéltem az édesanyám féle töltikéről. És nem kezdtem el a pörköltfőzés, majd tojásos galuskával való tálalásának, tejföllel való bolondításának csöndes örömét elemezni. Jutassátok eszembe, hogy élni kéne még egy kicsit. Lenni, szeretni, remélni…
 

Megyek veszek egy nagy csomag rozmaringot a Tescoban…

 

 

süti beállítások módosítása