A bizonytalanságom részben a fenntartók szkepticizmusából, a hozzá nem értéséből és az irántunk tanúsított ridegségéből, sőt néha jól érzékelhető elutasításából származik. Máshol azt láttam, más gazdák kézzel-lábbal ragaszkodnak az újságíróikhoz és ott fel sem merül, van-e értelme pénzt adni helyi televíziós stúdiónak, költeni helyi újságra, netalán rádiót működtetni.

 

 

 

 

 

 

Sok idő kellett míg megértettem, ez a közöny nagyon is hasonló az átlagember közönyéhez. Nagyon is hasonlít ahhoz az apolitikus, a közélettől mereven elzárkózó, az egyszerű szórakoztatást istenítő alapálláshoz, amely a mai magyar társadalom sajátossága. 

 

Nem akarom hosszasan elemezni ifjú demokráciánk hibáit, azonban azzal mindenki egyetért, nem jól működik. Ez rossz hatással van a közéletre, a gazdaságra és az emberi kapcsolatokra is. A frusztráció, a nyűglődés szinte kézzelfogható. A politika, és legfőképp a politikusok gyűlöltté váltak a közemberek szemében és senki sem hisz már a rendszerváltoztatás idején fennen hirdetett eszmékben.

 

Ilyen közegben egyértelmű, az átlagember azt mondja sem a politikusokra, de még a velük foglalkozó, az őket faggató, bemutató, kérdező médiumokra sincs szükség. Főként akkor nem, ha a médiumokat is közpénzekből finanszírozzák. Az átlagember nemcsak a politikusokat tartja csalónak, korruptnak és megbízhatatlannak, hanem azokat a televíziókat, újságokat és rádiókat is, amelyeket közpénzből tartanak fent. Az a meggyőződésük alakult ki, az ilyen célokra fodított támogatások, csak ablakon kidobott pénz, mivel a politika az adófizetők zsebéből kihúzott forintokból olyan csatornákat tart fent, melyek kiszolgálják az igényeiket, szócsőként működnek, a hatalmuk megtartásában működnek közre és kiváló lehetőséget biztosítanak a populista és demagóg üzenetek szétkürtöléshez. Az átlagember makacsul hisz abban, a politikus kihasználja a kedvező lehetőséget és a kisemberek pénzéből hirdeti, tevékenysége csupa áldás és a közjót szolgálja. Ebben az értelemben a közszolgálat nem más, mint a hatalom megtartásában nyújtott bűnsegédlet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezek a nézetek még inkább igazak a helyi médiumokat tekintve. Az emberek bizalmatlanok az önkormányzatok által fizetett újságírókkal szemben és ez is nagy szerepet játszik abban, hogy csak ritkán nézik, hallgatják vagy olvassák a helyi médiumokat. Ha egy felmérést végeznének, könnyen kiderülne, az emberek nagytöbbsége csak a kereskedelmi televíziókat hagyná meg, és minden szívfájdalom nélkül szüntetnék meg a királyi televíziót és rádiót, az önkormányzati médiumok támogatást pedig inkább utakra, óvodákra vagy egyéb közcélokra költenék.

 

Az emberek nagy része ebbeől adódóan csak felületesen vizsgálja meg a kérdést, mi a feladata a közszolgálati vagy inkább más terminust használva a közpénzekből fenntartott médiumoknak. A válasz persze egyszerű; a helyi demokrácia erősítése, a helyi események, történések bemutatása, a helyi hírek megismertetése, egyáltalán a demokrácia kontrolljának egyértelmű kialakítása. A legnagyobb probléma, hogy ebben a szépen hangzó mondatban senki sem hisz. Az átlagember úgy látja, a vezető politikai erők, erős nyomást gyakorolnak az általuk megszavazott pénzekből gazdálkodó szervezetekre és a saját bizalmi embereik vezetői kinevezésével befolyásolják a médiaműhelyekben folyó munkát.

 

A fenntartó úgy véli, jogosan várhat lojalitást, hűséget mivel a fejében az fogalmazódik meg, ha már nem utakat, járdákat és óvodákat épít a rá bízott közpénzből, akkor az a minimum, a médiumok segítsenek fenntartani a látszatot, jól végzi a munkáját és alkalmas a nép által megszavazott hatalom gyakorlására. A fenntartó elemi igénye, hogy politikai céljaiban segítsék a médiaműhely alkalmazottai.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A jó újságíró, akiről talán sohasem derül ki, melyik oldalhoz húz a szíve, ilyenkor hasonlik meg. Egyrészt sokkal kevesebbért kellene eladni a lelkét, mint ahogy azt az átlagember gondolja, másrészt pedig az erkölcsi érzéke is tiltakozik az ellen, hogy bárki mellett lándzsát törjön, mivel belülről érzi, nem ez a feladata, nem ezt várják el az emberek tőle. A felületes szemlélődő mit sem vesz észre ebből a küzdelemből, meghasonlottságból. Az önkormányzat színétől függően azonosítja be az újságírókat és aztán a személyes meggyőződésétől vezérelve, szereti vagy utálja őket. A helyi újságírók reputációját, jó hírét, elfogadottságát és biztonságát csak a lakosság állathatja vissza. Az a lakosság, aki felfogja, nemcsak a kereskedelmi televíziók agylúgozó műsoraira van szükség, hanem a helyi történések közvetítésre és hírmagyarázatára is, és sajátz érdekükben a helyi nyilvánosság erejére is. Csak akkor van létjogosultsága a helyi televíziózásnak, rádiózásnak és újságírásnak, ha a közemberek megértik, ezek a médiumok az anyagi lehetőségeiknél fogva nem képesek felvenni a versenyt a reklámbevételekben dúskáló nagy tévékkel, de a „köz” érdekeiket védik és a „köz” hangját erősítik fel.

 

Miközben ezeket a sorokat írom, abban reménykedem, van értelme a munkámnak és talán az olvasóm is megérti, milyen mély kútból kiáltok hozzá. Csak akkor van kedvem mosolyogni, amikor azt látom a Belső körút kátyúi két nap alatt eltűntek, levágták a nádat a tó körül és talán már a rend éber őrei a körút hídja alatt tanyázó, didergő hajléktalanokkal is kezdtek valamit. Kis lépés az emberiségnek, de nagy egy érzékeny lelkű újságírónak…