Mint aki sínek közé esett. Nem hallom már a játszótér mézédes zsivaját. Nem látom azt a kiskölyköt, aki a banánüléses Csepel biciklijén teker-teker, az örökkévalóság felé. Most nagyogat hallgatok. A torkomban nem szív csak a felömlő fájdalom, valahol mélyen a gyomor legaljáról, savas büfögés, csak ennyi a hangom…
Aztán nézek magamon körül. Kérdésre várok. Kérdésre. Arra, hogy valóban? Tényleg? Megtörtént? Szeretném tudni, hogy valaki velem szeretne beszélni, szeretném hinni, valaki arra vágyik, hogy én meséljek neki. Mindegy miről, az sem baj, ha majd elalszik a szavak súlyától. Mit bánom én. Csak reggel arra ébredjek, kér: beszélj. Szeretnék valaki hőse, támasza, gyámja lenni. Szeretném tudni, hogy a szerelem nem szögre akasztható kabát. Nem holmi ködmön, amit este le, reggel fel. Még akkor sem, ha az aranyszőrű kisbárány adta hozzá a csillogó gyapjút.
Most csupa destruktivitás az életem. De mégsem az. Gyáva vagyok, nem merek igazán a mérgek kútjába nézni. Középszerű a bukásvágyam. Középszerű és még csak nem is őszinte. Csak mint egy alantas fogfájás, valahol mélyen a gyökerek között, kaján zsiborgás.
Nyúlnék a telefon után. A néma várakozás kerget örületbe. Mint egy bolond, várom a csodát. Nyitom az ajtót, hátha jön valaki a lépcsőn. Kinézek ezerszer az ablakon, talán most fordul be az utcába. És szurkolok magamnak, hátha. Talán igen most kihúzzák az én ötösöm. Várok, közbe semmi sem változik, ugyanúgy kel fel a nap, és jön fel a Hold. A téli egykedvűség még rátesz egy lapáttal. Meg a köd. Ez a buta gomolygás. Ez a jövőt keserítő szürkeség. A tv-ben ma is híradó lesz, még dobban a szív, nincs semmi őrület, nem olvad le a festék a falakról, nem lép közbe az isten. Nincs segítség. Csak te vagy és ez a bolond, izgága vágy itt az ereidben.
Ez az egyre gyűröttebb, elhasználtabb álom. Ez az ezerszer játszott, ócska, karcos lemez…
...szeretlek…
