Fogalmam sincs mi vezérelte Máté Gábort, amikor úgy döntött Mr. G. B. Shaw egyik korai zsengéjét (A hős és a csokoládékatona) állítja színpadra. Nem tudok másra gondolni, egyszerűen beleunt a mester rongyosra játszott darabjaiba és ez a megzenésített balkáni sztori, bogarat ültetett a fülébe. Nem lepődnék mag, ha Máté rajongana Kusturicáért. És azon sem, ha ismerné Boban Markovicot esetleg Boris Kovacot. Csöndben fűzöm hozzá, valószínüleg  a csokit sem veti meg, de bizonyosan nem rajong az élet kioltásra alkalmas fegyverekért.

 Azon azonban meglepődtem, hogy a „Katona”, és most a színházi élet egyik állócsillagára gondolok, miért nem valami mélyebb, magvasabb szórakoztatásra invitálta a nézőket. Lehet velem van a hiba, talán nem vagyok elég sznob, angol, szerb és bolgár. Talán nem sikerült felvennem az ütemet vagy meglehet, egyszerűen csak Pálmai Annában gyönyörködtem.

Az érme másik oldalán ki kell domborítani; Nagy Ervin jól táncol, és rendkívül jó riportalany. Haumann Péter megkapó módon beszél kamera előtt humorról és mindent megtesz azért, hogy az író hibájából elnagyolt karakteréből a legtöbbet kihozza. Bodnár Erika tünemény anyuka, Jordán Adél, meg úgy tűnik, mindenütt megállja a helyét legyen szó Sas Tamás filmről, vagy Shaw bácsi munkáiról.

Igazán emlékezetest nekem Bán János és a (már említett) nemcsak csodaszép, de hitelesen játszó Pálmai Anna hozta. A képmutató, (néha butácska) gazdáiknál sokkal ravaszabb, okosabb és emberibb szolgálóként belopták magukat a közönség szívébe. Persze a csokoládékatonára sem lehetett panasz. Kocsis Gergely, percízen, de közben szerethetően játssza el a pragmatikus, svájci zsoldost. Az első pillanatokban egyszerű baleknak tűnik, azonban alapossága, bátorsága, kitartása, készségessége és végtelen pacifizmusa gyorsan módosítja az első benyomások okozta fals képet.

A zenés betétek jók, a dalok és a rezesbanda segítségével össznépi örömünnep is lehetne a színházban, azonban mégis kilóg a lóláb. A néző nem tud elszakadni a  felismeréstől, ez egy középszerű darab, amelyet még a balkáni lakodalmas és a nagyszerű színészek sem tudnak az egekbe emelni.

Nem rossz, nem rossz mondogatom magamban a végén, egyszerűen csak többet vártam. Olyat mint a néhány éve a Kulcs volt, amiben Mátétól elállt a lélegzetem. Olyat, amitől hátast dobok, nemcsak mosolygok, hanem dőlök a nevetéstől és tegyük fel még némi emésztésre váró tanulságot is haza viszek. Lehet, hogy velem van a baj?