Még ugyanaz a lázas remegés, még ugyanaz az szívfacsaró, gyomorsavtermelő izgalom. Még mindig, még semmit sem múlik. Még nem akar elmenni, még nem akarom, hogy elmenjen. Csak én őriztem a lángot régen is, bármit tettem, bárhol voltam, én őriztem. Magamnak őriztem. Egyke vagyok, egyedülálló vágyakkal, egyedül-léttel. Minden szavam visszhang, minden gondolatom üres kongás. Nincs is értelme a dasein-nak, nincs utódom, csak a szomszédból jön a gyermekzsivaj. Vincze Zoli azt mondta; két hang, csupán két hang amiért érdemes élni. A jó borból, ahogy a dugó finoman pukkan és amikor a gyermeked felsír. Két hang, két hangra írok majd verset, két kézre, két szívre. Páros álmok, vágyak, remények. Ahogy a virsli, a cipő, a debreceni, ahogy a szem, a fül, a kéz, láb…