Péntek este megnéztem a 12 dühös embert a Móricz Zsigmond Színházban. Még a nyáron töltöttem le a filmet és néztem meg újra, (kölyökkutya voltam, amikor először láttam). Ha jól emlékszem az esős napokon kétszer is hagytam magam, hogy Sidney Lumet, valamint Henry Fonda and Co. lenyűgözzenek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A film két svenkkel kezdődik; az első, amikor a törvénypalota oszlopain felkúszva a mennyek kapujáig jutunk, (de még feliratot sem tudjuk végigolvasni olyan gyorsan vált a kép, talán annyit igen, hogy justice), a másik pedig, amikor már bent az épületben a kamera az ég felől, a földre száll. A törvényházban már egy másik világ; örvendő kiscsoport, akiket a teremőr csitít és egy homlokát törlő, láthatóan megtört, félelmekkel (bűnökkel?) teli ember. Lumet, azt mondják soha nem bízott semmit a véletlenre, a több mint 50 éves film, még most is magával ragadja a nézőjét.

 

No de én nem a filmről szeretnék beszélni, az is csodálatos és Fonda játéka feledhetetlen, akárcsak utolsó filmjében a On Golden Pond-ban…

 

Szóval ennyi bevezető után visszakanyarodom a Móricz Zsigmond Színház kamaratermébe, ahol a korábbiaktól eltérő módón hosszában rendezték be a játékteret. Koltai M. Gábor így mint egy szélesvásznú filmen, sokkal könnyebben el tudja helyezni a színészeket. A néző persze egy picit bajban van, hiszen mintha egy filmet látna, csak a beszélőkre tud fókuszálni. Ha a történetet kívánjuk követni, akkor nem jut idő, lehetőség az összes arcot, az összes mimikát, a jelen lévő mind a 12 embert megfigyelni. A tér nagy és néha kapkodni kell a fejünket, akár egy teniszmeccsen. Aki teheti, a hátsó sorokban középen foglaljon helyet, úgy talán könnyebb a nagy játéktérrel és a szinte mindvégig az orrunk előtt lévő 12 nagyszerű színész játékával megbirkózni.

 

Bár sokan hasonlítják hozzá, a darab nem az amerikai film színházi változata. A darab nem Amerikában játszódik és a színészek nem Lumet színészei, hanem Koltai M. Gáboré. A helyszín sem a törvényház, hanem egy lepukkant szanálásra váró művház, annak is egyik terme. A teremőr sem férfi (Horváth Réka), hanem egy életunt trampli, az antinő, akinek egyetlen vágya, hogy az esküdtek elhúzzanak a fenébe és végre ő is hazatérhessen.

 

A teremben lévő számtalan gyermekrajz érdekes hatást kelt. Lumet filmjében (még az elején) látjuk az apagyilkosnak kikiáltott 16 éves srácot, akinek a rémült, elkeseredett arcára rá van írva a keresett „megalapozott kétség”: nem bűnös. A színházi darabban talán az ártatlan gyermekkort idéző rajzok sejtethetik, valami nem stimmel ebben az ügyben. Egy gyerek nem lehet gyilkos, főként nem lehet a saját édesapja gyilkosa.

 

A „kamaradarabot” eredetileg a manhattan-i Reginald Rose írta, azonban Koltai a Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alekszandr Novotockij 12 című forgatókönyvéből dolgozott. Hogy mi sült ki ebből az amerikai- orosz vegyes házasságból és a mindezt betetőző magyar valóságból, az több mint érdekes.

 

Bizonyos értelemben a darab nagyon is amerikai, mivel az alkalmazott jogi formulák, a jogrendszer, egyáltalán az esküdtek alkalmazása az Egyesült Államokra jellemző. Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy tudjuk Magyarországon nincsen esküdtszék. Népi, vagy bírósági ülnökök még csak-csak, ahogy a kontinentális jogrendszer meghonosította, de esküdtek nincsenek. Európa nagy részén, a mindenkitől független bírák, a tanúvallomások, bizonyítékok alapján, a jog tudósaként maguk dönti el, mi a tényállás. Amerikában ezzel szemben az esküdtek döntése nagymértékben befolyásolja a bíró munkáját. És mindezek ellenére a darab nagyon is európai, kelet-európai. Ez már az orosz átdolgozásnak köszönhető, mivel 1993 óta ott is van ismét (1917-es eltörlése után) esküdtszék, még ha tavaly Putyin nyomására a Duma korlátozta is bizonyos esetekben az esküdtek alkalmazását. A helyszín, a karakterek, a konfliktusok azonban nagyon is "keleteurópaiak". Az orosz forgatókönyvben csecsen srácról van szó, aki állítólag a mostohapját gyilkolja meg. Nyíregyházán a fiú albán(!) bevándorlók gyermeke, ahogy az egyik esküdt is (az orvos – Tóth Károly). A focirajongó pedig a Wolfsburg – Arsenal meccset nézné a fölösleges időpocséklás helyett. Közben kiderül, azért drukkol a Wolfsburgnak, mert ott vendégjátékosként egy honfitársa (egy szláv nevű) rúgja a bőrt.

 

A darab ettől a mixturától lesz egyetemes. Igazából nem számít, hogy hol játszódik, Amerikában, Magyarországon vagy éppen Oroszországban. Mindez egyre megy. Nem számít, hogy milyen jogrendszer,  szigetországi vagy kontinentális kap szerepet benne. A lényeg hogy a megfogalmazott problémák, az előítéletek, a felületesség, az idegengyűlölet, az egocentrikus világkép minden emberre jellemző, bárhol éljen is. A siker egyik titka ebben lakozik.

 

Másik pedig a jól megrajzolt 12 karakter. A 12 rendkívül fontos szám az emberiség történetében. A számmisztika szerint mesterszám. Gondoljunk csak Jézus apostolaira, az Olümposzon lakó 12 főistenre, Odüsszeusz 12 társára, a 12 zsidó törzsre, vagy a jógában a 12 szívcsakrára. Az már csak hal a tortán, hogy 12 hónap van egy évben, vagy hogy az agyvelő alapi felszínéről pontosan 12 pár agyideg lép ki. A 12 férfi, 12 archetípus. A félénktől a túlzott magabiztosig, a forróvérűtől a hidegfejűig, a borotvaéles agyútól a bumfordiig. Szóval ennek a 12 férfinak kell dönteni egy 16 éves srác sorsáról, aki állítólag megölte az édesapját. A vád úgy tűnik erős lábakon áll, úgy tűnik, kétség sem fér hozzá, ki az elkövető. Úgy tűnik az esküdteknek könnyű a feladatuk, és az értekezletük néhány perc múlva véget is ér. Ám ekkor kiderül, közülük egyvalakinek, (a filmben Henry Fondának, a színházban Horváth László Attilának) mégsem ilyen egyértelmű a probléma.

 

Ahogy egyre több részlet előkerül, ahogy egyre világosabbá válik, a tanúk vallomásai egy lyukas garast sem érnek, egyre többen látják be a megalapozott kétség egész idő ott volt az orruk előtt, csak a saját előítéleteik, a saját problémáik miatt nem vették észre őket. A vita során a szereplők szinte minden jellemhibája lelepleződik. 12 kereszt, 12 kanyargós életösvény dereng fel. Van, akié jobban s van akié csak foltszerűen. 12 különböző foglalkozás, világszemlélet, hogy aztán a darab végén közösen oldozzák fel az ártatlan vádlottat, de legfőképp saját magukat és bizonyos értelemben az egész emberiséget. A jó győzedelmeskedik a 12 dühös emberben, a jóság. Még a pénzért a lelkét is eladó tanárból temetőigazgatóvá váló, szexuális teljesítménykényszertől szenvedő esküdt (Ilyés Ákos) is összeomlik. Még a saját keserűségétől elvakult, a fiát meggyűlölő esküdt (Puskás Tivadar) is megtörik a darab végére. Nagy kő zuhan le a szívünkről és boldogan konyakozunk utána: lám minden a helyére kerül, senkinek sem kell feleslegesen, az emberi hülyeség, előítéletek és meggyőződések miatt meghalnia. A színészi játék kiváló. Bár néhány szürkébbre sikeredett karakter is látható a világot jelentő deszkákon, azonban Horváth László Attila, Puskás Tivadar, Tóth Károly, Illyés Ákos brillíroz. Mellettük, Gyuris Tibor játékát kell külön megemlítenem. A „metrósofőr”, akárcsak a Kontrollból jött volna hozzánk, mintha csak Kovács Lajos társa lenne, fantasztikus teljesítményt nyújt. Monológja egyszerre burleszk és szívhez szóló tanítás. Gyuris elemi erővel képes megjeleníteni az egyszerű embert és annak lelkivilágát. Mindezt úgy teszi, hogy nem lesz sok, nem lesz ripacs és gagyian népies. A másik nagy jelenet Tóth Károly szemfényvesztő késbemutatója, amely után személy szerint tényleg elhittem, hogy Albániában minden férfi rugós bicskával közlekedik az utcákon, pedig nyáron ott jártamkor egyetlen bicskással sem találkoztam Sarandában.

 

(szórakoztatásból kitűnő) 

 

A 12 dühös ember a Móricz Zsigmond Színház kötelező darabja. Tanít, nevel, szórakoztat. Még akkor is, ha végül is nem derül ki, ki volt az elkövető, (csak az, hogy ki nem). A világválság közepette megnyugtató, lélekemelő érzés a darab. Az már csak az én problémám, hogy úgy érzem, 2009-ben a mai politikai, gazdasági helyzetben a jók magukra maradnak a megalapozott kétségeikkel…