Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Szmogriadó és a felelősség

2009. január 14. - Cardinalis

 

S jogunk van
– hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!
 
(Illyés: Bartók)
 
Komoly morális és alkotmányos kérdéseket vet fel az elmúlt napokban tapasztalt szmog, a környezetszennyezés soha nem látott mértéke Magyarországon. Komoly metafizikai kérdéseket tár elénk, amelyekkel eddig nem foglalkoztunk, mert úgy tűnik, nem is volt rá szükség. Pontosan még csak meg sem tudom fogalmazni ezeket a kérdéseket, csak érzem, hogy már kardiovaszkuláris szinten keringenek bennem.
 
Ki a felelős? Mit tehet a fogyasztói társadalomban istenített egyén, az ország tízmilliomod kis egysége, annak érdekében, hogy ne kormot, hamut, és egyéb apró rákkeltő anyagot kelljen belélegeznünk? Hogy évek múlva ne az onkológiai szakrendelésen kelljen rádöbbenünk, jobb lett volna tenni valamit a levegőminőség romlása ellen…
 
Néhány napja már a nyíregyháziak is tudják, vannak esetek, amikor a veszély kézzelfoghatóan ugyan nem érzékelhető, mégis aggasztó lehet, főként az egészségünk szempontjából. A tévéből, rádióból hadaró hangok kiáltják; lehetőleg maradjunk a négy fal között, szobafogságra kárhoztatva. A gyerekek ne mászkáljanak, ne császkáljanak, és főként ne korizzanak, legalábbis a négysávoshoz közel lévő Bujtosi tavakon. A gyerekeket ne sétáltassuk, ne szivassuk őket a rossz levegővel…
 
320%. Ezt az értéket mutatta a Széna téri mérőműszer hétfő reggel. A szálló por, korom, és egyéb úgynevezett légköri aeroszolok (szaknyelv PM10-nek rövidíti) 24 órás átlaga ilyen csillagászati értékeket mutatott. Giba Tamás alpolgármester sietve tette hozzá, már csak megnyugtatásképpen is, tavaly október 17-én a hatóságok szigorítottak, az egészségügyi határérték jóval alacsonyabb lett.
Ha tavaly alakul ilyen abnormális helyzet, így valószínűleg nem lett volna hír belőle. 2009 első heteiben azonban úgy tűnik, minden összejött. Az oroszok hosszú napok óta vacakolnak a gázszállítással, az erőmű így büdös pakuraégetéssel gyárt áramot, meg meleget, az egekbe szökő gázárak miatt, pedig aki csak teheti fával, szénnel fűt (jobb esetben és nem PET palackakkal, isten ments, gumiaprólékkal). Mindezek mellett hidegpárna fojtogatja a Kárpát- medencét, szél sem mozdul, madár is csöndben ül, az egekbe eregetett szenny visszapattan a néhány száz méter magasan felettünk csücsülő vastag felhőtakaróról. Mi a tudatlanok nyugalmával ülünk ettől függetlenül reggelente autóba, próbáljuk a megszokott ritmust felvenni, mit sem törődve azzal, hogy a gépjárművek hátsó feléből kipöffenő gázok, gőzök, a fékbetétekről lereszelt azbeszt és a molekuláris méretű olajcseppek csak rontanak a kialakult helyzeten. Oktalanul, mint az állatok éljük a napjainkat, rohanunk az egyre zsugorodó, értékét vesztett forintok után, a törlesztőrészletek kíméletlen szorításában.
 
Bambán nézzük a Budapesten meghirdetett szmogriadót és lehülyézzük az „okosokat”, akik azt merészelik állítani, a kritikus napok idején, egyik nap csak a páros, másik nap pedig a páratlan rendszámú autók közlekedjenek. Kinevetjük, amikor a szavahihetőségüket rég elveszett politikusok, önmérsékletre intik az állampolgárokat. Pukkadozva kacagunk, amikor arról beszélnek, hazafias dolog egy fokkal lecsavarni a lakásban a termosztátot, vagy éppen a tömegközlekedést választani a kényelmes, de „öncélú” autókázás helyett. Nem egy univerzumban élünk velük, vonjuk meg a vállunk, nem is egy országban, nem egy ég alatt… Pedig dehogynem.
 
Talán ez a baj a mi kis országunkkal, hogy baj esetén struccpolitikát folytatunk, nem össze, hanem tízmillió irányba tartunk és valljuk be jobban esik a mi kis bumfordi magyar lelkünknek, ha sikerül kivonnunk magunkat a szabályok, kötelezettségek alól. Jobb érzéssel lélegzünk tovább, ha úgy érezzük átvertünk valakit, ha azzal nyugtathatjuk semmi kis rongy lelkünket, hogy bizony ismét rafináltabbak voltunk a többieknél.
 
Fura, hogy itt senkiknek sem okoz fejfájást, nemhogy lelkiismeret furdalást, ha mágnest tesz a gázórára, ha visszatekerteti a villanyórát, vagy éppen megfordítja a vízmérőt… Senkinek nem jut eszébe, hogy ezzel nem a szolgáltató multit, hanem tisztességes felebarátait bünteti a legjobban, mivel az a fránya multi rajtuk veri le a kiesett bevételt. Nem is beszélve ennek a jegyzetnek a témájáról a pazarlás okozta környezetszennyezésről.
 
Tisztelt Csipkerózsika-Magyarország! Ha nem vettük volna észre, ugyanabban a medencében fürdünk mindannyian magyar állampolgárok. Ugye elképednénk, ha kiderülne, valaki észrevétlenül belevizelt a tisztának kikiáltott medencénkbe. Pedig most úgy tűnik, már besárgult és szúrós szagú a víz köröttünk. Nem késő felébredni és ismételgetni, én is magyar, felelős magyar vagyok…  
 

Újszövetség

Az új szövetséghez, új elvek kellenek, amit a szerződő felek saját tudásuk szerint, saját érdekükben minden körülmények között igyekeznek betartani. Ezek után ezekhez ragaszkodnék…

 
  1. ha szeretsz valakit és megbánt, nem egy hanem 1001 esélyt kell adni neki, feltéve ha kopog, esdekel, térdre rogy előtted
  2. soha ne kérj, csak adj és nevetve fogadd, ha belédrúgnak
  3. csak olyan kompromisszumokat köss, amit képes vagy akár évtizedekig is vállalni
  4. légy alázatos, te sem vagy tökéletes
  5. ha a partnered, nem úgy szeret, mint ahogy te elvárnád, jusson eszedbe, ettől függetlenül egyáltalán nem lehetetlen, hogy a szíve teljes szeretetével szeret téged
  6. szeress bátran, bolondulásig, vérpadig...
 
Közhelygyűjtemény… Közhelyek. De egy óvatos szövetséghez ennyi is elég…
 
Sírva vigadjunk, nagyobb a baj, mint hittük…
 
 

(Kata)rzis

Állandó élettársam, fogadott anyám, Bocskai (baranya, suhajdaangéla) Magda, ma azt találta mondani, írjam le ide a blogra is, hogyan lettem etióp zörgő csontú kisfiúból, a kulináris élvezetek romantikus lelkületű, sóvárgó ínyű rabja. Meséljem el azt a napot, a big deal, a nagy zabálás napját, ami Pesthez, egészen pontosan a Budai hegyek, hűs, lágyan ölelő árnyaihoz kötődik. Adjak számot, hogyan csapott meg egyik szent pillanatról, a másikra az Úttörővasút mozdonyfüstje és hogyan tűntettem el darabszám a virsliket, én a tüszős mandulagyulladásoktól teleszurkált seggű, nyírbátori, kákabélű legényke, aki egészen addig a pillanatig egy félbe vágott, megcsócsált rudacskával sem birkóztam meg és őszinte utálatot mutattam, ha a rágó- és emésztőszerveimet munkára kényszerítették. Apám legnagyobb döbbenetére és pénztárcája legnagyobb bánatára, épp a legdrágább helyen jöttem rá, villámcsapászerűen, szeretek enni. Ez a kulináris katarzis olyan 7 éves forma koromban szakadt rám, éppen hegyek-völgyek között, ahol zakatolt a vonat, ahol a 80-as évek élelmes maszekja, nyugati áron mérte a harmadosztályú szójakészítményt, amely természetesen nyomokban húst is tartalmazhatott. Csak azt már akkor is kispórolták, mondjuk ki bátran hiszen az átkosról van szó, kilopták belőle.

 
Óh ifjúi, szent megjózanodás - óh, gyermeki mohóság, falánkság, Gargantua és Pantagruel, átkozott gyermeke, Antiápdétnorbika, zsírpárnákra és elhízásra szakosított.
 
Talán nem meglepő, hogy mindezek után a katarzisról fogok szónokolni. Arisztotelész még a Poetikájában fogalmazza meg, a tragédiáról írva; a részvét és a félelem felkeltése által éri el, az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást… Lukács György sietve teszi hozzá, a nagy öreg később a katarzist már a zenére, sőt a művészetek egészére kiterjesztette.
 
A modern felfogás szerint katarzisról, akkor beszélünk, ha az ember olyan élményeket él át, amelyek életvitelének lényeges megváltoztatására késztetik.
 
Ilyés írja, az Ingyen lakomában, hogy a Toldi elolvasása után, addig soha nem tapasztalt érzés lett úrrá rajta. Szinte megrészegedett az élménytől.
 
Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről… Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak önfeláldozónak lenni.
 
Micsoda párhuzam kérem, a virslitől a Toldiig. Az evés önfeledt, proletár-virsli-ízű művészetétől eljutni Arany Jánosig… A katarzis eszközeiben nem válogat, vagy legalábbis a textus szintjén én egymás mellé helyezem az étel iránt érzett elemi vágyat és a szépség, a jóság, a tisztaság iránt belénk vésett isteni szoftvert. És a megismeréséhez vezető döbbenetes utat, a katarzist.
 
Néha virsliként zuhan rád, esetleg csülkös-pacal képében, majdnem röfögő vaddisznópörköltként, esetleg áfonyás csodaszarvas formájában, de az is meglehet, hogy egyszerűen csak csettintesz a nyelveddel, ahogy Marquez Száz év magánya után tettem: pedig akkor már a magam, provinciálisain bumfordi módján, „irodalmi gurmé” voltam. Akkor már tudtam, milyen Julien Sorel lenni, tudtam, hogy a lelkemben egyszerre vagyok az igazságérzetéért bálványosított Prewitt közlegény és az ágyékában fogant vágyait nyíltan, hétköznapi módon felvállaló Warden őrmester, a jó öreg Jones bácsi világában. Tudtam, hogy a csendes Don világa, egyszerre jelenti a csendes Tiszát, Visztulát, Dunát és Oltot. Tudtam, hogy a végzetem nekem is Akszinya lenne, és talán már akkor sejtettem, hogy mint Grigorij én is a magányba fulladok…
 
Istenem, a főiskola kertjében hányszor ordítottam: ha létem végleg lemerül, kunfajta nagy szemű legény volt, izzó kikerics koszorúban… Óh, én naponta éltem meg a katarzist. És ettől kurvultam el. Ettől lett nagy az arcom, ettől gondoltam, hogy én más vagyok. Jajj, ha tudom, hogy ez a talmi, egyszerű katarzis semmi ahhoz képes, ami még jönni fog.
 
Azt kérdezték tőlem a minap, mit tudott K. Mitől volt más, mint a többiek.
 
K. mint kimondhatatlan. K. mint kedves. K. mint keserv. K. mint képzelet. K. mint kérek… Kérem… K, mint katarzis…  
 
K. tanította meg, mi a szerelmi KATArzis.
 
Amikor rájöttem szeretem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. – igen, az a cáfolhatatlan, megdönthetetlen, és bizonyíthatóan tiszta érzés jutott el a mazsolányi tudatomig: más vagyok. Ott van bennem a magonc, a csíra, a szedercsíra: más vagyok…
 
És most már szeretek más lenni. No persze a heteroszexualitás keretei között… Szeretek ragaszkodni az elveimhez. Szeretek hős lenni… Szeretek az lenni, akivé váltam, a magam rettenthetetlen, de elkámpicsorodásra is képes bujtosi-bujdosó hőse. A szabolcsi délibábok szerelmese. Az Ibrány- Nyíregyháza aszfaltcsík örökös díszpolgára. A Rozmaring utca, örök bolondja…
 
Mert jártam keltem én,
hét föld hét vizén,
ám ily pompás utcát,
álmomban sem láttam én…
Bár itt élhetném végig életem,
hol a kockás macskakő megkoppan a léptemen,
mégis drágakő, óh mert arra jársz,
az az út, az a kert, az ház…  
 
Ugye, hogy tud fájni? Ugye? Jajj, de nagyon… Az a pici, kicsi szív! Szánalmas… de olyan szép, olyan őszinte… Olyan katartikus…  
 
 

Fogadalmak helyett...

Még megtaláltam azt a levelet, amit 365 napja küldtem szét a barátaimnak. Újévi szereposztás volt a címe és kimondva, kimondatlanul tele volt reménnyel, bizakodással és optimizmussal.

Kedves barátaim, ismerőseim!
 
 Ahogy az Újév első hosszú estéje rám zuhant, arra gondoltam, írok valami köszöntő félét. Eleinte csak barokkos körmondatok jutottak eszembe, így aztán lebeszéltem magam a pátoszról. Az élet, még ha ünnep is veszi körül, őszinte, tiszta és egyszerű marad. Nem akar fennhéjázni, nem akar a felszínes fecsegés rabja lenni. Az élet olyan mint a téli cinke, amit ma láttam ágról- ágra szállni, miközben természet adta alapossággal vizslatta, hogy hagytak-e magot az ablakom előtt álló fákon, a zörgőre fagyott termések között, a mindig éhes, szemtelen verebek és a szintén csapatostul járó, színpompás, mégis félénk stiglicek. Arra gondoltam, hogy túl az ilyenkor szokásos ünnepi fáradtságon, amibe nem csekély üresség, a halállal játszó kielégültség vegyül, szóval túl az ürességen már készülnek a ránk váró, örömök és bánatok, ebben az életnek csúfolt, örült, világi színházban. Hogy miből lesz több, azonban az titok…. Képzeljétek el, ezt a nagy színházat, ahol nem lehet tudni, hogy a függöny mögött mi készül, milyen darab, ki játsszák, kik szerepelnek benne, és egyáltalán mit fognak játszani, jut-e nekünk szerep, vagy csak bamba nézők leszünk? Talán megadatik, hogy dramaturgnak kérnek fel minket, sőt rendezőnek, vagy talán oly megtiszteltetés ér bennünket, hogy a mindig újak, az utódok tanárai lehetünk. Egyelőre csönd van, a nézőtéren és a színpadon is csönd. Egy kellékes jött csupán, nesztelen, aki a függönyre egy számot akasztott; 2008. Apró fénypászma világítja meg. Ha most körbenéztek, a sötétben láthatjátok, hogy telt ház van, ismerősök és ismeretlenek. Mindenki kezében boríték, arra is csak egy számot írtak; 2008. Ha egy kis fényhez jutunk, bontsuk fel. Meg fogtok lepődni, a lap üres… Azonban, egy apró ceruzát még rejt a boríték, mert bizony ezt a darabot együtt kell megírnunk, s együtt kell eljátszanunk… A közös siker és játék reményében kívánok, izgalmas, feledhetetlen és csodákban gazdag Új Esztendőt
 
Aztán mindezek ellenére 2008 a csönd, a kínok és a lelki önostorozás éve lett. 2008-ban felnőttem, megtanultam, hogy mindennek ára van és aki téved, aki vét a szabályok ellen, csúnyán meglakol. 2008-ban minden illúziómtól megfosztottak. A szerelem beintett, a magány lett a társam, saját édesapámmal nyaraltam, szerinte szégyenszemre. Én meg csöndben fűzöm hozzá, életre szóló élmény lett, ahogy repülök és apám szavára kinyílik még a pilótafülke ajtaja is, ahogy két pompás motorral parádézunk Korfun és minden strandon megállunk úszni egyet. Aztán, ahogy a szárnyas hajóval repülünk Albánia felé… Csupa feledhetetlen, kitörölhetetlen emlék. Büszke vagyok rád Apa és jó lenne, ha egyszer valaki engem is apának szólítana és büszke lenne rám…
 
Szidlak 2008 és még mindig félek tőled. Ez az év, amikor egy misét végigbőgtem, amikor Vágáshutáról lefelé gurulva, könnyekkel áztattam a Zsoltárok könyvét. Gyönge vagyok, fogalmam sincs, hogy leszek így erős apa. Erős hím, aki elnyeri a szívem hölgyének tetszését. Vagy inkább csak bolond, ahogy utat engedek minden csacska érzésnek, minden ostoba könnycseppnek, ahogy még mindig hiszek a szívben, a szerelemben. 2008 K. éve volt. Ő nyert és én csúnyán elbuktam. Nem is olyan régen még K-át kértem karácsonyra és most már tudom, esélyem sincs. Most azt is érzem, hogy hiába ütött az óra, hiába írunk 2009-et, egyelőre semmi nem változott, ez még bizony a tavalyi hó itt a lelkemben.
 
Pedig igyekszem fordítania rossz irányba futó szekeremen, igyekszem a jót keresni és bizony számtalan nagy pillanat jut eszembe. Amikor Sidariban túlharsogtam a viharos tenger ordítását és az égiektől égy óriásvillám formájában ígértet kaptam a boldogságra, vagy amikor a Teutoburgi erdő szélén vad pogány istenek táncát lestem meg az a sűrű lombok között, miközben ezer és ezer szentjánosbogár fényeskedett nekik és a poharaikat Münchausen báró töltötte csordultig.
 
Láttam a halált és kívántam is. Láttam a halál ezer arcát és volt, amelyik kedves volt a szívemnek. Volt, amelyiknek kezét nem akartam eltaszítani magamtól… Láttam és tudom, a halál néha könnyelműségre csábít, könnyebb, gyorsabb úttal ámít.  
 
Ilyenkor jut eszembe Popper Péter története az öngyilkossági kísérletet elkövető fiatalemberről, akinek nem sikerül elpusztítania magát, de a nagy igyekezetében azért sikerül amputáltatnia a lábát. A fiatalember a történetek után családot alapít és már esze ágában sincs meghalni. Popper úgy foglalja össze, milyen bolond az ember, egészségesen két lábbal nem kell neki az élet, aztán tolókocsiban, mások szemében nyomorékan annál inkább.
 
A 2009-es esztendőt egyébként a fül-orr-gégészet sürgősségi rendelőjében kezdtem. Középfül(tő)gyulladás, istentelen fájdalommal. Mintha egy parafa dugót próbálna valaki átpréselni a dobhártyámon. Az elmúlt napok lelki háborúja megviselt. A várakozás, a csöndben ápolgatott remény, és a kitartásért, hitért cserébe kapott nagy semmi felőrölt. Az immunrendszerem minden eresztékében recseg, ropog a nyakam becsípődött és az eszemmel is csak legfeljebb fát lehetne vágni. Mindezek mellett egyetlen, édes nagymamám egészsége is vacakol.
 
Most a fülbe dugott izéktől, valamint a hallójáratban keletkezett trutyitól süketen, mint Herr Beethoven, próbálok „alkotni”. Meister entshculdigung, tja Sie und ich, armer Tor, gar nicht eine Kategorie!
 
A véremben nagy adag antibiotikum, klavulánsav kereng, az orrjáratokban tramazolin-hidroklorid-monohidrát, a torkomban pedig glycospet mar a tegnapi, ünnepi bio-cseresznyepálinka helyett. Miközben a befagyott tavat nézem és arról álmodom, hogy a visszakapott szerelemtől boldogan egy sikeres tripla leszúrt rittbergerrel adom a világ tudtára; Ő, a makrancos, engem választott, engem szeret…
 
Mindegy, egy hadirokkant emeli most bűnös tekintetét feléd uram. Egy hadirokkant kulcsolja imára kezét. Egy hadirokkant, aki végighallgatta Solyóm nem túl derűs újévi üzenetét, aki tudja, 2008 nagy év volt, de borzasztó és ettől még rosszabb is jöhet.
 
A világmegváltás helyett így már csak egy kérésem marad. Ha Bulgakov Mesterének sikerült, hogy a pokol és a mennyország között dúló állandó háborúból egyszerűen kiírja magát, hát add meg nekem is a lehetőségem, hogy Vele lássam meg, az időn, háborún és fájdalmon kívüli világot…
 
Előre is köszönöm… BÚÉK… 
              

Egy kis reklám: Szilveszteri Terus és Kálmány!

2008. december 30. - Cardinalis

Terus és Kálmány, azaz a Mi családunk Szilveszterkor visszatér a képernyőre. A népszerű família a Nyíregyházi Televízióban december 30-án az Előszilveszteri műsorban majd annak ismétlésekor december 31-én is látható lesz.

A Mi Családunk Életmód-változtatásra készül. Terus (Bocskai Magda), Kálmán (Jónás Tibor) valamint kicsi fiúk Kálmányka (Z. Pintye Zsolt) persze ezt sem tudja, csöndben és kifinomultan megoldani. Mivel soha nem hallottak az Atkins- diétáról és a Norbi Update-ről is csak annyit tudnak, hogy Norbi- rúd kapható a boltokban, sajátos módszerekhez folyamodnak. Lesz itt gumicsizmás Karate-edzés, látvány Thai- masszás és zsírégetés. Ha kíváncsi a Mi családunk fergeteges életmód-változatására, kísérje figyelemmel a Nyíregyházi Televízió Előszilveszteri műsorát szerda este. Ha erről lemarad, a Terus és Kálmány legújabb részeivel december 31-én is találkozhat az ismétlésben.  

Jó szórakozást és Boldog Új Évet Kívánunk!  

     

 

 

 

 

Hüvelykujj és szerelem

2008. december 28. - Cardinalis

Az író a legnagyobb gyilkos. Keresztre feszíti az összes gondolatot. Keretbe foglal, rendszerez, szintetizál, szabályokat kényszerít az agyra. Pedig az utálja a szabályokat, a ketreceket és a béklyókat. A képzelettel csacskán, cinkosan összekacsintó agy nem szereti a formális logikát, a megoldóképleteket és a könnyen levezethető egyismeretlenes egyenleteket. Az agy új utakat keres, könnyedén lép a járatlan ösvényre, még ha később meg is bánja könnyelműségét.

 
Most gyilkos szeretnék lenni. A szavak elismert, mesteri gyilkosa. Ki kéjjel, gyönyörből öl és ország világ előtt vállalja, aljas indítékait. A bennem életre kelő gyilkos legfőbb álma; egyszer és mindenkorra megalkotni a hibátlan, megkérdőjelezhetetlen textust, a végső választ az összes kérdésünkre. Élvezni, ahogy a torkomig elönt az ősi ösztön, miközben egyenként szegezem a szavakat a papírra és amikor elkészültem a lázas, őrültségig fokozódó munkával, lihegve hátradőlhetek, mert ettől kezdve nincs szükség újabb könyvekre, lexikonokra, mert ebben minden benne van. A végső könyv, az emberiség utolsó alkotása, mielőtt a tejútrendszerünk végképp összeütközik az Androméda köddel.
 
A Galaxis útikalauz után szükség lenne egy Galaxis regényenciklopédiára, amiben minden problémánkra van válasz, amiből elég csak a szükséges bekezdést elolvasni és a lelkünk máris gyógyultan távozhat.
 
Ez lenne a mágia, amire vágyom. Tudni, hogy hiába vagyok por és hamu egy szupernova ezermilliomod molekulája, de részt vettem a nagy könyv megírásában. Nem kívánok én szerző lenni, ugyan már! csak segédszerkesztő, csak szalagmunkás, a regényenciklopédia segédmunkása, kubikosa, puccerja. Csak egy- két fejezettel bízzanak meg. A szerelemmel, a barátsággal, az ital élvezetével, a világ összes és létező receptjének felkutatásával.
 
Sőt vállalnám a női lélek anatómiáját is… Aztán, most úgy látom, hogy inkább a hűséget is meg kellene írnom, a kitartást, a hitet és az őszinte szavak erejéről nem is beszélve. Az utolsó lehetőség a tanulásra mindig az írás. Mert ugye ilyenkor szabályokat kényszerítünk az agyra, a vágyakra….
 
Más...
 
Der Fuss ist eine weitgehend unerscholssene weibliche Problemzone… Írja Ildikó von Kürthy a Holdfénytarifában. Ízlelgetem a német szavakat és próbálom szépen „nőisen” anyám nyelvére átültetni. „A lábfej az egyik legfeltáratlanabb női problémazóna.”
 
 
Valóban így lenne? Ma reggel a hüvelykujjam nézegettem a félhomályban. Magam is meglepődtem, mert szépnek láttam. Kevés dolgot látok magamon szépnek, de ma reggel a félhomályban a hüvelykujjam egész pofásnak tűnt. Picinek ugyan, de szerethetőnek, vagánynak, életrevalónak. Akkor még persze még nem is gondolkodtam el, hogy ez a többivel szembefordítható, (így fogásra alkalmas) hüvelykujj a homo sapiens egyik legjelentősebb adottsága… Csak azt vettem észre, boldogságot okoz nézni és mozgatni a hüvelykujjam. Először is, mert nincs rajta szőr. Aztán a picit megnőtt körmöm apró, de annál szebb vajkaréjt vont a már- már rózsaszín szaru köré, ettől pedig megéheztem. Nem kell megijedni, nem kezdtem el rágni, nem az a típus vagyok. Egyszerűen örültem, hogy ez a hüvelykujj az adott pillanatban az enyém, hozzám tartozik, az én testem ékessége. Apró boldogság, de ettől lett kedvem írni, a testi magántulajdon kedves és remélem nagyon is emberi érzésétől…
 
Miközben játszottam a hüvelykujjammal, eszembe jutott Ildikó von Kürthy egy másik mondata is:
 
...az életnek nem volna többé semmi értelme, ha a férfiak és a nők megértenék egymást.
 
Csöndben nyugtázom tehát, az életnek még mindig van értelme. Ennek a „cigányéletnek”, ahogy Gabi barátom nevezi a 30 feletti kílódásunkat a párválasztás útvesztőiben. Én azzal vigasztalom, hogy minél mélyebbre ásunk, annál biztosabb, hogy egyszer ki kell majd magunkat lapátolni ebből a gödörből. Persze nem ártana, ha a szívünk választott hölgyei (szándékos a többesszám, az övé és az enyém) ebben a munkában segítenének nekünk. Csak az a baj, az érintett hölgyek úgy tűnik leírtak bennünket a vakok javára…
 
No nem baj. Talán, akkor megtanulom a Brei írást. Apró domború gömböcskéket rakok majd mindenhová, ahol megfordulok és ez lesz az én domborművem. Az utolsó őszinte alkotásom a szerelem témakörében. Innentől kezdve nekem minden fekvő rendőr, minden belvárosi savmentes gömb, minden gömbszerű betonakadály, de még a rosszul rakott és kidörzsölt téglák a falban is jelek, üzenetek.
 
Jelek és üzenetek, amelyeket értelmeznem kell. Istenem, azt érzem még soha nem volt ilyen közel a boldogság… Csak meg ne szökjön, csak meg ne csaljon az előérzetem…
 
Ui: Mondd valakinek az név valamit, hogy Viola Szandra? Most olvastam néhány versét. Mily meglepő az erotika témakörében mozgnak…
Szeretkezés:
 
Vízként ömlünk egymásra,
levegőként sűrűsödünk.
A tettenérés pillanatában
műremek feltépett ölünk.
Valóságig táruló szobor.
Lélegzetből rakott felhőkarcoló.
Vagy olvadó lábnyomú Isten,
friss havát ránk lapátoló.
A versek mellett ez a mondata is terjesztésre érdemes: …csodabogárnak tartanak. De nem titkolom, hogy tele vagyok erotikával, szerintem mindennek ez a mozgatórugója, csak vannak, akik bevallják, mások pedig elfedik. A szerelembe vagyok szerelmes, és az erotikába, amely ott lapul az ember testében, kirobbanásra készen. Talán ezért is kezdtem el táncolni, mert ezzel minden érzésemet ki tudom fejezni, fülledten és izgatóan.

Borvirág dugványozás Karácsony éjjelén

2008. december 26. - Cardinalis

„A bor megvidámítja a halandó szívét” (Zsolt 104,15).

Talán nem blaszfémia megkérdezni, hogy vajon milyen lehet ez „börszdéj party” a mennyországban… Hogyan ünnepelnek odafent? Van-e amolyan "alantas ereszd el a hajamat!" vagy egész nap Enya, New Age meg gregorián dallamok csendülnek fel a nagy ájtatosságban? Gondolom a vidéki Magyarország zenés-táncos mulattságairól kihagyhatatlan MC Hawer odafent feketelistán van... Nagyon földhöz ragadt vagyok, nekem a buli azt jelenti, hogy ott vannak a barátaim és van elegendő étel, ital, kedv, nevetés. Van harsány, maga-magát ünneplő élet… Ha jól emlékszem Jézus urunk is mulatott. A Biblia több helyen is említést tesz, milyen különleges eseményeken vett részt. Ott van a Kánai mennyegző, amikor a falusi lakodalomban Mária kérésére Jézus a vizet borrá változtatja.   
 
És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek. Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. A mint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, a kik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad. ( János 2., 1-10)
 
Azt hiszem mindannyian elfogadnánk egy olyan barátot, aki a kellő pillanatban az ásványvizes palackokból jófajta Villányit varázsol. Vagy Egrit. Hogy elképednénk... Novemberben a „papok városában” jártam. Csuhásokat ugyan nem láttam fapapucsban, de megismerkedtem a „jógazda”, a szíves vendéglátó, de a borászatban, a borkóstolásban pardont nem ismerő Simon Józseffel ( http://www.simonbor.hu ).
 
 
Ez a bor-gentlemant azért foglalom most aranykeretbe, mert bizony Simon Úr még akkor sem tett le a teljesen elázott, figyelemre és tiszteletre képtelen társaságunk klasszikus pedagógia eszközökkel való szigorú, sőt morózus neveléséről, amikor egy türelméről világhíres tanár, tegyük fel Gandhi, már az öngyilkosság gondolatával kezdett volna játszadozni.
 
Persze mondhatnám azt is, mindenért Simon Úr és azok a kerek, szép borok a hibásak, melyekkel eláztatott bennünket. Mert kinek volt szíve, kiönteni az ujjongó Pinot Blanc-ot, kiköpni a bársonyos Pinot Noir-t, a lánglelkű Cabernet Savignont vagy a legkerekebb Kékoportót, amit valaha kóstoltam, a szívnek kedves Merlot-ot, a méltán híres Egri Kékfrankost, a csábító Leánykát, és az emberes Bikavért. Tucatnyi palackból ihattunk és persze néha repetáztunk is. Ha jól emlékszem például a Pinot Noir-ból és Savignonból…
 
 
 
Aztán Simon Úr jóllehet már látva – láthatta volna, hogy nincs kinek beszélni, ellentmondást nem tűrő hangon a hordókhoz rendelte azokat, akik képesek voltak talpra állni és az emberéletnél is hosszabb pincéje legvégébe terelte megittasodott nyáját. Immár a hordók következtek… Lopójából mint a vér csorgott a poharainkba az isteni nedű, miközben Ő beszélt, beszélt, oktatta az egyre nehezebb fejű csoportot. Még a tréfát sem tűrte, többször ránk szólt, pedig akkor már az elfojtott nevetés a hordók abroncsait feszegette és bontani kezdte a gyönyörű pince falát.
 
 
Később derült ki Simon Úr a rejtélyes Málna bácsit kívánta lenyűgözni. Málna bácsit, aki véletlenül sem borász. Egy kis papírkereskedés tulajdonosa Pesten, de akinek a véleménye még Simon Úrnak is szentírás. Ha ugyanis a hallgatag Málna bácsi belekortyol egy borba és elismerően bólint, akkor nincs mellébeszéd az jó bor, mondjanak bármit az angolok, franciák, olaszok, chileiek, dél- afrikaiak és egyéb kezdő borászocskák. Ám, ha Málna bácsi nem szól, vagy nem válaszol, akkor ott baj van. Akkor az a bor legföljebb ecetnek lesz jó. Borecetnek, amiben jobb esetben szarvas, vaddisznó, őzike húsa fog puhulni...
 
 
Ezen az estén azonban Málna bácsinak inkább a Bólogató János nevet kellett volna adni. Persze mindehhez hozzájárult a halottakat életre keltő erőleves, a sült, füstölt oldalas, mesterien elkészített vargányapörkölttel és vöröskáposztával mellékelve.
 
 
Ha ez valakinek kevés lett volna, annak még hoztak prágai sonkával, kolbásszal megrakott hidegtálat, sajtokat és frissen szüretelt, mézédes cabernet savignon szőlőt… Szóval Uram, fogalmam sincs milyen lehet Nálad egy karácsonyi menü, nem tudom, mit és kik szolgálnak fel Neked. Arról sincs halványlila elképzelésem sem, kik ülnek melletted és hogy élvezed-e a társaságod. Abban azonban biztos vagyok, hogy Simon Úr jó étekfogód lenne.
 
Ui:
 
Csöndben fűzöm hozzá, ha egyszer Nyírbátorban jársz, bátran kopogj be a szüleimhez. Hivatkozz rám és hidd el édesanyám az ínyed szerint fog főzni, édesapám pedig a legkritikusabb pillanatban is előhúz majd még egy jó üveg valamit (többek között Tokajit), ha úgy döntesz meglátogatod Őket… És legvégül, rólam se feledkezz(él) meg, ha mást nem is, bebizonyítom én kenem a legfinomabb (nagymamám féle) kacsazsíros kenyeret és vágom hozzá hajszálvékonyra az apagyi lilahagymát…
 
        
Uram ki vagy s ki mégse vagy
magunkra azért mégse hagyj
ajtódon félve kaparász
 
kis szárnyával e kis fohász
gyermeki hangon gügyöget
dícsértessék a te neved
 
Aj miféle népek volnánk
szégyentől mért ég az orcánk
mivel vétettünk mi többet
mint akár a legkülönbek
 
vén zsidók ószövetségi
nyelvével kéne most élni
de hallgatunk senki sem mer
feleselni az istennel
 
Róla is majd emlékezzél
akiért a földre jöttél
jézus meg ne feledkezzél
 
adjad hogy jó véget érjen
     

Legyen nekünk Karácsony!

2008. december 18. - Cardinalis

Miközben ezer emlék (jujj, de kis túlzó tetszik lenni max. 32) jut eszembe. Dalok, rokonok, meghitt és elszúrt karácsonyok; havasak és hidegek, hó nélküliek és szürkék, magányosak, kamaszok, ujjongók és társaságban töltöttek… Szóval közben arra gondolok, hogy Mária, meg az ünnep, meg hogy nem is tudunk ünnepelni, meg a tömeg, nincs olyan ajándék, a fene vinné el… Pedig… Tudjuk, mindenki tudja miről szól. Ha van hite, akkor talán könnyebb, ha meg nem, akkor elég egy pillantást vetnie a szeretteire. Aztán jön Exupery, hogy az idő, amit a szeretett emberekre áldozunk… Meg Márai tanítása az ünnepről...

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.
 
Rossz szériám van, ez már sorjában a harmadik karácsony, amikor történik valami. Történik valami törés, valami hátam közepére sem óhajtott esemény. Valami, mint az ominózus, istenverte, elátkozott román csúcsdísz, amit soha nem tudtunk a fa tetejére felimádkozni és ami megkeserítette a készülődést.
 
Aztán eszembe, jut és eszembe jut, hogy törések, problémák, kihívások, fogcsikorgatás és áldozat nélkül nincs semmi. A harmónia üres és elcsépelt. Olyan, mint amikor csillagról, szívről, galambról énekel valaki és mindannyian érezzük, szép, szép, de köze sincs az élethez.
 
Az a pre-karácsony, Krisztus születése sem volt egyszerű. Nem palotában, gyolcsban, selyemben, szaténban történt, nem mint a fogantatása, szeplőtlenül, hanem kínok és keservek, kecskék és birkák között. Uram, miközben csöndesen felsírtál, talán jámboran bőgött neked egy tehén, mekegett egy hosszú szakállú, fehér kecske, és bégetett egy aranyszőrű kisbárány. De ennél a bukolikus idillnél sokkal valószínűbb, hogy azok a drágalátos állatok éppen a farkukat félrehúzva, inkább csak pottyantottak az egész nagyvilágra és a történelmi eseményekre. Mária magzatvize ott folyt el a szalmán és teste alatt csak egy pokróc, kendergóc, vászon lehetett, és hiába kiáltotta fájdalmát a csillagokba, azok ugyanolyan egykedvűen hunyorogtak, mint az előző évmilliárdok alatt. A vajúdásra nem volt semmilyen csillapítás és a tolófájások, mint egy szöggel kivert korbács csapásai, durván kínozták a törékeny testet, amely kínjában csak ordítani tudott. Amikor a Megváltó világra jött, véres volt ráncos és csúnyácska, mint minden csecsemő. Köldökzsinórját kétes tisztaságú késsel vágták el, és a körülötte mozgolódó emberek közül senki sem mosakodott be a szülés előtt. Ilyen körülmények között, az is csoda, hogy egy csecsemő élve születik és életben is marad…
 
Lám így kezdődik minden nagy sztori, még egy isten születése is; mert nyomorúságos dolog világra jönni, felsírni, majd a boldogságot keresni. Hát mennyire nyomorúságos lehet a megváltást elhozni a tudatlanoknak. A világnak mosolyogva, a végzet előestéjén odanyújtani testünket, mely maga a Szent Grál, gyógyír a világ minden fájdalmára.
 
Nyomorúságos a születés, de csodaszép. Mert az is benne van, hogy néhány évtizedig igazi mese, világot megváltó életmű kerekedik a szervetlenből, szervessé bonyolódott anyagból.
 
Nyomorúságos és csodaszép... Akár a szerelem; ez az átkozott valami itt a szív és a torok között… Ami időről-időre keserűséggel tölti fel az ereket, rothasztja az izmokat és a legkeményebb férfiakat is ledönti a lábukról…
 
A szerelem; verem. Kínzókamara. Átverés. Álnokság. Eszementség. Láz, kín, vergődés. Sötétség és világosság. Hajnal és alkony. Mózeskosár és koporsó. A szerelem, 20 deka darált szív, máj, vese, velő, pacal…
 
A szeretet-szerelem ünnepén (LOVE, Liebe ( csak mi magyarok teszünk különbséget érzés és érzés között)) mégis előveszem az ezerszer és untig játszott zenéket. Megrendezem az én karácsonyom, megkönnyezem és világgá ordítom a boldogságom. Legyen ünnep, Ajándék, Itt a karácsony, All I Want For Christmas… Töltöm a zenéket, a forralt bort. Szúrom a szegfűszeget a narancsba! Last christmas, LESZ KRISZTMASZ!!! Lesz! Istenuccse’!
 
Addig meg itt egy kis film, hogy hasonló decemberi mániás depresszióra milyen megoldásokat találtak ki Amerikában…    
 

Vörös Postakocsi pattog Lúzerország göröngyein

2008. december 13. - Cardinalis

Nem vagyok elégedett. Ott álltam egykori tanáraim előtt és hiába szedtem elő a jobbik eszem, „Mit mondok majd először is Kedvest, szépet nekik?”, nem jött úgy össze, ahogy szerettem volna.  Hiába jutott eszembe számtalan/ Szebbnél-szebb gondolat, a végeredmény csak közepesre sikeredett. Rövid volt, nyúlfarknyi a székfoglaló és azt hiszem éppen csak megkörnyékezte a szüksége Captatio benevolentiae mezsgyéjét. Foghatnám a fáradtságra és egyéb más befolyásoló tényezőkre. Nem mentség. Tény, hogy napok óta nem aludtam ki magam, és előtte éjjel is a szociodialektológia rejtelmeit kutattam…

 
Szóval ha valódi ívet szerettem volna a beszédnek adni, akkor esőként méltatni kellett volna a Vörös Postakocsi harmadik számának kitartó szerkesztőit. Hangsúlyozni a nemes szándékot, az erőfeszítéseket és a füzet minden alkotóját, akik nem voltak restek az írásra. Néhány szerzőt, akár név szerint is…
 
 
Aztán áttérni a Vidorra, megdicsérni Tasnádi Csabát, hogy lám egy egész folyóirat foglalkozik a Vidorral. Ezek után lett volna csak szabad felolvasni a blogrészletem. Mesélni néhány interjúról, és idézni Csányi Sándor nézeteit, hogy mitől közös összekacsintás néző és színész között az igazi színház. - Az évezredek óta kialakított játékszabályok pontosan attól válnak igazi misztériummá, hogy a néző valóban elhiszi, a színpadon megjelenő Eperjes Károly most nem Eperjes Károly, színművész, magyar állampolgár, hanem Harpagon a fösvény. Akkor jó a színház, ha eszünkbe sem jut kételkedni, amikor úgy nézzük végig a játékot, hogy csak végén jegyezzük meg? Kérem, Eperjes Károly, színművész, magyar állampolgár egyébként milyen tökéletesen megfelelt a játék szabályainak, mennyire elfogadtuk Harpagonként. Idáig eljutva idézhettem volna Jan Huizingát; mese a homo ludens-ről, mint übermenschről… Egy kicsit elidőzni a „játék”-nál…
 
Aztán egy kis szemezgetés, dicséret Karádi Zsoltnak a rendkívül magas színvonalú színházi fotókért… Néhány szó a Határon Túli Színházak fesztiváljáról, és persze szülővárosom Szárnyas Sárkányáról, mivel mindkettő esetén személyes élményekről tudtam volna mesélni…
 
Eh… Nah… Zárásként nem is hatásvadászat; kuruc vers, kis taps, és megyünk haza intelligens finomságokkal megrakott pocakkal.
 
Nem tudom, lesz-e mód és alkalom kiköszörülni a csorbát. Én most elégedetlen vagyok, pedig azt mondják nem kellene… Majd legközelebb…
 
A frusztráció dohog bennem. Most még jobban nyomaszt a Lúzerország érzése. Im a loser baby… Lúzerországban minden elbaltázott, Lúzerországban nem tudják összeszedni gondolataikat a szép reményű ifjak, lúzer országban bukik a tőzsde, gyengül a forint és mások újjal mutogatnak ránk… Súlyos…
 
Lúzerországban nem jó élni…
 
Aztán tegnap este Kerekes Elek barátommal futottam össze a Pálinkafaluban. Ittunk. Azt a jófajta a pálinkát, ami szeretni tanít és feledni. Azt a pálinkát, aminek ázsiója egyre magasabba hág. Azt a pálinkát, aminek feldolgozásához, nekem genetikailag van enzimem. Kodácsi és Pintye nagyapámtól kaptam örökségül… Jajj istenem, birs, alma meggy, szilva… de finom is az… Bent a színpadon Szikora Robi akkor éppen százezredik alkalommal énekelte: Caio Marina… Szeretlek is meg nem is… Kérem ez a gyerek nem az én vérem…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szóval koccintottam Elekkel és meséltem neki, mennyire szeretem a Vörös Postakocsit.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mármint az egyik legjobb festményét… Elek legyintett, azt mondta nem az a legjobb… Meglehet Elek. Meglehet. De tudod, nekem sokat jelent. Sokat jelent a Vörös Postakocsi. Bukást, és ha valóban bukást, akkor abból tanulok a legtöbbet… Az egész országot megkocsikáztatnám ezen a kocsin, ami elé szegény Gélyi János lovait kötötték…
 
Persze ettől még fennmarad Lúzerország. Ettől még nem lesz több mint álom, hogy ott vagyunk a világ élbolyában és ettől nekem sem lesz jobb a kedvem…
 
Na, arra szerettem volna rávilágítani, hogy péntek a Vörös postakocsiról szólt… Benne utaztam, benne vesztem el, benne lettem boldogtalan, és boldog…

Regényesen, kolbászosan…

2008. december 11. - Cardinalis

Máris érzem a hideg, fürkésző tekinteteket. Máris hallom; mit gondol ez magáról? Mit képzel? Regényről? Álmodik?

Álmodik regényt? Regényeset álmodik, álmodón regényeset. Regényesen álmodozik. Almodovar… De szép is ez a magyar morfológia. Ez az istenadta nyelvtan. Ahogy a morfémákból egyre feljebb a szintagmák a lexémák felé. Ahogy az egy-sejt törekszik a több sejt felé, ahogy az egyszerű a komplex irányába. Azt hiszem a nyelv maga a burjánzó élet és ennek az egyre bonyolódó életnek a végén ott a végső textus, a regény, amely majd lenyűgözi az olvasót.
 
Óh, persze a kérdés, hogy tudok-e írni? Ki tudok-e lépni az alanyiság, az egocentrum mértani középpontjából, az univerzális sztori felé. Képes vagyok-e lenyűgözni, felkelteni, felébreszteni, vágyat csiholni? Képes vagyok-e a szövegen keresztül lélekhez érni, könnyeket fakasztani, feltámasztani Lázárt, gyereket csinálni a lány méhébe? Képes vagyok-e vizet fakasztani a papírból, Tinta- Amazonas csatornát fabrikálni az életem morzsáiból.
 
Bevallom, még én sem hiszem. Kishit vagy nagyhit. Tudat vagy tudatmódosítás. Egyre megy. Én a játékot keresem az írásban. A játékot, hogy jeleket, nyomokat hagyhatok magam mögött. Létezésem a így legalább a nyelv szintjein fennmarad. Herr Huizinga most hogy tapsikolna. Mosolyogva mondaná: Sehen Sie, das hab’ ich gesagt! Alles ist ein Spiel. Sprache und das Leben ebenso… Und vielleicht, Sie, Sie sind auch nur ein Spiel!
 
Talán Herr Huizinga. Talán, de én mint hamvas arcú kisgyerek, nem leszek senki, még egy  gyönyörű nőnek sem a  játékszere.
 
No, erre most elmondok egy sztorit. Néhány napja édesapám felhívott és így szólt;
 
-       Fiam, december 21-én, 32 éves leszel.
-       Apa nem mondod, hogy ezért hívtál fel, hogy emlékeztess mikor van a szülinapom?
-       Óh, nem… - folytatta azzal a cinikus felhanggal, amitől falra mászok – csak szeretném neked elmondani, azokat a növényeket, állatokat régebben kiirtották, levágták, amelyek nem hoztak, nemzettek utódokat…
 
Édesapám pofán vágott. Betöltötte a 60. életévét és elkezdett visszaszámolni. Értem a célzást. Unokát szeretne… De a pofon ott ég az arcomon…  
 
 
Egészen más. Ma este fotóztam. Konyhai kompozíciót készítettem, mert megtaláltam Nyíregyháza numero uno házi készítési kolbászát. Íme a fotó;
 
 
 
 Elárulom, hogy ez a mesterkolbász pontosan olyan mint, amit édesanyám és nagyim készít. Pontosan olyan az ízvilág, úgy füstölik, olyan gondosan teremtik, akár a jóisten a világot. Szóval, ha valaki éppúgy imádja a házi füstölt kolbászt, ahogy jómagam, aki éppolyan bolondja  adisznóságnak, az nyitvatartási idő alatt (8-17) menjen el a Hatzel tér sarkára. Van ott egy régi bolt. Egy régi hentesbolt. Nyomja le a kilincset, találja szembe magát Urbán Sándor barátommal és kérjen abból a kolbászból, amelyen az a felirat díszeleg, hogy URBÁN MÓDRA. Lehetőleg tegye hozzá, tőlem hallotta, micsoda gasztronómia orgazmust hozott össze; hogy roppan, de mégsem kemény, mégsem gumiízű, milyen pontosan kiszámított arányban tobzódnak benne klasszikus fűszerek, só, bors, paprika, némi kömény, némi erős. Jajj istenem, csöppen a virtuális nyál. És akkor még szót sem ejtettem a nyers, sütni való kolbásztól, amely éppen csak meg nem szólal a pulton, hogy engem egyél meg, engem vigyél haza…
 
No itt kezdődik a mítoszteremtés… De erre még visszatérek! Mert mit nekünk cabanossi, mit nekünk snackkolbász, bockwurst, szoszidzs meg egyéb marhaság. Itt van nekünk az ínyesmesterünk a Hatzel téren. Sanyi, hogy áldja meg az isten a kezed munkáját!
 
Ui: dioxinos időkben rá kell döbbenni érdemes visszatérni a kisboltokhoz, érdemes újra a minőséget választani, a tartósítószerek, a színezékek és az amerikai műanyag helyett. Érdemes újra a házikenyeret, a házikolbászt és a háziasszonyokat szeretni…-)))        
süti beállítások módosítása