(bevezetés, avagy a szerző magyarázkodik, hogy a nyájas olvasót miért zúdítja ekkora betű-özönvízzel nyakon...)
Késő éjszaka van, vagy mondhatnám úgy is kora hajnal. Fél öt, péntekről szombatra virradó, fél öt. Megriadtam, ahogy Gabi mondaná. Elaludtam a kanapén, a nagy hosszú bőr kanapén. Ez volt az egyetlen „bőr”, ami hozzám ért ezen az éjjelen is. Kínos. Hol van már az Angyalbőr… Hol a mézízű ébredés… Most tél van, olvadó hó és mosolygó halál… Diktafonra mondom, ami belém hasított, aztán majd begépelem…
Ezer gondolat nyomott a bőrhöz és a mélyben hallhatatlanul nyöszörgő rugókhoz.
(a szerző nagy magányában elszólja magát...)
A magány nagy, nehéz kérdésekkel érkezik. Nehéz hátizsákokkal, amelyeket aztán ráddob, hogy húzza a vállad, hogy a húsodba marjon a vállpánt. A magány szép lassan kilúgozza az agyad. Nem hagyja, hogy bármi megragadjon. Erőskezű diktátor. Legföljebb farkasvigyorral a képén odaveti; Ő talán táncol és nevet…
(a szerző társaság híjján, a társas létről beszél, kis ironiával spékeli meg irományát...)
Az ember társas lény, mondják eufemisztikusan. Valahogy úgy kellene fogalmazni, az ember szaporodásra ítéltetett lény. Mivel szűznemzéssel ezt képtelen megoldani, az ősi szaporító-szoftver arra készteti, hogy ehhez partnereket, monogám felfogás szerint partnert találjon. Az agy fejlődésével párhuzamosan azonban ez a szoftver súlyos károsodásokat szenvedett. A társadalmi konvenciók már képtelenek a szingli-hordákat megregulázni. Sőt már a szüleink sem biztosak abban, az általuk hirdetett eszmények, értékek megállnak a lábukon. Valljuk be, amikor fiatalok voltak egyáltalán nem azok az eszmények szerint éltek, melyeket mostanában erősen hangoztatnak.
Találtam erről egy blogbejegyzést (posztot?). Tanulságos és megdöbbentő. Bár semmi újat nem mond, de azt őszintén tisztán teszi.
(a szerző a szinglik világának rejltelmeibe igyekszik bevezetni a nyájas olvasót...)
Mindezeken túl az általam ismert szinglik legnagyobb problémája, hogy bár annak tartják magukat, de már egyáltalán nem fiatalok. A harmadik x közelében vagy már azon is túl, egy metafizikailag is képtelen összefüggésrendszerben, ott lógnak az univerzum peremén. Azt gondolva, rájuk nem vonatkoznak a társas fizika newton-i törvényei.
Csupa rossz vonzás és választás, büszkeség és balítélet. A szoftverük egyértelműen hibás. Miközben arról áradoznak, hogy családot, gyermeket szeretnének, kötöttségeket és még azokat az átkozott kompromisszumokat is bevállalnák, ugyanúgy viszonyulnak a világhoz, mint tizenévesen. Mintha ez elmúlt 10 évben semmit sem tanultak volna. Sőt a sikeresség fokmérőjében egyre nagyobb hangsúlyt kap a szépség, a hatalom és mindenek fölött a pénz.
Az általam ismert szinglik túl sokat vacillálnak, túl sokat gondolkodnak. Magukat az értelmiségi koordinátába helyezve, közben észre sem veszik, hogy életidegen problémákat gyártanak maguknak.
Alapmondatokat kell megfogalmazni:
- Nem vagyok tökéletes!
- Néha nem azt kell szeretni, akiről úgy véled, hogy ő az igazi, hanem azt, akinek te vagy az igazi… (huh, kössetek bele)
- Aztán előhívni Madáchot: a tett halála még mindig az okoskodás…
Az elmúlt időszakban egyre többször találkoztam, magukba forduló, a világgal csak haragos viszonyban lévő szinglivel. Csalódások, pofonok, kiábrándultság, illúzióvesztés. És ők hirdetik a legjobban, én képes vagyok „bevonzani” az igazit, a boldogságot, az álompasit, nőt. (A megfelelő rész aláhúzandó.)
Hm. Erről csak az jut eszembe, ha sokat nézem a pornót, akkor én is az ágyamba vonzom a pornószínésznőket? Ugye, hogy mulatságos hipotézis?
Azt látom, az emberek nagytöbbségének egyáltalán nem okoz ekkora problémát a párválasztás. Nem csinálnak belőle ekkor ügyet. Belevágnak, aztán ha mégsem megy, hát újból belevágnak.
A szinglik meg előszeretettel teszik a mikroszkóp alá az „esélyest”, sőt a saját lelküket is. Valami las vegas-i világra szóló nagy szerelmet kergetnek, ami az újság címlapjára kerül, amitől remeg a térdük, és az összes belső elválasztású szervük, amitől csupa nedv és kedv a testük.
Édesapám szerint minden gesztusunk bombasztikus, minden vágyunk cirkuszi. Közben a lehangoló igazság, képtelen vagyunk a kitartásra. Képtelenek vagyunk megtartani. Nem vagyunk állhatatosak. Csábulunk és csábítunk. Feledünk és a percnek élünk. Pedig amikor azt mondják, hogy szakítsd le a rózsát, akkor elfelejtik hozzáfűzni, valakinek a rózsát gondozni is kell, nevelni, tápoldattal ellátni.
A kérdés, mik akarunk lenni, kertészek vagy dúvadak?
Valaki azt mondta nekem, az a különbség a szingli és a „normális” párkapcsolatban élő emberek között, hogy a normális személyiség már a párkapcsolaton belül küzd meg az elmagányosodással, a kiüresedéssel, valamint az élet elmúlásával összefüggő problémákkal. Ettől könnyebb neki. Ettől könnyebb feldolgozni, mert már van valaki, aki ideális esetben segít a depresszióban, segít a fájdalmak feldolgozásban, ösztönöz és célt kreál. Ott van az Bibliában is, hogy kettőnek mindig jobb, mint egynek.
Bár én magam is úgy vagyok vele, hogy az ember ritkán képes csupán egy 1+1-es minimálközösségben feloldódni. Ha az ember sav, akkor két csepp sav, csupán erősebb méreg. A nagyközösség, a széles kapcsolatrendszer ph-ja inkább közelít a semlegeshez. Igazából ott lehet megtapasztalni, kik is vagyunk valójában. A szerencsés az, amikor a párocska, együtt is képes kapcsolódni a barátok legalább kétoldalú, de inkább sokarcú hálózatához. Ha a férfi és a nő barátai is elfogadják a párt. Befogadásról és beavatásról is beszélek.
(a szerző szokásos stílusát követve, ide-oda csapong, a szingliktől eljut az államelmélet peremére...)
A közösség nekem szent. A közösség célokat fogalmaz meg és elvárásokat az egyénnel szemben. Konvenciókat alakít ki, törvényeket. Mindenféle emberi magatartásformát szabályoz. Megmondja mit szabad és mit nem. A közösség szankcionál. És milyen meglepő az állam is egy nagy közösség.
Csak éppen a 20. században elfelejtettük, hogy a magyarság közössége miről is szól. Miért jött létre. Nem érezzük itthon magunkat, nem érezzük, hogy a föld a levegő, a vizek sőt még az érzések, ideológiák, ötletek és a jövő is a közös tulajdonunk. Bután lépünk, önzők vagyunk, és csak magunkra gondolunk. Bizony azt hiszem, ez a bumfordi, szoftverhibás magatartásformák képeződnek le a szinglik világába is. Aztán nem is beszéltem a félelmekről, a rossz beidegződésekről, a paranoiáról és egyéb rosszéletű démonokról, amelyek mint az arzén lassú méreg szívódnak fel a lélek leheletfinom szövetébe.
Az állam a legtöbb embernek valami megfoghatatlan tünemény, az erőforrásokból kifogyhatatlan gép, amely csak és csupán azért jött létre, hogy az individuum igényeit kielégítse. Amit az egyén nem képes önerejéből megteremteni, azt megadja neki. Ha ilyen szülővel találkozunk, akkor azt mondjuk, elkényezteti a gyermekét. A jó állam szerintem csak ajtókat nyit meg. Mindig és mindig csupán ajtót mutat, a paternalizmusa csak ebből áll. Nem gondoskodik túlzottan, esélyt teremt, de nem is állít akadályokat a boldogulásunk elé. Na csapongok, hol közösségről, hol államelméletről beszélek… Ha szerencsém van a kettő szorosan összefügg…-)
Az állam nem egyenlő istennel. Bár ha a kelet felé tartunk, egyre inkább fokozódik a transzcendens jellege. Az orosz elnök, a cárevics mindig és mindenkor isten is volt. Sőt, ahogy az USA-ban Obamára tekintenek az pedig egy kezdődő messianizmus. A nyomai egyértelműen kimutathatóak.
Nálunk az állam a szükséges rossz, mindig az aktuálisan legkisebb rossznak számító politikai elittel megspékelve. Nem a jót akarjuk, hanem egyszerűen a rosszat elkerülni. Hit, célok, remény nélkül, valamit választani, ami talán jobb a régitől.
Mint a félelemtől rettegő szingli. Egyetlen cél lebeg a párás szeme: a rosszat elkerülni… Aztán képes a saját csapdájába beleesni...
(a szerző miután megizzasztotta olvasóját, ismét elszólja magát; minden irománya a szerelem témakörében mozog...)
Most pedig lépek egyet vissza...
A szív segédigéi; hinni, remélni, szeretni…
K. tudd meg; hiszek, remélek, szeretek!
Talán már nem is vagyok szingli???