Hogyan? Hát így...
Diary of Cardinalis
Cardinalis szerint...
Szomorú...
vasárnap... késő este... a zurek elfogyott... a vendégek nem jöttek... pedig a hurka, kolbász finom... a lacipecsenye előkészítve... szűzérmék alszanak a fűszeres olajban... olyan az illata, hogy az előbb becsöngetett hozzám Szindbád von Bujtosi és azt kérdezte, nem sütöm-e neki meg még ma este... arra kértem jöjjön vissza holnap este... legyen feketében, akár egy halotti toron... és hozzon valakit aki a következő nótát el tudja énekelni...
A zurek dícsérete avagy vallomás kóborlás után...
Ez a hétvége is arra tanít, soha ne add fel az álmaid. Ha hibázol, vezekelj, de az álmaid akkor is tartsák benned a lelket. Aztán visszatérsz az élethez. Hurkát töltesz, kolbászt. Darálod az izmot, inat, belsőséget. Közben arra gondolsz, miért nincs itt akit a szíved kíván. Kint a kondérban ott fő a tegnap még élő disznómáj és a kedvesen ívelt vese. Ott rotyog, fő, időnként felveti a forró lé, felveti amiből rövidesen hurka lesz, benned pedig a tegnapi boldogság apró morzsái gurulnak szerteszét. Aztán megkóstolod a befűszerezett vért. Piszkos kézzel, mintegy romantikus kannibál azon tűnődsz, miért kerültél zsákutcába. Mélázik Kannibál Lecter. Közben megcsapja az orrod a hurolt bél vad szaga. Fintorogva keresed a munka szépségét, végül is csak kipucolod a disznó belsőségeit, hogy aztán megtölthesd a finom falatokkal. Hatházi Laci mondja, mind a 32 fogát villogtatva, a disznóvágás egyszerű dolog; leöljük a jószágot, ledaráljuk, aztán visszatöltjük a belébe. Szépen eufemizálva a gyilkolás tényét, némi fűszerrel, gasztro-indokkal elfedve egészen még papíron is a pavlovi reflexig lehet fokozni a disznóvágáskor készülő finomságok elemzését.
Kezdve a disznó legnemesebb részéből, a szűzpecsenyéből készített, pácolt rablúhústól, az enyhén csípős házi-(paraszt)kolbászon át, a majoránnás, köményes hurkáig, amely roppan, soha nem puha, istenments(!) lácsu, amelyből szinte kiperegnek a rizsszemek, és isteni arányérzékkel kap helyet benne a belsőség, vagy a véres esetén a vér és a szénhidrát. Egykor gondolom, hajdina, vagy árpagyöngy is megtette, manapság azonban a rizsnek nyitott tért a magyar konyhaművészet, már csak azért is mert nincs olyan „háborús” mellékíze.-)))
A magyaros, házi finomságtól függetlenítve emésztőszerveim, zuhanyzás közben eszembe jutott, a hűtőben van még a Zakopánéban vásárolt Kielbasa nevű csodából. Ez "a kolbász" a lengyeleknél, olyan büszkék rá, mint mi a gyulaira vagy a csabaira. Számtalan formában lelhető fel, azonban az isteni lényege, Platóni ideája, hogy fehér kolbász, mint Németországban a bajor virsli, vagy a türingiaiunokatestvére. Nincs benne paprika, van ellenben belőle füstöletlen zöldfűszeres, vagy különböző módon, vagy inkább különböző fával tartósított változat. Ez a kolbász főzni és sütni is jó, és ez szolgál a Zurek nevű levesük egyik alkotórészeként. (mondják, hogy hasonlít a régi cserkészkolbászhoz, meg a lecsókolbászhoz is, én azért óvva intenék mindenkit ezen magyaros termékek kíméletlen zurekesítésétől, mert az bizony korcs szerelem gyermeke lenne!)
A Zurek tapasztalatom szerint olyan a lengyeleknek, mint nekünk a gulyás, vagy az aranyló zsircseppekkel nemesített házi tyúkhúsleves. Állagát tekintve azonban leginkább a Jókai bablevesre hasonlít, de semmi köze hozzá. Enyhén savanykás ízű, pasztellszínű leves, amiben a már említett kolbász, sonka, szárított erdei gomba, krumpli és főtt tojás szokott feltűnni. A savanyúságát a kwas adja, azaz a kovász, ami ugyanúgy készül, mint a házi kenyér kovásza, csak fokhagymát is tesznek bele. A néhány napos erjesztés után ez adja a leves nemes ízét. Persze a kwas kapható zacskós, szárított kiszerelésben is, elég csak hideg vízben feloldani máris ott vagyunk, ahol lennünk kell, minden lengyel levesek előkészületénél.
Sokan azt mondják a Zurek téli leves. Ha úgy értjük, laktató kiadós és a halottat is fel lehet vele támasztani, akkor téli. Ha úgy értjük, egytálétel, és utána már nem kell csülökkel álmodni csak esetleg valami édességgel, mondjuk rakott palacsintával, akkor az állítás igaz; a Zurek téli egytálétel.
Szóval Zureket főztem. Egy kis vízben odatettem kevés kockára vágott krumplit, a kwas-port hideg vízben feloldottam, majd apró vágtam Kielbasa-át és egy pici (paprikás, jajistenem) házi kolbászt is. Amikor a krumpli már majdnem megfőtt hozzáadtam a kolbászokat. Amikor a húsárú is majdnem megfőtt, levettem az edényt a tűzről (kerámiatűzről!) és összekevertem a kwas-szal. Petrezselyemmel, metélőhagymával és egy kis kaporral dobtam fel. No meg a félbe vágott főtt tojással, illetve a tányéromba helyztem féltő gondoskodással egy kiskanál tejfölt is. Hadd szóljon!
No jó, tovább nem mesélem. Attól félek, még kineveznek a lengyelek gasztro-díszdoktornak… Szóval csak csöndben csak halkan.
Estére talán kolbász, hurka vacsora lesz, ha jönnek a vendégek. Pali-Ági, Gabi-Betti, Miterli… Jönnek az éhes nyírbátoriak a véres hurka szagára!
Tegnap néhány rövidebb novellaötletet vetettem papírra. Ízlelgetem őket. Aztán hosszú ideig ültem az egyik nagy ablakomban, keresztbe rakott lábakkal és néztem a világot. Bevallom vártam, várok, mint aki tudja valaki hozzá készül, valaki jön, lassan vontatottan jön. Arca előtt az én arcom, szíve előtt az én szívem… Aztán eszembe jutott a Nagy Rokon, Endre és az ablakra leheltem az egyik versének néhány sorát…
Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,Az Életnek rosszul nősült veje,Vallástalan és nőtlen, öreg vő.Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,Melyet az Élet szívembe belévert,Ma felejtek el minden igazatS ma bocsátok el minden régi némbert
Aztán a nagy várakozásban nem történt semmi sem. Semmi, csak jöttek mentek, csak a hit csavarjai lazultak meg bennem…
Bukdosik a lelkem,Mint szamár a jégen:MeghanyatlottAz én büszkeségem.Nagyon meghanyatlottŐs fenyő módjáraS a volt úrnálNincs szomorúbb árva.Fürész fürészelte,Fejsze nekivágott:Büszkeségem,
Óh, halálra váltott,
Búcsuzom már tőled
Bölcseséggel telten
S bölcseséggel
Bukdosik a lelkem.
A hídon akkor kell átmenni...
...amikor odaértél… Most olyan kedvem lenne belejavítani az intelligens tervezésbe, az isteni szoftverbe. Olyan ingerenciám lenne a boldogságeffektust, ezt az értelmetlennek tűnő keresését kikapcsolni egy pillanatra. Azt mondják, hajlamos vagyok a zuhanásra, hajlamos vagyok levetni magam a szakadék szélén. Talán mert azt remélem, hogy pontosan velem történik meg a csoda, a lebegés… Jön a flow, jön tör fel belőlem. Nincs szánalmasabb dolog a világon, mint megkapni azt, amire legjobban vágysz. Nincs megvetendőbb, mint beteljesedni, tisztes jólétben, harmóniában az élettel tűzszünetet kötve megöregedni.
Két novella mára. Két egyszerű novella. Greene bácsitól a Pornó és O. Henry-től A Napkeleti királyok. Két novella él itt bennem. Mr. és Mrs. Dillingham Young, no meg Carter bácsi és a kaktusz neje. Közben szól az Edda, Nekem nem kell más…
Nincs más és én mégis féltelek, túl sokan éhesek a boldogságra.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz barátaim. Ki gondolta volna, hogy ide jutunk?
Tegnap a TCM-en Gene Kelly-re kapcsoltam át. Éppen elkezdett táncolni az esőben.
Mosolyogva néztem és édesapámra gondoltam, aki először hívta fel a figyelmem erre a csodára. Kelly bácsi fergeteges vizes zakós csápolására.
ÁJMSZINGINDERÉN….
Kint ismét befagyott a kis tó. Tél borult a városra. Hideg, otromba tél, ami egyszerűen csak visszatért. Pedig alig több mint egy hete ízelítőt adott a tavaszból. Kis kóstolót, milyen lesz könnyebb kiskabátokban rohangálni. Jajj istenem, milyen gyászos március 15-ének nézünk elébe. Milyen lehangoló, gyalázatos ünnep lesz. Vagy mégsem? Vagy talán mivel nincs mélyebb, elindulunk fölfelé. Félek, hogy a pokol bugyrai még nem köpték ki ránk az összes miazmájukat… Félek, hogy a zuhanás csak a kezdet és a földet érésbe halunk bele. Félek pedig a tudás, az életem, a bennem tomboló alkotó vágyat, az íráskényszert senki nem veheti el tőlem. Mint a politikai foglyok Recsken, kívülről is megtanulom, amit kigondoltam és fújom a nótám, fújom majd, mint egy megveszekedett dudás. Fújom esőben, hóban, fagyban szélben és napsütésben, fújom hajnalban, éjjel és kora este. Mennyivel okosabb és bölcsebb voltam, míg csak Weöres gyermekverseit mondogattam. És most hogy kellenének Az éjszaka csodái…
Ha becézésem és csókom se kell,kicsi lány, mivel ringassalak el?Ha elzár tőlem a buta lakat,lesajnál minket majd a virradat.Te! ha hiszed, ha nem hiszed,úgy szeretem nevetésedet,mint kinn ezt az éjszakát,lámpavilágos éjszakát –
Verset szeretnék mondani március 15-én, mint a 80-as években és a 90-es elején. Verset a tömegnek, kiállni kócosan és mondani…
Egy gondolat bánt engemet!
Egyetlen gondolat! Harsogni. Sírni egy ország, egy nép faramuci történelmén, aztán hárslevelűt kortyolni. Énekelni Máté Péter Elmegyekjét és nagyapámra gondolni.
Papó! Hiányzol. Amióta elmentél, hiányzik a jókedv, hiányzik a tánc, hiányoznak az örök kérvényű mondatok. Hiányoznak azok a hamisíthatatlan disznóvágások. 91-ben téged gyászoltunk, 92-ben Antall Józsefet…
Papó! Talán te tudnál segíteni. Eljönnél velem ahhoz a lányhoz. Eljönnél, istenemre és aztán a lábad a kapunyílásba vetve, olyan védbeszédet vágnál ki, de olyat az unokádért, hogy az büszke, dacos, szép szemű is megenyhülne, törne a jég, olvadna fel a világ. S rögvest véget érne a válság… Ott künn a világban és itt bent a csontra fagyott, durva szívemben…
Papó! Jó lenne ha segítenél, mert nagy itt a szükség… ha közbenjárásod volna odafent, hát ne késlekedj, nézd ezt a pici országot, és nézz benne engem… Ugye formás az a lány? Ugye hozzám való? Ugye megérted…
Ölel unokád, Zsolt…
Széthullik a világ...
Széthullik a világ köröttünk. Mint egy rossz hajó, hánykolódik és közben recseg- ropog. Nincs, ami összetartsa. A régi ragasztóanyag szétmállott, a régi szögekkel jóllakott a rozsda és a facsavarokat felfalták a mindig éhes szúbogarak. Vágyom a harmóniát, mint madarak a napfényt, vágyom a csöndet, a szélcsöndes időt, a mozdulatlanságot, a kortalanságot.
Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok…
Ma sem tudtam lefeküdni anélkül, hogy néhány keresetlen szóval ne válaszoljak az életnek. Ma többször voltam rosszul. Igyekeztem nem pánikolni, de érzem, hogy nincs minden rendben.
Ne ess pánikba!
Istenem holnap kötök egy nagy törülközőt a nyakamba és vigyorogni fogok. Ne ess pánikba! Douglas bácsi örült regénye… És amikor a 90-es évek elején először jöttek a fiatal angol turisták megnézni, hogyan élünk itt az egykori vasfüggöny mögött, ott hordták a törülközőket a nyakukban. Akkor még sokan értették az utalást. Ez is csak egyfajta intertextualitás.
Don’t panic!!!
Mennyire kellene most ez a könyv, ez a szlogen ennek a buta, megbolondult világnak. Világnak? Ennek a modern pokolnak. Ennek a seszínű, búgócsigának. Szóljon már valaki az Óvó néninek, bácsinak! Gyerekek bolondok vagytok! Bolondok! Buták és egyszerűek, mint a facsipesz.
Mi a boldogság? Hol a boldogság? Hát bennetek. Mikor borzongtatok bele a létezésbe? Mikor nevettetek a hófelhők alatt? Mikor mosolyogtatok? Mikor vágtatok fejest egy nagy hókupacba? Mikor szaltóztatok utoljára a vastag hódunyhába? Mikor?
Írni akartam a cigányokról. Írni akartam Bayer Zsoltról, a szegény Cosma fiúról, a bűnözésről és mindezek összefüggéseiről. Írni akartam a leveleki nőről, akit a nógrádi cigányok majdnem agyonvertek. Írni akartam a nyíregyházi börtön előtt társalkodó cigány nőkről, a roma prostikról és a stricikről. Írni szerettem volna egy rétegről, amit nem azonosítok a nagy egésszel. Írni szerettem volna arról, hogy bolondulunk meg, hogy fordulunk kínunkban a kisebbség felé, és hogyan válunk mi is állatokká. Hogyan lesz itt cigány, magyar, zsidó, sváb, szláv, román és mittomén miféle náció még, egyformán Gregor Samsa, hogyan alakulunk át rovarrá, hogyan nő ki a gonosz emberevő csápunk… Almát a tüskék közé!
És írni szerettem volna szerelemről, a megtartó, megmentő szeretetről. Arról hogyan kell egyetlen embert szeretni, hogyan kell monogámmá válni, hogyan kell megtanulni becsülni az életet, valaki törődését, hűségét, figyelmét, csókját és ölelését.
Írni arról, hogy mesterem Symeon „az új teológus” misztériuma micsoda hatást gyakorolt rám. Megírni, hogy minden alkotás tudatmódosulással jár, hogy minden papírra vetett magasabb rendű, quasi szerkesztett textus, érintkezés az istennel, vagy legalábbis az ember isteni lényének kidomborítása, legrosszabb esetben keresése.
Minden szavam őszinte. Még ha nem is tudok olyan tisztán élni, mint ahogy kifejezem maga, ahogy a blogon szeretek, ahogy itt élek, ha nem is tudom megóvni magam, minden piszoktól, gonoszságtól, ravaszságtól akkor is kísérlet ez a tisztaságra való igényem bizonyítására és megóvására.
Igen szeretni így kell. Hűnek lenni így kell. Aztán élni talán másképp. Élni piszokul kell tudni, nem ilyen magasztosan, ilyen szépen megírtan. Élni mindig úgy kell, mintha minden perc csak kikönyörgött pillanatunk lenne. Élni, gyorsan, mohón, átkozott vérszívóként lehet. Élni, élni…
Széthullik a világ. Mint a forgács, hullnak évek, szeretők, és hitek. Szétmállik a világ. Szétcsúszik, ami összetartozott.
Íme ember, ez a nem túl dicső vég. Íme! Köpj hát a buta paternalizmusra, köpj arra, aki nem hisz az emberben, nem hisz abban, hogy játszani is engedni kell hű fiad.
Hirdess hát anarchiát, hirdess gyilkos liberalizmust, hirdesd a törvényen kívüli embert! És végül hirdesd a szerelmem!
Aztán ha minden felborult, ha minden vízszintes már, akkor építs új világot, gyúrj erősebb törvényt, keress új szövetségest, alkoss új államot, hass a többiekre és gyarapítsd a világot…
Még zuhanunk, de én már tudom, mit fogok tenni, ha túlélem…
Úgy behavazott a vágy...
Meseországban 120 centiméteres hó esett. Napokig éjjel- nappal havazott. Az üveghegyen is túl, egy pici völgyben, ott hagyhatod a kóbor lelked a Duch Tatr gerendaházikó meghitt szobájában. Nézheted az álmosító hóesést, miközben a tüdődből gyökeret eresztve jégvirágok nőnek az ablakon. Nézheted a szűz hómezőt, a behavazott otthonokat, vágyakat és szíveket. Álomországban csilingelve csúsznak a szánkák, előttük büszke lovak, akiket nem zavar a jéghideg, szőrökön csatakokban folyik a buzgalom és kék szemű, hosszú bajszú, szakállú gurálok kurjongatnak a bakon. Nézheted, hogyan táncolnak a hóemberek és várhatod, hogy kitisztuljon az ég, a havasok idegnyugtató látványa újra és újra elvegye a világ bűneit. Addig meg pattog a tűz a kályhákban, apró füstkígyó kúszik a mennyek felé, hogy félúton az isten szellője csavarja ki a nyakát…
A ropogó hóban lépkedve, azon gondolkodsz, ha most itt lenne a nagy út vége és ott állnál remegő térdekkel az Isten előtt, mit mondanál neki. Képes lennél-e érvelni, tiszta fejjel, okosan, nem csűrve a szót, de logikusan magyarázva; minden bűnöd csupán a lelkedben kristályszerkezetűvé csiszolt vágy. Minden bűnöd egy öklömnyi gyémánt. Isteni ajándék, hogy mint a virág, fordulj a napfény, az öröm, a boldogság felé. Mint sötét rögök közt lapuló magonc, kirobbanjon belőled a csíra és kússz, napokon- éjszakákon át a felszín felé.
Sajnos uram nem tudnám szépen, tisztán elénekelni, hogy mennyire szeretek. Mennyire szeretem Őt. És téged is Uram. Nem tudnám eltáncolni, mint Zorbász, nem tudnám elmutogatni sem, mint egy gyakorló pantomimes. Nem tudnám felépíteni, megácsolni, nem tudnám kifaragni, elfütyülni, síppal- dobbal, nádi hegedűvel. Túl lassú lennék még a te végtelen türelmedhez képest is. Vakargatnám a tarkóm, mint aki megtetvesedett és izzadó homlokom törölgetném. Szánalmas lenne, ahogy vizet kérnék, mint múlt héten a 41-es mellett a kocsmában. Szánalmas lenne, bepánikolva, szapora pulzussal állni a fejemre szórt kérdéseket. Mint 1989-ben, amikor Barna Gyuri bácsiék az éjjel kellős közepén az NDK-ás lányok szobájából rángattak ki bennünket. Az volt a nagy elszámolás. Én állni alig bírtam. Eszembe sem jutott, hogy a ledorongoláson kívül semmi bajunk nem eshet. A szégyen súlya nagyobb büntetés volt minden durva szónál. Pedig nem történt semmi…
Jajj, istenem, az Ő kérdő, számvető tekintetét már képes lennék elbírni. Képes lennék, azt mondani; íme az ember. Nem inkább, íme a fiú, aki járt odaát… Aki onnan is visszajött. Aki magára talált, aki a szívek ösvényein már csak egyetlen egyen lenne boldog, egyetlen egyen járna magabiztosan, boldogan, büszkén.
No de mindek a feltételes mód. Minek ez a sok esetlegesség. A sok könny és szívet rágó búbánat? Minek a szó, ha nincs aki meghallgassa. Minek az őszinteség, ha mindez csak égbe kiáltott szó. Minek a feltámadás, ha trükknek, gyermeteg játszadozásnak tartják. Minek adnád a szíved zálogba, ha a vevő csak koszos széndarabként számolja el és egyből tűzre veti.
Uram arra kérlek, ha idő előtt rendelsz magadhoz, akkor hagyj nekem időt. Neked, ki a végtelent méred az órádon, mi egy perc, mi egy év, egy emberöltő? Mondd, baj az, ha 1001 éjjel mesélem az életem? Ha magadhoz rendelsz, mert úgy látod jónak, kérlek hallgass majd meg… Hidd el nem leszek néma… Mint egy törötten is szép korsó, ha kell minden szállított vízcseppről mesélek…
Szívzűr vagy csak infarktus?
Ülsz az autóban, ezer dolog jár a fejedben. Már legalább két hétre előre tervezel. Munka, szívességek, kicsinységek és az életed formáló események, mind- mind ott kavarog az agytekervényeidben… A mellkasod mélyén pedig ott zakatol a szíved, hiába próbálod elterelni a figyelmed, a szíved egyre csak zakatol. Talán nem is érzed, hogy hasad meg, hogy szakad meg. Nem semmit sem érzel. A magas vérnyomásnak nincsen előjele. Ez az egész olyan, mint egy lesből támadó ellenfél. Ott lapul a sziklák, bokrok mögött és az életed, a kincseid követeli… Védtelenek, gyöngék vagyunk vele szemben…
A 41-esen történt, kicsivel Napkor után. Még a körforgalom előtt. Ott éreztem először, hogy összegabalyodik a világ. Akkor még nem tudtam, hogy belül ítéletidő készül, hogy nemsokára vízszintbe ér ösvénnyel az árok és talán készülhetnek a gyászhuszárok. Nyomás, égő érzés a szív környékén, összekuszálódó képsorok, mint amikor elszakadt a film a nyírbátori Szabadság moziban és a gép össze-vissza csévélte a szalagot… A torkomban gombóc, érzem, ha nem a szív, akkor a fulladás. Nincs mese. Satufék, szerencsére senki sem jön utánam, a korábban olyan jól felrakott kaján vigyor kétségbeesett könyörgéssé változik. De itt senki sem segít rajtad. Itt egyedül vagy, mint mostanában annyiszor. Telefon a másik ülésen…
Még nem. Még adok egy esélyt. Leállok. Kiszállok. A hideg levegő megcsap, körbeölel. Nem fázom, belül valami zsarátnok ég a szívemen. Valami súlyos, vulkánikus parázs. Talán folyik is, talán valami magma. Őrület. Lépek néhányat. Lépdelek. Ha nem borulok fel, mint ’81-ben a kis vastag kerekű szovjet biciklimmel, akkor talán van remény. Szédelgek, de ahogy sóhajtozom és mondogatom magamnak, még nem, még nem, erőt ad. Visszaülök. Lassan elindulok. Vezetek, a bal kezemig csúszik a súly. Bal kezem leengedem, jobbal fogom a kormányt. Ismét visszatér. Most rosszabb. Most sokkal rosszabb. Az orosi első kereszteződés. Ős-Oros. Kiszállok, lerogyok az aszfalt szélére. Az autók elsuhannak mellettem, kérdőjel az arcokon, de csak bámulnak. Jön egy busz, érzéketlen tekintetek. Ülök az aszfalt szélén, sóhajtozom. Tudom van itt egy kocsma. Odáig kellene elmenni. Vizet kérni. Vizet, mert itt fulok meg. Egy kerítés mögül egy kölyökforma német juhász barátságos gombszeme bámul. Felállok és nagyon lassan sétálni kezdek. Nagyon lassan megyek a kocsmáig. Megismernek. Mondják ez a „nyíregyházi kameramann”. Kérek egy kólát. Gondolom a koffein talán segít. Persze marhaság, ha infarktus, ha magas vérnyomás akkor csak árt. Mindegy, csak legyek jobban. A pult mellett Wermeser Gabi. Rám köszön. Kint ülök le a sörpadokon. Kijön utánam. Kérdezi van-e valami baj. Mondom. Mentőt akar hívni. Kettőt kortyolok a kólából. Már nem akarok megfulladni. Már csak a nyomás a mellkasomban…
Gabi kérdezi bevigyen-e. Nemmel felelek. Visszavonszolom magam a kocsiig. Előveszem a telefont és felhívom Dankó Lacit. Neki volt hasonló, az autópályán. Hátha mondd valami okosat… Mondd… Én egyre rosszabbul vagyok… Mentő kellene…
A sürgősségi osztályon vagyok. Egy fiatal doktornő kérdezi mit érzek. Mondom… EKG. Vérvétel. Dokt be, ápló ki, néha rámnéznek, néha kérdeznek. Az álmennyezet hibáit bámulom. A poros csöveket. Eszembe jut, ha felépül valaha a nagy tömbkórház, az már nem lesz poros. Az már nagyon modern lesz. Abban talán már nagyobb lesz a sürgés forgás. Olyan mint az amerikai filmeken. A kedves, de fáradt tekintetű fiatal doktornő egy Frontint parancsol belém. Infúzió, mondja lesz mellkasröntgen is. Irány az SBO kórterme… Pihenek. Standby… Talán valamivel jobb… Talán… A leletekkel minden rendben… Szorongás, kimerültség, depresszió… A nyomás nem szűnik a mellkasomban…
Így zuhant rám február 11-én a 2008-as esztendő, minden kínja, nyűge és nyavalyája. Így zuhant rám az a néhány mondat a múlt héten, amitől ismét elment az életkedvem. Így zuhant rám egy levél…
Gyönge vagyok, sápadt. Magamnak csináltam. Én vagyok egyszerre a betegség és a gyógyszer. A tévút és az isteni ösvény… Én vagyok a hullócsillag és az újjászülető égi fény, a horizont fölött… Én vagyok a kérdés és a válasz… Én vagyok a kor és a kortalanság. Benjamin Button, a számkivetett és a megváltott.
De Uram, te vagy az út, az igazság és az élet… Via, veritas, vita…
Boldogok azok, akik megbetegednek, mert azokat te gyógyítod meg…
Benjamin Button vs. ZPZS
Mi lenne ha..? Teszi fel a kérdést Roger von Oech… egy szösszenetében… idemásolom…
Az élet nehéz. Rengeteg idő megy el vele, rengeteg hétvége, és mi az egész vége? A halál mint jutalom.Az életet visszafelé kellene élni. Az embernek először meg kéne halnia, hogy ezen is túllegyünk. Aztán 20 évig szeretetotthonban kellene lakni, ahonnan azzal rúgnák ki, hogy túlságosan fiatal. Ekkor kapna egy aranyórát és már mehetne is dolgozni, legalább 40 éven át, vagyis addig, amíg eléggé visszafiatalodik ahhoz, hogy élvezni tudja a nyugdíját.Aztán főiskolára járna és hatalmasakat bulizna, amíg készen nem áll arra, hogy elkezdje a gimnáziumot. Aztán jön az általános iskola, ahol végre újra lehet játszani, és semmi felelősség nem terheli. Ezután kisbaba lesz, visszamászik az anyja méhébe, ott kilenc hónapon át lebeg, majd a szerelmesek szemében felvillanó játszi fényként végzi.
Oech kérdésére F. Scott Fitzgerald bácsi válaszolt először egy novellában, aztán most Eric Roth forgatókönyvével a hóna alatt David Fincher készített nagyszabású tablót.
Lassú válasz, nagy válasz. A képek majd lemásznak a vászonról, a színészek, főként a nők; Blanchett, Swinton, Chambers elragadóak. A sztori „fantasztikus”. Nagy válasz, lassú válasz. 166 perc. Nagy válasz, nagy mese. Tessék megnézni válasz. Mi történik egy vénembernek született gyermekkel, akinek visszafelé ketyeg nemcsak a kar, de a biológiai órája is.
A film alapjában véve tetszett, azonban egyetértek azokkal, akik utóérzetekről és a katarzis hiányáról beszélnek. A Forrest Gump feeling nem csoda, mivel a forgatókönyvíró közös. A történelmi kerettel megrajzolt epizódok itt is érezhetőek. David Fincher sötét árnyalatú világában is legfontosabb a mesélés, no meg a szerelem, a magány és az életünkre jellemző állandó változás...
Fincher örült komolyan veszi, a filmes imperatívuszt: legyen egy jó sztorid. Most van, sőt a sok lenyűgöző sztori néha nem erősíti, hanem kioltja egymást. A sztorik úgy pukkannak a filmben, mint a tűzijáték petrádái augusztus 20-án. Ráadásul problémának érzem, hogy a sztorikat néha a szánkba is rágják, megmagyarázzák.
Alapvetően tetszett, de a katarzis elmaradt. Mégis kötelező darabnak nevezném. Amikor Hollywood populáris művészfilmet gyárt, akkor be kell terelni az embereket a moziba. Lássanak ilyet is. Talán egy két napig rágódnak rajta, talán elgondolkodnak.
K.-nak is ajánlom. Mert neki személy szerint is beszélni foga a film; évekről, a kortalanságról, a szerelemről, az élete értelméről. Arról, hogy a változni bármikor, bármilyen élethelyzetben lehet. Arról, hogy minden relatív, és hogy kívül és belül mennyire más lehet egy ember.
Fincher fél a haláltól, fél attól, hogy ennek az egésznek, ami köröttünk történik semmi értelme sincsen. Fél bevallani, csak az ember képes megtölteni értelemmel az életet, rajta kívül ezt senki sem teszi meg. A félelméből pedig figyelemre érdemes mozifilm születik. Valahol mindannyian Benajmin Button-ok vagyunk…
Nehéz nagy válasz született. Nehéz nagy film, 166 perc a legnagyobb kérdésekre. Nem mindre ad jó választ, sőt. De látni kell, mert a próbálkozás dicsérendő. A hézagok miatt nem sikerült eljutni a katarzisig, nem jöttek a könnyek. Volt torokszorítás, azonban éreztem már nagyobb forradalmat is a szív és lélek országában.
….
Ma volt két hasonlatom is lenne, amit a film generált bennem.
Az egyik cipőcseréről a másik pedig a folyó és a holtágak kapcsolatáról szól… ha nem leszek ilyen fáradt leírom…
Öregszem… Elfáradtam. Keveset is aludtam. Kicsit szétapróztam magam. A legkellemesebb élményem, hogy megtaláltam a forgalmim, a zöld kártyám és a kötelező csekkjét…
A legkellemetlenebb, hogy olyan ember vágta a fejemhez, hogy begyepesedett vagyok, akinek mellettem kellene állnia… Mellettem… A harc felőrölt. Hagyom a fenébe, nincs semmi értelme… Eddig is csak én harcoltam. Most meg megkapom, hogy örült, bolond vagyok, félkegyelmű… Érthetetlen.
Túl késő van… Túl késő… Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba! Hát még háromszor… Csak ne tudnám, hogy a csoda bennünk lakik..!
A halott gyilkosára mutat...
Azt ígérik, kitapossák a belem. A bennem hagyott emlékek, a bennem ragadt érzelmek miatt. Kitapossák a belem... Így pusztítana engem? Vagy a múltját?
Belőlem rak majd tűzet, az én sülő húsom szaga vonzza majd a körötte hízelgő vadkanokat. Az én húsom füstje csiklandozza az isten orrcimpáját. Az én belembe töltik a legfinomabb szalámit. Az én karajomból lesz a legjobb rántott hús.
Combomból húsvéti sonkátok, amelyet a feltámadás napján szeltek otthon, hosszú böjt után.
Rakd meg a hát tűzet, hidd el ez másként sohasem aluszik el, rakd! Vágd szét a húst és dobáld a lángokba. Egy kar, egy ibrányi homokban fürdetett szív, egy Bujtosi tóban áztatott tüdő, máj, vese… Rakd meg hát a tüzet, égni szeretnék! Pernyeként szállni a magasban, felhők közé szállni!
Taposs, szakíts, vagdoss. Véremtől piszkos kezeddel töröld izzadó homlokod. Majd rettegj; soha többé ne nyughass. Egy álmod legyen, egyetlen szörnyű álmod, mitől remegve, sírva ébredsz, még az új kedves karjai közt is. Az őrülettől csatakos arcod soha ne tudd lemosni…
Remegj, rettegj, te gyilkos és tudd, minden éjjel kísérteni fogok…
A végső megoldás… (vázlat)
No, akkor ma korán feküdjünk le. Holnap nagy dolog vár ránk. Ne beszéljünk mellé, sőt egyáltalán ne beszéljünk. Forró fürdő, egy kis tea még belefér. Aztán irány az ágy. Csöndben, mint amikor nagy megrázkódtatás éri az embert. Csöndben félszegen. Aki nem tud egyből elaludni, az még olvasgassa a Példabeszédeket, nem fog megártani. Aludjunk hosszan, álom nélkül. Olyan mélyen, hogy önkívületi állapotba kerüljön a lét… Ne is legyen. Ige nélküli mondatok. Szabálytalan alakzatok.
Aztán reggel, kezdjünk mindent úgy, mintha a legnagyobb rendben volna. Kezdjük korán a napot. Korai kelés, korai zuhanyzás, borotválkozás, készülődés. Reggelizzünk. Bőségesen lassan. Az étel lenyűgöző, idegnyugtattó illata töltse meg a konyhát. A sülű hús, a sercegő kolbász, az arany tojás. Közben hallgassunk kedvcsinálónak valami nagyon vidám zenét. A Gedeon bácsit, a Szállj el kismadárt, vagy éppen Brown bácsitól az I feel good-ot… Énekeljünk. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Az utcán köszönjünk a szembe jövőknek, ha ismerjük, ha nem. Az utcán köszönjünk az ellenségünknek és ne idegeskedjünk az előttünk tötyörgő autós miatt. Ha párhuzamos sávba érünk, nézzünk át a kocsiba. Akkor is bocsássunk meg neki, ha nem egy szőke nő…
Ennek a napnak más értelme lesz. Ezen a napon minél több barátunkkal kell beszélni. Minél többel kell találkozni. Mert a mai napon el kell mondani a titkot: ma jött meg, ma érkezett. Végre itt van… Mindenkinek rá kell ébredni; eljött hozzánk, kézzelfogható valóság lett.
Ma találkozni kell a szülőkkel, nagyszülőkkel. Ma szelíden induljon minden mondat és a vége sem lehet karcos. Ma el kell mondani, jobban szeretjük őket, mint valaha. Ma végre parolára kell nyújtani a kezet. Ma végre össze kell ölelkezni elhidegült apáknak és fiaknak, sokat tűrt és hallgató anyáknak. Ma végre ki kell mondani: mától másként lesz.
Ma ki kell nyitni a spájzakat és fel kell bontani a jobb időkre, ünnepekre félre rakott bort…
Azon napon el kell menni a lányhoz, gyűrűt kell neki venni-vinni és akkor is állni a tekintetét, ha visszadobja. Azon a napon erősnek, türelmesnek kell lenni… Azon a napon ér véget a válság. Azon a napon kezdődik az új élet. Azon a napon leszünk újra közösségben nemzet, egyénileg ember… Vissza kell szelídülni az élethez. Vissza kell térni a forráshoz. Nem gondolni a halálra, épp elég, ha ő gondol ránk. Akkor enni, ha éhesek vagyunk, akkor inni, ha szomjasak és akkor szeretni, ha az a szív parancsa, nem a testé…
Ez a végső megoldás…