Gyűlölöm 11 óra 33 perckor a szavakat. Egytől egyig. De még inkább gyűlölném a hallgatást. Rühellném, ha nem írhatnék, ha valamilyen oknál fogva szám sem lenne, mégis üvöltenék, mint Harlan Ellison hátborzongató novellájának hősei.
Gyűlölöm a szavakat, amelyek most a bárgyú szerelemtojásokból törnek maguknak utat. A bolygó neve: bolygó hollandi. Az örök zsidó, az örök Kate-illátor, forgó, pörgő majmocska a rákot okozó benzolgyűrűben.
Gyűlölöm a szavakat, mert a szavak képesek Őt is mellém rendelni, vagy inkább magam alá… A nyelvi szintek grammatikájában ez egy gennyes kelés, ez egy fájdalmas probléma, vita és kész. A mögöttes tartalomban, mélypszichózisban pedig nagyon fáj, vágy, bőr alatt viszkető, égő vágy.
Jaj, hányszor küldtem magam vissza a múltba, hányszor voltam álmomban időutazó és tettem jóvá a bal-lépéseket…
Most pedig a Holdra emelem bamba képem és nyüszítek.
Ezt majd még egyszer pontosabban is meg kell írni… Peter Handke vagy Péter Esterházy segítségével, vagy egyszerűen csak a szív segédigéivel, de pontosabban is meg kell írni, több jelzővel, több állapothatározóval. Talán még Pállné tanárnő is kell, hogy jobban odafigyeljek, mi tartozik szűkebb és tágabb értelemben a deskriptív grammatikához. Ó azok a segédigék, azok a fránya szív segédigék, amelyek helyettem, akik nélkülem is, akik önállóan látogatnak el a Rozmaring utcába.
Nevetek, nevetek! Nézem a Rozmaring ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Rozmaring ) az árvacsalánfélék közé tartozik. Istenem hát rokonom, rokonom; árvacsalán. Forrázata pedig ideg- és gyomorerősítő, görcsoldó… Rozamringot! Országomat, segédigéimet egy tő rozmaringért!...
Közben Rátonyi Robi bácsi Márkus Alfréd nótáit énekli. Ha látná valaki, ahogy 11 óra 49 perckor… 11 perccel éjfél előtt itt görnyedek, verem a vadiúj klaviatúrám és közben mint egy félbolondnál Rátonyi Robi bácsi ordít…
Szívemben vágy parazsa nő,
meggyújt egy fekete nő, tüzes szemével.
Beleszerettem rögtön, csak az a baj,
hogy szívem olvad, akár a pirítóson a vaj.
Volt egy régi bakelitem tőle… Egy réges- régi bakelitem. Mesélt, énekelt rajta. Gyerekként ő kóstoltatta meg velem Operettország, negédes mézeskalácsait.
Te rongyos élet… Te rongyos…
Közben vált a zene. Nem hiszem el. Véletlen? Több ezer mp3 közül pontosan Barinkay belépője csendül fel a Cigánybáróból. A refrén, a tömeggel, akár egy Verdi Opera is lehetne:
Mert a szív és az ész együtt mindenre kész, mindig előre nézz, légy merész, célhoz érsz…
Milyen mulatságos is az élet. Milyen kiszámíthatatlanul mulatságos.
Ma iktatták az első színes bőrű elnököt Amerikában. Örvendjetek. Mától tűzszünetet hirdetek. Megvárom mit lép a barcak-pálinka rokona… Megvárom, hogyan jut el az intelligens várományostól, a gőgös császárig. Megvárom míg a művelt, a világot jelentő színpadot kedvelő Néróból, gyújtogató despota lesz.
Félek. Félek, a magánytól, a great depression, a gazdasági világválság hatásaitól. Félek a szmogtól, éhezéstől, félek a svájci frankban felvett hitelemtől… Félek attól, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretek. És tudom az istentelennel éppen az esik meg, amitől fél. Csak az igazak útja mentes a göröngyöktől…
Uram, legjobban attól félek, te sem látsz a szívem mélyére, te sem ismered a szívem néha bolond, de nélkülözhetetlen segédigéit…
Jelek, ragok hada vesz körül. A remény, hogy ezt az egészet, ezt, az immár egy éve keletkezett nihilt és annak fekete tulipánjait, egyszer még pontosabban is megírhatom.
Mindezt, egyszer a csillogó szemű lánynak is elmesélhetem. Hogyan lettem féregből, csodálatos, de magányra kárhoztatott lepke.
Jutassátok eszembe, hogy írnom kell a Böllérfesztiválról, a „háziról” mint komplex és önmagán túlmutató fogalomról. Jutassátok eszembe, hogy számtalan fotóm van és mégsemnem regéltem az édesanyám féle töltikéről. És nem kezdtem el a pörköltfőzés, majd tojásos galuskával való tálalásának, tejföllel való bolondításának csöndes örömét elemezni. Jutassátok eszembe, hogy élni kéne még egy kicsit. Lenni, szeretni, remélni…
Megyek veszek egy nagy csomag rozmaringot a Tescoban…
