Apollón és Korónisz nimfa szerelméből olyan halandó született, aki a gyógyítás nagymestere lett. Az ókori szobrok egy atletikus felépítésű, szakállás férfinak ábrázolják, akinek a botján egy kígyó tekergőzik. Ez a kígyós bot mai napig a gyógyszertárak kedvelt cégére. Az isten és a nimfa fiát Aszklépiosznak hívták. Hűtlenségéért halálra ítélt anyja méhéből vette ki Artemisz és bízta Kheiron, a jóságos kentaur gondjaira. Kheiron csodálatos dolgokra, a gyógyítás művészetére tanította meg a tudományokra fogékony fiút, aki végül gyógyszert előállítani, sebészkedni, de még szerelmi bájitalt keverni is megtanult a kentaurtól. Pallasz Athéné ráadásul a Gorgó vérből származó itallal is megajándékozta, amivel Aszklépiosz még a holtakat is fel tudta támasztani. Ez lett a veszte is, mert Artemisz arra kérte támassza fel unokaöccsét, és mivel a kérést teljesítette, Zeusz egy villámmal agyonütötte. Mondván, ez a sors és a világegyetem rendjének megváltoztatása volt, amit senki sem tehet meg. Aszklépiosz jelentőségét bizonyítja, hogy Zeusz megbánja hirtelen haragját és az istenek közé emeli a gyógyítót. Minden orvosok ősatya így aztán sántikálva, de feliratkozik a mindenkori Olümposzi tablóra. A görög regék úgy tartják, hogy maga Hippokratész, az orvosi eskü megalkotója is Aszklépiosz egyenes ági leszármazottja. Hippokratész pedig azon a Kósz szigetén született… (zpzs)

A Mastichariba vezető lejtőn, le kell fordulni a főútról. Ammos felé. Balra. Egy semmi kis lankán vezet az út, itt-ott odalátszik a tenger is. Augusztusban erre már csak a csak a fák zöldek. A fű kiégett, a hosszú, kegyetlen, cserző nyár alatt. Fügekaktuszok, satnya kis fügebokrok és ciprusfenyők kókadoznak az alig mozgó hőségben, és olyan lágyan himbálóznak, mintha csak magukat kívánnák legyezni. Szállodák és magánházak nyitott kapui és néhány kísérletező üzlet között vezet a kopott, kátyús aszfaltút. Látszólag sehová… A semmibe. A végtelennek tűnő mediterrán nyárba, ahol reggel kiszögelik a napot és már csak akkor veszik be, ha Jorgos, a csak éjjel izgága kereskedő, a délutáni szieszta után ismét megsarcolná a pirosan parázsló arcú turistákat. Ammes szép strand, kétség sem fér hozzá. A homokkövet itt meredeken megharapdálja, megnyaldossa a mindig éhes tenger. Ettől a függőleges homokfalak alatt finom föveny alakul ki. Ám az igazi kincs még Ammos előtt található. Egy minden pompát és dicsfényt nélkülöző kis fehér épület mögött. Kicsit beljebb az úttól görög és uniós zászló dacol a szélben és egy kézzel pingált, furcsa tábla hirdeti, ez itt a Dolphin bay…

A tavernában, ami inkább csak olyan rögtönzött, színházi bárnak látszik, egy kopott hűtő, benne sör és üdítők. A bárpult mellé ültetett fa árnyékában egy asztal, ahol két mosolygós, sokat látott öreg fogadja az erre tévedőket. Az idősebbnek, aki a keresztségben Christos nevet kapta, hófehér haja van és sas orra. Ám nem is sasnak inkább egy éles szemű, megfontolt és éppen ettől egy picit távolságtartó sólyomnak tűnik. Testvére a cingár, hosszúkezű és kócosabb Dimitros, mosolygósabb, közvetlenebb. Mint egy mindig nevető, két lábra állt mosómedve, olyan hamiskás, beszédes az arca. Mindkettejüket barnára sütötte a nap, mindkettejük tenyere kérges és mindkettejük szemében benne van Görögország minden búja, öröme és keserve. Az örökifjú fivérek a szárazföldön láttak napvilágot, nem a tengerben fürdő Dodekaniszosz-szigetek bennszülöttjei. Külföldön éltek egy darabig. Dimitros felesége és gyermekei Svédországban. Christos családja New Yorkban. Ám idős korukra úgy gondolták, hazatérnek. Bazi nagy görög virtussal vettek egy darab földet, Kos egyik legszebb vidékén és arról álmodtak, hogy ide egy öt csillagos szállodát építenek. A válság azonban közbe szólt. Az álmokat nem egy tengeri, hanem a gazdaság pokoli vihara szaggatta meg. Csak ez az aprócska épület maradt nekik. Bár ha a bankon múlik még a téglát is viszik, ahogy magukkal vitték a már kiépített kerti világítást, villanykapcsolókat, hűtőket és mindent, amit két kézzel mozdítani lehetett. A két öreg innen állt fel. Néhány műanyag székkel és napernyővel, meg egy lakókocsival a ciprusok között, tavernát nyitottak. A Dolphin Bay-en mindig hideg a sör, a Mythos, a Fax és az Alfa. A teraszról kedves pálmák, csöndes bokrok, és a szárazsággal cicázó cserjék tanulmányozhatóak, miközben a forró kavicsokon vidám, kis gyíkok szaladgálnak. A kabócák pedig csak húzzák, lankadatlanul. A bokrok között takaros, kőből kirakott út vezet a partra, de aki egy pillanatig is leül itt, az egy darabig még nem vágyik a hűs habok közé. Szemben ugyanis mint egy nagy teknősbéka ott úszik az Égei-tengerben Kalimnos  szigete. Vannak megszentelt helyek a világban. Vannak sziklák, hegyek, völgyek és csúcsok, amelyek a maguk tökéletességével képesek elvenni a világ bűneit. Vannak templomok, ahol az ember valóban megérzi az isten közelségét. A Dolphin bay azonban valami más. Itt ezen a magas parton megállnak az órák, az ember félretolja az elmúlásba vezető, szigorú másodperceket. Nem ketyeg, nem perceg, nem kakukkol, nem üt semmi. Csak a nap ragyogó, arany boldogsága hull a halandóra, akinek megadatik itt merengeni a messzeségbe. Ide jár Mester és Margarita. Itt filozofálnak az életről naphosszat, közben lassan kortyolják a gondosan elkészített frappéjukat.  - Ilyet is tudnak a görög vendéglátóik! - A szerelmes pár itt bont pezsgőt minden naplementekor és kicsit sem szomorúak. Megfogják egymás kezét, és amikor a nap teste már félig elolvad a tengerben, hosszan megcsókolják egymást. Ez a csók az élet csókja. Ez a csók a szent egymásra találás, hosszú, mazsolabor ízű csókja…

- Tsipoura, mellé pedig retsina, vagy athéni sör. Semmi más. A pommes frites, meg ketchup, az a németeknek meg az angoloknak való. – avatja be a Mestert Dimitros. És behívja konyhába, ahol a hűtőből egy szép példány, friss royal durbincsot kap elő. – Garantáltan friss! – immár, jó vendéglátóhoz méltó, komoly tekintettel jelenti ki. – Ebben nálunk nincs pardon! Reggel kiköt a halászhajó, felhozzák a friss fogást és még aznap megsütjük faszén felett. Itt nálunk nem kell semmit fagyasztani. Minden elfogy!

Kalimnos hegyeit és az acélkék tengert bámulva, az ajándék ouzo és a faszénen sült hal illata tölti be a levegőt. Azon sem kell meglepődni, ha a borókák közül egyszer csak előjön Artemisz, Hippokratész, Aszklépiosz és szintén halat rendelnek a két öregfiútól…

A Tsipoura húsa fehér, mint a szűz menyasszonyok ruhája és olyan ízletes, hogy attól egyszerűen kiváltságosnak, beavatottnak tűnik az ember. Ráadásul a tányéron olivaoljaból, friss citromból és csak isten tudja milyen fűszerekből álló isteni mártás ragyog. Akinek a friss halhús talán túl semleges lenne, elég csak belemártania, hogy megértse a Mediterráneum esszenciáit…

Még napnyugta előtt érdemes megártózni itt a tengerben. A pici öböl, a Dolphin bay szélén egy sokat látott, öreg ciprus áll. Alatta megkopott napozóágyak, székek. Mintha csak valami görög Robinson hagyta volna itt. Egy öreg, dingóhoz hasonlító kutya pihen a székek között. Ránéz az emberre és békésen hortyog tovább. A ciprus ágai között ruhaszárító zsinórra, vagy halászhálóra(?) aggatott apró kavicsok. Mégsem Robinson járt itt, hanem egy görög hippi, aki egykor a Woodstockon tombolt és hazatért nosztalgiázni? A titkot csak Christos és Dimitros tudja. Egy éve, vagy kettő talán. Egy szerelmes pár néhány hetet itt töltött. Ők készítették a fa különleges, szerelmi vallomást hirdető díszeit.

Amikor a vendég megmártózott a habokban és kiélvezte a végtelenre állított hullámmedencét, itt a fa alatt kell megpihenni. A nap végén pedig újra felmenni a kis taverna teraszára és bámulni a naplementét. Újra és újra. Kéz a kézben Margaritával…

Mondják Aszklépiosz botjára azért a kígyó tekergőzik, mert a hüllő mindig képes megújulni. Leveti régi bőrét, elhagyja régi dolgait és újba öltözik. Aszklépiosz kígyói ráadásul nem mérgesek, szelídek, mint a görög emlékek…

"A szeretet, amely véget ér, csak a szeretet árnyéka. Az igazi szeretet kezdet és vég nélküli."

Napfény. A csillogásban egyszerre lobban lángra bánat, öröm. A téli napfény nagy kincs. Nagymamám is napfényben búcsúzott tőlünk. Nem kellett fázni, nem kellett dideregni. Mondta is mindenki, hogy ezt már ő intézte odafent. Eshetett volna hó, jég, lehetett volna fagy és izomgörcsös zimankó…

A test alászáll, a lélek azonban felfelé kúszik, mint a gőz, a láng, a mindig életerős  komló a Tisza parton. Nagymamám így szeretett bennünket, ahogy a melengető, éltető napfény szereti a világot…

A szeretet, sőt az igaz, tiszta szerelem is ilyen. Melenget, nem hagy kihűlni, nem hagy eltévelyedni. Visz a hátán, ha megbotlasz. Megbocsátja, ha a gyarló hús néha a restség, és a kéjek szirénjeitől elernyed.

„A szerelem az istenekkel tesz egyenlővé bennünket…” – mondja Vinicius a Quo Vadisban. A pogány római ekkor nem sejti, hogy a szerelem az isteni irgalom talán legkifinomultabb formája. A szerelemben ugyanis az első pillantástól, a remegő féltésen át, a gyermekvállalás öröméig minden benne van. Lehetőségek, álmok, láthatatlan kötések, a külvilág számára értelmezhetetlen pókfonalak, amelyek az intimitásban összecsomóznak két lelket. Minden sérülékeny, minden időleges, minden törékeny ebben a kötésben, de ettől egyedi, ettől bámulatos, ettől olyan gyermekien szentimentális…

A szerelem vagy éppen annak hiánya, a rossz döntések, a lélekig ható nagy büntetések pedig a legnagyobb leckék. Aki képtelen őszintén szeretni, újból és újból átélni isten leheletnyi irgalmát, az már nem várhat semmit ettől az élettől. Az már csak a megszokások kietlen vidékein sétál és magát temeti el…

Popper ír egy történetet, hogy Sík Sándornak a katolikus költőnek egy barátja elpanaszolta, hogy az élet besározta. A barátnak mindene meglett, amiről álmodott, de közben csupa mellékvágány, mellékzönge, nyomasztó bűn koszolta össze. A költő ekkor azt mondta, ilyen az ember. Ettől szép az élete, hogy időnként felismeri nem mentes a hibáktól…

A felismerésben pedig ott a megtisztulás lehetősége. Istenhez hanyatló árnyék lenni akár csak egy pillanatra is. Segítséget kérni, újból beszélni az égiekhez. Néha ennyi is elég a megtisztuláshoz. Máskor azonban több kell. Van, aki ugyanis nem veszi észre, nem folyó amiben lépked, hanem mozdulatlan posvány. Innen csak kifelé vezet út. Keresni kell egy hűs, tiszta vizű patakot, ahol valaki segít megmosakodni, aki a gyötrelem éjszakái után vigyázza az álmunk. Fogja a kezünk és a homlokunkra teszi a puha, kecses tenyerét, ha éjjel a nyugtalanság hullámai törik az öntudatlanság mélységeibe zuhant testet.

A napfény, a decemberi napfény most nagy üzenet hordozója: legyen reményed víg tavaszokban, legyen hited megújulni a születésnapodon. Az év leghosszabb éjszakáján, te magad légy az, aki kipréseli magából a következő esztendő ragyogó fényét. Te vagy a felelős a változásért, a tiszta, melengető napfényért. Te vagy az egyetlen, igaz csillag a sorosod égboltján. Színed pedig legyen arany. Aranyos. Hogy azok akik, még hinnének benned, elinduljanak feléd…  

Ma 23 éve, hogy nagyapám Kodácsi János tragikus hirtelenséggel eltávozott közülünk. Róla sokszor megemlékeztem már ezen a blogon. 1991 óta így a legszűkebb családom, jómagammal együtt 4 főre apadt. Rajongva szeretett nagymamám, édesanyám, édesapám; ez maradt nekem, nekünk. Ez a különleges egy vérre és egy lélekre épülő véd- és dacszövetség. Az én mindig meleg és elfogadó családi kályhám. Támasz a bajban, társ az örömben.  

Nagymamám tegnap éjjel 23:00-kor úgy döntött, elindul nagyapám után. Alig egy hónapja csípőcsont töréssel kórházba került és azóta komoly ápolásra szorult. Az elmúlt hetekben két estét kivéve, mindig megszorítottuk egymás kezét. Mama készült az útra, de nagyon reménykedtem, hogy még nem kell csomagolnia… Tegnap éjjel aztán elindult oda, ahová én már nem tudtam tovább kísérni. Utoljára, amikor este rám pillantott én megpusziltam és azt súgtam a fülébe: Mama, vigyázz magadra… Mindig így búcsúztunk el korábban egymástól. Szinte cseng a fülembe, ahogy az apagyi ház kapujában azt mondja: Vigyázz magadra Fiam!

Most nem tudok mást mondani: - Mama! Vigyázz magadra! 

Próbálom elképzelni, mit érezhetett az Isten, amikor kiderült Ádám és Éva a szigorú tiltás ellenére beleharapott az almába. Talán éktelen haragot. Talán. Ám titkon azt remélem, a Jóisten sejtette, hogy a vége ez lesz. Talán már várta is. Olyan fura, ironikus a Bibliában a kérdés, amikor így szól; Ádám, hol vagy? Mint, aki tudja, hogy megtörtént, csak azt akarja, hogy a bűnös rezzenjen össze, szó szerint csinálja össze magát a bűn súlya alatt és járuljon a színe elé. Mert szerencsétlen nem tudja mit tett, nem érzi a súlyát, felfogni sem képes, hogy innentől milyen lesz az útja vége. Ám a genetikailag programozott kíváncsiság erősebb, mint a halálfélelem. Ádám és Éva olyan gyarlóan emberi, olyan hihetetlenül esendő, mint itt most mindannyian mi magunk.

Szinte látom, ahogy a Jóisten féltőn kergeti ki a férfit és a nőt a Paradicsomból. Haragszik, de félt, óv és szeret. Mint, amikor a szülők próbálják nevelni gyermekeiket, vagy amikor egy szerelmes csalódik a párjában és hirtelen nincs más eszköze, mint a távolságtartás, a pillanatnyi hidegség, a szeretet, a csókok, az ölelések megvonása. Ezzel kívánja rádöbbenteni a szerelmét, hogy nagyon megbántotta.

Szabó Lőrinc írja, hogy veszítve tanulunk szeretni. A Példabeszédekben ezt így fogalmazzák meg: A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások… Igen vannak testi kékségek és sebek és bizony van, amikor az ember lelke lesz kék és zöld. Van, amikor azért, mert úgy érzi, nem érdemli meg a csalást, a hazudozást a párjától. Ám az is megesik, hogy aki tilosban járt, vagy csak kísértette a bűnt, ébred rá hirtelen, ezzel bizony feleslegesen kockáztatta az isten kegyelméből megszerezett intimitást, harmóniát, és azt a különös és felemelő érzést, hogy a két nemre bomlott világban is képes volt megtalálni a párját…

Amikor kiűzik Ádámot és Évát, ott marad a tökéletes világ a Paradicsom a teremtőnek. Ott marad a fantasztikus laboratórium, a csodálatos zöld kert, a kék vizű folyók, a lenyűgöző állatok, ám hirtelen hiányérzete támad a saját képmására alkotott emberek miatt. A két árva csalán pedig fázva menekül. Már mindent tudnak, de valahogy mégis annyira szerencsétlenek. Fejjel rohannak az univerzum legszigorúbb szabályainak, a szigorú isteni falaknak. Mit sem sejtik, hogy minden csepp boldogságot nagyon be kell osztaniuk, hogy fájdalmak között élnek majd és a Nap csak ideig-óráig ragyog majd felettük. Több lesz a gond, a szürkeség, a felhő. A falánk halál, a bűn zsoldja, pedig mindent megemészt. Szépséget, emberi alkotást, reményt, szerelmet… Mindent.

Van ebben a futásban mégis valami felemelő. Az emberi sors, az oktalan büszkeség és még valami. Az, hogy az Isten kegyelme biztosítja az embernek a döntés jogát. Még akkor is hagyja a továbblépést, ha éppen rosszul döntünk, ha nem kedvére való a döntés és már előre tudja, lehajtott fejjel, betört koponyával fogunk visszatérni. Ilyenkor is képes magához emelni bennünket. Amikor rádöbbenünk, rossz irányba indultunk el. Isten kegyelmének az egymással való viszonyainkat is át kellene itatnia. Mondjuk el egymásnak, ha valami fáj, de tanuljunk meg nagyvonalúnak lenni és megbocsátani. A nagyvonalúság ebben az esetben néha még fájdalmas is lehet: lám a kedves, még erre is képes, én meg milyen méltánytalanul bántam vele... 

Jézus a vámszedőknek mond erről egy megható példázatot, melynek lejegyzését Lukács evangélistának köszönhetjük; "Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: - Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat! Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre".

Túl a Biblia világán van még egy példázatom ma éjjel, amikor szakad az eső és a szívem egy darabját egy kórházi osztályon hagytam…

A Pi élete című filmben mondja a főszereplő, hogy amikor azt hitte, az Isten teljesen elhagyta, akkor valójában az isten csak csöndben maradt és figyelte, hogy mit tesz… Nagy megrázkódtatások idején ki ne érezte már, hogy átkozottul magára maradt. Nemcsak a világ legnagyobb óceánján, egy csónakban hánykódó ember érezheti magát a kormos, nagy éjszakában az utolsó, élő Szentjános bogárnak. Nemcsak egy lélekvesztőben hánykódó, szomjas, éhes, legyengült ember kérdezheti, miért teszi ilyen kegyetlen próbára az isten. Hanem a legnagyobb tömegben, akár még kedves munkatársak, bíztató barátok és szerető családtagok között is. Mert vannak olyan mély sebek, amelyek a lélekig hasítják fel az embert. Furcsa az is, hogy sokszor épp az az ember képes gyógyítani a sebeket, aki okozta. Feltéve, ha megvan benne a „Mitleid”, a szofisztikált empátia és a szerelem apró csírája.

Most amikor az egyre mélyebb hallgatás és csönd vesz körül, abban bízom, az Isten figyel engem. Időnként rám-rám pillant és mosolyog egyet. Talán még szorít is a markával, hogy érezzem a törődést. Aztán egy napon, amikor már nem számítok rá, amikor az akarat egybeolvad a beletörődéssel, akkor elküldi hozzám a várva-várt „karácsonyi ajándékot”.

Csak ne lennénk olyan átkozottul türelmetlenek, meggondolatlanok, olyan lázasan izgágák. Ne hagynánk, hogy a pánik, a kétségbeesés úrrá legyen rajtunk. Ne hagynánk, hogy a sötét órák terhe összepréselje a szívünk és abból valami fekete tinta fröccsenjen a jövőnkre.

Esik. Ömlik. A higanylámpák, mint félelmetes lázmérők mutatják: túlhevült a lélek. Közben az ész nagyokat sikolt, ne legyek ennyire önző ezen a vízválasztó, kegyetlen éjszakán… „Mama, féltelek!”

Furcsa év volt, de valamikor csütörtök kora este véget ért. - gondolta magában, miközben öles léptekkel indult neki az éjszakának. - Ez az év nem a naptárhoz igazodott. Ez a fura, fantasztikusan lármás és a maga módján különleges év döbbent némasággal ért véget. - mélázott. Eleinte gyűlölte a csöndet. Várta, hogy valami történjen, de semmi sem történt. Ment a csillagok alatt, akik magukhoz szívták a bűneit és most itt lépdel meztelenül a hidegben. A bamba megfagy. - erősítette a megnyúlt lelkét. - Aki ellenben élni akar, az most fogja magát, új ruhát sző, fát gyűjt, begyújt, halkan hisz, csöndben remél, némán szeret. Nagy, fényes csengőt gyárt a kapujára, hátha mégis egyszer, valamikor szükség lesz rá… 

- Ez az a szoba. – mondta szenvtelen hangon az öltönyös férfi. Hófehér öltönyös. Vagyis inkább szmokingos. Selyem hajtóka. A divatos szabású nadrág szélén selyem csík. A cipő hófehér lakk, a világítóan fehér fűzőt vezető fémkarikák óaranyra színezett fémek. Ing helyett azonban garbót viselt. Elegáns volt, de egy piperkőc benyomását keltette az utána kullogó másiknak. Rajta munkásruha. Helyenként rojtos, szakadt. Nem vészes. Munkáscipő. Messziről inkább rabnak tűnne, akit éppen őrizetbe vesz egy fehér ruhás fenomén. Két kezében egy rakás ruhát cipelt. Elég régóta. Egyik hóna alól a másikba próbálta rakni a csomót. Meg-megemelte a súlyos terhet a térdével is rásegített.  Megvan már egy órája is, hogy így baktattak. Elől a szmokingos, közöttük a munkásruhás kezében lévő ruhacsomó, mögötte fujtatva ő maga.

- Letehetem a ruhát, ha valóban ez az a szoba? – kérdezte zihálva. - Leteheti. – az öltönyös rá sem nézett. – Látja ott azt a papírdobozt. Igen, ott a sarokban. Annak a tetejére tegye. – mondta foghegyről, miközben a szoba ablakán keresztül a semmibe bámult.

-  Mindig oda kell majd tennie a ruhát. Itt vannak a lavórok. Itt a kád. Ebben a szekrényben találja a mosószereket. A fehérekhez hypo is kell, a színesekhez ezt használja, amin a szivárvány fut végig. Az öblítőt ne sajnálja tőlük. A csapból pillanatok alatt forró víz jön. Ne égesse meg magát, mert akkor annyi ruha fog itt összegyűlni, hogy nem fogja magát utolérni. Ne betegedjen le, azt meg nem vennék jónéven. Dolgoznia kell ennyi a feladat. Semmi más. Jön a ruha. Maga kimossa, itt ebben a sufniban pedig kiteríti. Most még azt hiszi sufni. Pedig okosan van kitalálva! Néhány óra alatt megszárad benne a legnedvesebb ruha is.

-  Gép nincs? – kérdezte elképedve a férfi. - Legalább ilyen őskövület, mint a dobtáras… vagy mi… Forgódobos? Meg egy baszom centrifuga..? Most mit néz rám azokkal a kék szemeivel? Csak kérdeztem. Tudja hajlongtam én már. Az első nap után szét fog menni a derekam…  - a munkásruhás egyre halkabban mondta ki a szavakat, mert a fehér öltönyös minden mondattal közelebb lépett felé. És igen, mintha minden centivel nőtt volna egy picit. Szinte a feje felé emelkedett és az volt a szerencsétlen érzése, hogy rögvest le is harapja a fejét, ha még valamit merészel mondani.

- Értem. Mosok. Egész nap. Mosni fogok, amíg mást nem mondanak. A megszáradt ruhát összehajtom és ide erre a nagy papírdobozra rakom. – mondta a férfi, mint aki összecsinálta magát, halkan, szótagolva. – És ki fog érte jönni? Mármint a ruhákért? – vetette a kérdést az öltönyös után, aki már hátat is fordított neki. - Az már nem a maga dolga. – mondta a férfi sterilen és eltűnt a ház köré csavarodó szürkés ködben.  

***

- Nincsenek megelégedve a munkájával. – toppant be a házba a fehér öltönyös. A munkásruhás úgy megijedt, hogy majdnem belefordult a fürdőkádba. Felugrott, de a dereka iszonyatosan megfájdult. Kínjában üvöltött egyet.  

- Az isten szerelemre! – sziszegte a foga között, miközben fájdalmas arccal kapott a derekához. - Le kell ülnöm. Jesszus. Ez biztosan becsípődött. Mi az isten szerelme nem tetszik nekik? – kérdezte sajgó tagokkal, izzó és bénító görcsökkel a derekában.

- Hogy mi a bajuk? Érezni lehet a ruhákon, hogy hazudik. Azt hazudja, hogy tiszták! Azt hazudja, hogy ezek a textilek makulátlanok. Ám a maga sötét gondolatai, a bűnei és az állandó káromkodási beleivódnak az anyagba. Hiába néz így rám, mint egy birka! Ez az igazság. Maga gyűlöli a munkáját, elégedetlen és ezek az érzések átitatják a pamutot, a műszálakat, a selymet, mindent. Bevallom én egy pillanatig sem bíztam magában! Első találkozásunk alkalmával is bűzlött a hamisságtól. Maga sáros! Ne is próbáljon meg velem perelni! Én mindent tudok magáról!

- Azért, ha nem bánná mégiscsak elmondanám az én verziómat is… - próbálkozott a munkásruhás.

- Nem! Egyáltalán nem érdekel! – mondta rezzenéstelen arccal az öltönyös. – Maga csak mosson! Járjon a keze és legfőképp tisztuljon meg. Szeresse a hypót, ami kirágja a bőrét, szeresse az estére szottyadt kezeit. Szeresse meg a klór maró szagát. Ne elvegyen a világból! Bármi történjen, maga adni próbáljon. Ez a parancs…  

Az öltönyös újra kifordult a mosókonyhából. Valami édeskés illat maradt utána. A munkásruhás az öblítőre fogta. Azonnal zsörtölődni kezdett. Hónapok óta mosom ezeket a kibaszott ruhákat. Erre idejön ez a kékszemű, szőke ördög és azt mondja, hogy nincsenek megelégedve. Ki nincsen? Mégis kire kell ennyit mosni? Ki hord ennyi fehér gatyát, nadrágot, inget, garbót? Kire kell mosnom? Ki kényszerít engem erre? Ha idejönne biztosan felpofoznám! Addig rúgnám, amíg él. Megfojtanám! – hergelte magát a férfi és minden erejét beleadva dörzsölte egy ing sárgás nyakát. Irgalmatlanul kezdett káromkodni, ám még a gondolata is bennszakadt, amikor meglátta, hogy a háta mögött a szépen kimosott és összehajtogatott ruhák rongyosra gyűrve, összesározva, összeolajozva egy halomba rakva várják, hogy újból a kádba kerüljenek…  

***

 Hosszú idő, talán évek is elmúltak mire a férfi megértette, ha tiszta a gondolata, ha képes valami szépet felidézni az életéből, könnyebben tudja kimosni a ruhákat. Bár testét egyre gyötrő fájdalom miatt nem tudott minden nap mosolyogni, de saját érdekében mindig megpróbálta. Eszébe jutottak gyermekversek. Mondókák. gyerekkorában tanult mesék, imádságok. Ezeket mondogatta miközben mosott. Eszébe jutott, hogyan mosott az édesanyja és még azt a dalt is felidézte, amit az anyja dúdolt a hétvégi nagytakarítások idején. A monoton munka közben egyre többet gondolkodott. Tökélyre fejlesztette a mosási mozdulatsort és egyre többet töprengett azon, hogy miért kell neki éjt-nappallá téve egyfolytában csak mosnia.

-   Ha nagy filozófus lennék, már rég tudnám a választ. A múltam mosom. Az elkövetett hibáim. A félresikerült emberi kapcsolataim. Az egész magányos, hálátlanságtól és egoizmustól tumoros életem… Én nem Ágnes asszony vagyok. Nem egy gyilkos. Én csak egy szerencsétlen lúzer… - elpityeredett. Könnyei az öblítő vízébe csöppentek. Megtörve mosott tovább. Már nem gondolkodott. Csak mosott. Nem remélt, nem fájt neki semmi. Valahol a szíve mélyén hordozta csak a reményt, hogy egyszer eljön a fehér öltönyös és más munkát ad neki.

***

Hosszú évek teltek el, míg újra megjelent a fehér öltönyös a házban. Ujjai között apró, cseresznyés illatú szivarka. Nagyokat szívott bele.

-    Egyre szebben mos. – mondta gúnyosan nevetve. – Egyre szebben! Nos elérkezett az idő, hogy lepakoljon arról a papírdobozról és nézze meg mi van benne! – mondta dölyfös mosollyal a munkásruhásnak. Az gondosan pakolt le a dobozról. Egymás mellé tette a ruhákat, mint valami kis tornyokat. Meg-megsimogatta a kupacokat és fáradt mosollyal nyugtázta, patyolat tiszták. Amikor a sokadik tornyot rakta a földre az öltönyös gorombán dördült egyet; - Nem lehetne gyorsabban? Nekem még lenne ma dolgom!

A férfi a mosószer rágta kézzel megszenvedett míg lehántotta a vastag papírt. Alatta vastag nejlonban valami fehér kocka rejtőzött. Amikor a nejlont és a polisztirol védőelemeket is eltávolította, szíve nagyot dobbant és iszonyú harag öntött el.

-  Ez egy kibaszott mosógép!!! Ez egy kibaszott mosógép! Évekig mostam kézzel, miközben mindvégig itt volt ez a kibaszott gép! – ordította. A haját tépve kiabálta; - Szétment a kezemen a bőr, nem bírok egyenesen járni, a tüdőmet szétégette a hypógőz, én meg egy kibaszott mosógépre raktam, a hófehérre sikált ruháitokat. Elmentek ti a picsába! Mindannyian! – üvöltötte egyre hangosabban. Az öltönyös némán hallgatta, csak szívta a szivarkát. Amikor az utolsó slukkal is megvolt, elpöckölte és az őrjöngő férfit az állánál fogva a magasba emelte.

-   Hagyd abba! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ennyi. Hagyd abba. Akkor leteszlek.

A munkásruhás lecsillapodott. Az öltönyös a földre dobta.

- Most már használhatod a gépet is. Ezt üzenik. – mondta szenvtelenül. – Nem értem őket, de ez a parancs. Használhatod a gépet, te kurafi! – fejével a gép felé intett, azzal kiment a mosókonyhából.

A férfi a jéghideg csempére roskadt. Arcát két tenyerébe temetve bőgött. Amikor kisírta magát sokáig bámult a tenyerét. A víz kiszívta a bőrt, ami ettől úgy nézett ki, mint egy feltérképezetlen bolygó felszíne. Az ember valamikor vizes környezetben élhetett, ennek az öröksége ez a bőrreakció – jutott eszébe az egykori olvasmányélménye.  Összeszedte magát és odament a géphez, megsimogatta. Elmosolyodott, amikor a jobb felső sarokban óarany betűkből kirakva meglátta a márkáját;

HOPE79SERIES

Nem késlekedett. Elolvasta a használati útmutatót és azonnal berakott egy adag fehér ruhát. Kiválasztotta a megfelelő hőmérsékletet és elindította a Reményen, az új programot…

- Doktor Úr! Higgyen nekem! A kávéfőző a hibás mindenért! – mondta könnyes szemmel, zokogva a bájos arcú, szőke nő. A doktor már akkor tudta mi lehet a baj, amikor a nő zaklatottan, kisírt szemmel, láthatóan zilált toalettel érkezett meg a rendelőbe. Soha nem látta még ilyennek. Gyakran találkoztak a társasház folyosóján. A nő mindig úgy nézett ki, mint aki éppen címlapfotózásra menne. Elegáns drága holmik, mesés parfüm és egy finom, de tartózkodó mosoly. Igazából nem is szőke, jobban megnézve világosbarna haj, zöldes szem. Fitos orr. Alkata inkább a teltebb, mint a manapság olyan divatos, de ettől kevésbé izgalmas, vékony és sportos. Ha valamibe bele akart volna kötni a doktor, az a nő tetovált szemöldöke és sűrű műszempillája. Ám, mivel nem tűnt hidegnek és lekezelően távolságtartónak a nő, ezt  el tudta nézni neki.

- Vegye le a kabátját és foglaljon helyet! – Mutatott mindkét kezével az elegáns bőrfotelra a doktor – Fújja ki magát és aztán, ha van kedve, mondja el részletesen, hogy mitől ilyen feldúlt.

A nő leült a felkínált fotelbe. Két kezével elegáns táskáját szorongatta. A kabátját esze ágában sem volt levenni. Nyugtalanul bámult maga elé. Hidegen vibrált körötte a levegő. Arca szinte vonaglott, mintha különálló életet élne, vagy erős szél fújná a bőrét. Mintha egy ejtőernyős zuhanna a mélybe és a nem nyílna ki a hátizsákja…

Az orvos hófehér design íróasztala mögött foglalt helyet. Hosszú, az asztal felett ívelő Led lámpáját sárgás, melegebb tónusra állította. Az iroda minden sarka másképp nézett ki. Minden oldalon kanapé. Modern, retro és klasszikus. A zavarosnak tűnő eklektika ellenére is azt sugallta: válassza ki a paciens, melyik az ő világa. A nő a szoba közepén álló, nagy fotelt választotta. Kint a porondon ült le. Az orvos elővett egy cetlit és egy tollat. Lefelé nézett, de szemét titokban a nőn tartotta. Azt várta, hogy magától kezdjen bele. Nem akarta irányítani a beszélgetést. Azt mondja el, ami neki fáj.

-  Bocsásson meg, hogy magára törtem. – mondta a nő és hallatszott, alig tudja lenyomni a gombócot a torkában. Kinyitotta a táskáját és remegő ujjaival egy nagy csomag papírzsebkendőt halászott elő. – Tudja elhagyott. Elköltözött. Állítólag egy másik nőhöz. Senki nem tud biztosat. Vagy, ha igen nekem senki sem mondja el… - itt már elöntötték a könnyek, mint egy légkalapács rázkódott az egész teste. Tisztán, őszintén bőgött, mint egy kislány. 

- Nyugodjon meg kérem. – mondta az orvos, és bármennyire igyekezett megőrizni szakmaisága álarcát, megsajdult a szíve, a síró szépasszony láttán.  Egy pillanatra elnyomta a felszínre búvó empátiát és így szólt a nőhöz; - Ha nem tudja elmondani, nem tudok segíteni. Tudom, jól esik a sírás, de ezzel legfeljebb megkönnyebbül. Lehet, hogy egy pillanatra jobb lesz tőle, de az csak egy pillanat. Jobb lenne, ha akkor is jobban érezné magát, amikor ezen az ajtón kimegy…

- Igaza van… - mondta halkan a nő. A szájában érezte a könnyek sós ízét. - Egy hónapja történt. Reggel, minden reggel én ébredetem hamarabb. Tudja ő ügyész. Korán kel. Iszik egy kávét, harap néhány falatot és már rohan is. Ezért szerettem korábban kelni. Egy pici nyugalmat varázsolni. Az erős kávét szerette. Egy komoly gépet vettem neki születésnapjára. Azzal főztük. Mániája volt, hogy legyen a tetején ez a crema. Pici kávétej, két csapott kanál barna cukor, így itta. Míg a gép főzte a kávét, én vasaltam és szendvicset készítettem. Szerettem a reggeli illatokat. A kávé aromáját a konyhából, a vasalt ruha frissességét, a péksütemények meg a gyerekkoromat idézték. Szerettem a reggelt. Szerettem nézni, ahogy készül, pedig mindig feszült volt és sietett. Mondta a magáét, hogy ma is mennyi minden vár rá. Mosolyogva néztem, ahogy a zokniját húzta. Mint egy gyerek. Soha nem tűrte fel, csak úgy rángatva… Aztán egyik reggel el kezdett vacakolnia a gép. Alig adott kávét. Ami lecsepegett az meg olyan volt, mint a szurok. Megpróbálta ő meginni, de kiköpte a mosogatóba. Azt mondta, borzasztóan keserű. Aznap szendvicset sem evett. Amikor gombolta, az inge legfelső gombja leesett és elgurult. Káromkodott egy cifrát, majd magához kapta a táskáját és elviharzott. Napokig kerestem a kávéfőző papírjait. Addig persze kutyulósat ittunk. Látszott, hogy nem ízlik neki, de nem tette szóvá. Akkor még az sem tűnt fel, hogy nem ölel át éjjel. Mindig úgy aludtunk el korábban… Tudja… - A nő itt újból zokogni kezdett. – Mindig. Kis kifli, nagy kifli. Csak utána jöttem rá, hogy akkoriban egymásnak hátat fordítva aludtunk. Mint két idegen, akiket csak az ágy köt össze. Amikor meglett a számla, visszavittem kávéfőzőt a boltba. Átvették. Azt mondták elküldik megjavítani. Várjak türelemmel. Gyors lesz. Két hét múlva elköltözött. Először arra hivatkozott, hogy a sok a határidős munka és az egyik irodában van egy ágy, ott alszik majd. Tudtam, hogy ez hülyeség és hazudik, de hinni akartam neki. Aztán az egyik szombaton beállított. Elvitt néhány nadrágot, zakót, alsóneműt, zoknikat. Nem kérdeztem semmit. Csak néztem. Nem mondott semmit. Amikor elment összeroskadtam. Másnap többször is felhívtam. Csak annyit akartam, hogy mondjon valamit. Mindegy mit, csak tudjam. Mondja meg; ennyi volt. Nem jön többet… Belehaltam volna, de fel sem vette a telefont. A következő héten egy kollégája jött a dolgaiért. Még segítettem is neki. Én hülye… Pakoltunk. Majdnem belehaltam, de csak akkor zuhantam össze, mikor a férfi elment… A kávéfőzőt a napokban kaptam vissza. De nem a régit, egy vadonatújat. A régi javíthatatlan. Ezt mondták. Az újat ki sem próbáltam még… - A nő ismét zokogni kezdett…

Az orvos csak hümmögött magában. A nő a kávéfőzőt okolja, azért mert az ügyész pasija elhagyta. Gyerekes hárítás. Leginkább aranyos. Összeomlott a világ és fogni kell valamire. Ez most éppen az elromlott kávéfőző.

- Nézze! – kezdte az orvos. – Nem gondolom, hogy a kávéfőzőnek nagy jelentőséget kellene tulajdonítanunk. Legalább is biztos vagyok benne, hogy a reggeli kávé minősége az ön történetében nem játszik akkora szerepet, mint ahogy most azt felvázolta. Lehet, hogy bogaras volt az ügyész úr, de nem hinném, hogy azért hagyta el magát, mert kutyulós kávét kellett innia reggelente. Ennek a történetnek egészen más gyökerei lehetnek. Higgyen nekem. Az elhidegülés nem függ össze a kávéval! Arról meséljen nekem…

- Doktor Úr, maga nem érti! – csattant fel a nő. - Nem érti! Nem tudja elképzelni milyen kávé volt az minden reggel! Amikor felkeltem és rápillantottam az alvó kedvesre, akkor én imát mondtam. Aztán egyből a konyhába, és míg főtt a kávé én hálát mondtam az égieknek, hogy nekem ilyen társ jutott. Én az érzéseimet főztem a kávéba! Érti? Finoman, gyöngéden. Soha egy kicsivel sem tettem a gépbe több kávét, mint, ami elő van írva, mert akkor nem lett volna hely az érzéseimnek! Pontosan, milligrammra pontosan mértem ki! Aztán nagyon finoman ráleheltem a kávéra. Úgy, hogy egyetlen apró szemecskét se fújjak el. Megsimogattam a gépet és közben imádkoztam. Egész reggel. Amikor elkészült a kávé, mindig boldogságillat töltötte be a lakást! Maga ezt nem érheti! – az asszony egyre hevesebben beszélt. Egyre nagyobb átéléssel mondta el, hogy mit és hogyan varázsolt az ügyész reggeli kávéjába. Az orvos majdnem tátott szájjal hallgatta, a mérnöki pontossággal leírt női praktikát, ezt a fura szerelemből és szexuális vágyból gyúrt reggeli rituálét.

- És azt akarja mondani, hogy miután ez a különleges módon alkalmazott kávéfőzésnek vége lett az ügyész egyből elhidegült magától??? – kérdezte az orvos felhúzott szemöldökkel, ránctengerbe borult homlokkal. – De hiszen, akkor ez a férfi nem magát, hanem a boszorkányos kávéját szerette. Ezen nem gondolkodott?

- Jajj, dehogynem. De akkor már nem volt mit tenni. A kávé kötött össze bennünket. Este, amikor kólázott, még abba is csöpögtettem a reggelről megmaradt feketéből… Csak, hogy hasson, hogy biztosra mehessek.

Az orvos végigmérte az asszonyt. Boszorkányok pedig nincsenek, gondolta magában és eszébe jutott, hogyan babonázza meg Jack Nicholson a három szépséget. Hogyan csinál hülyét Darylből, Sukieból és Janeből… Ám ehelyett itt ül vele szemben ez a szőke Hamupipőke és bőg… Hamupipőke, aki azt hiszi a reggeli varázsitala tartotta mellette a szerelmét. A helyzet igen súlyos. Már azon gondolkodott, hogy felír valamilyen nyugtatót. Hazaküldi a nőt és megkéri néhány nap múlva jöjjön vissza. Aztán jobb ötlete támadt…

- Mondja! Holnap reggelre nem főzne nekem abból a kávéból. Csinálja úgy, ahogy korábban, Mindent ugyanúgy tegyen. Aztán öntse egy termoszba és hozza el nekem. Megteszi?

A nő elkerekedett szemmel nézett rá. Zavarodottságában csak ennyit bírt kimondani:

- Persze…

Elköszöntek egymástól. Az orvos a biztonság kedvéért Frontint írt fel a nőnek. 2x1 szemet.

***

Másnap reggel a nő már korán kopogott az orvosnál. Egy csinos termoszban hozta a kávét. Mosolyogva adta át az orvosnak. Megkérdezte, hogy van. A nő csak annyit mondott jobban és elment. Az orvos azonnal öntött magának egy pohárral. A kávé erős volt és kiváló…

A nő néhány nap múlva visszajött. Most sokkal elegánsabbnak és kevésbé megviseltnek tűnt. Az arcán szűzies pír, ruhája tökéletesen simult a testére. Magas sarkú, fűzős lakkcipőcske rajta. Mint a párizsi mulatók rosszlányain...– gondolta buján az orvos. Feles bundácska, alatta térd felett végződő ruha. Ez a nő valóban szép. Sőt. Átkozottul vonzó…

- Mit szólt doktor úr a kávéhoz?  - kérdezte a nő és már meg is bánta, hogy ő kezdeményez. Zavarában nem nézett az orvos szemébe.

- Nagyon finom volt. – mondta nyájasan az orvos, hangja feltűnően kedvesnek tűnt. – Mondhatnám isteni. De bevallom őszintén magának én nem érzetem, hogy ez a kávé nagyon más lett volna attól, amit én kávénak nevezek. Tudja én szeretem a feketét. Végigkóstoltam már a Freinél is az összest. A nicaraguai dohánykávé az egyik kedvencem, mert abba nem kell semmi. Se cukor, se tej. Az ember csak élvezi azt a kellemes füstös ízt.  

A nő egy picit elszontyolodott. A férfi azonnal észrevette.

- De nem volt rossz! Sőt igazán kellemesnek tűnt. Minden reggel meg tudnám inni – próbált javítani a helyzeten. – De ne is erről beszéljünk! – terelte a szót. – Mondja, mi történt magával, míg nem láttam.

- Mindent elvitt tőlem – szipogta a nő. Mindent. Ő jött el. Tegnap. Visszaadta a kulcsot. Összepakolt. Elmondta, hogy megismerkedett egy bírónővel. Elmondta, hogy sokáig küzdött. meg, hogy párhuzamosan voltunk neki. Önmagának is hazudott. Hetekig. Őrlődött. Nem tudta, mit csináljon. Aztán egyik reggel döntött. Mondta ne haragudjak. Tudom, hogy a kávé… Doktor úr… Tudom… - sírni kezdett.

- Kérem…  - mondta az orvos, felállt az asztaltól. Felkapott egy széket és az asszony mellé ült. A kezét is megfogta. – Látja. Mondtam én. Nem a kávé. Egyszerűen csak ilyenek az emberi kapcsolatok. Maga nagyon értékes ember. Az ügyész úr így döntött. Ettől maga nem lett kevesebb, csak az útjaik szétválnak. Higgye el, ő is, maga is sokat tanult ebből a kapcsolatból, de ez most lezárult. Fel kell dolgoznia és újból nyitnia kell a világ felé. Maga szép nő és értékes ember!

- Doktor Úr! Én ezt nem fogom kibírni! Én nagyon szeretem! Minden éjjel arról álmodom, hogy visszajön. Reggelente olyan gyomorgöccsel ébredek, hogy hánynom kell. Mindenen elpityeredek. Hetek óta nem alszom rendesen.

-  Ez a gyász. Ezt úgy hívjuk. De maga az önsajnálatba ragadt. Talán egy picit depressziós is lett. Ott áll egy nagy 10 emeletes ház előtt, ám ha most eltávolodna ettől a problémától, meglátná, hogy a nagy háztömbök között ösvény vezet. Az a maga ösvénye. Azt kell megtalálnia!

A férfi sokat beszélt még az emberi kapcsolatok változékonyságáról és arról, hogy ezzel a nő életének csak egy szakasza zárult le és ebben az is benne van, hogy egyszer újból találkoznak. Nem holnap, majd egyszer, de nem akarja áltatni. Most el kell fogadnia a férfi döntését. Ha igazán szereti, elfogadja a döntött. A nő hol zokogott, hol hümmögött. Végül abban állapodtak meg, hogy marad a nyugtató, a nő kondi terembe fog járni és elmegy a barátokkal szórakozni. Nyitni fog. Elfoglalja magát, segít mások problémáiban, a magáét pedig szép lassan elereszti. Átgondolja, mit rontott el, átértékeli az életét, szokásait. Amikor az orvos kinyitotta előtte az ajtót, a nő erősebbnek és jobbnak érezte magát… A remény gyújtott benne fényt. Az orvos végül még utána kiabált, hogy ha van ideje, főzzön már neki abból a remek kávéból.

***

Az orvos egy idő után furcsa érzésekkel küzdött, amikor megjelent nála a nő. Már rég nem volt a tudományára szükség. A nő közben kinyílt. Egy tánciskolában talált magára. Salsázni kezdett. Nagyon élvezte, hogy a mozdulatok tengerében feloldódik, amikor megszólal a zene és a színpadra lép minden fájdalma elmúlik. Egy idő után fellépni is hívták és versenyekre is járt. Haját megnövesztette. Amikor táncolt lófarokba kötötte és hagyta hadd libegjen. Természetes szépség volt, erős kisugárzással. Az orvos érezte, hogy nem tud neki ellenállni. Minden nap látni kívánta. A nő rendszeresen hozta a forró feketét a csinos termoszban. Az orvos pedig egyre nagyobb, hófehér rózsákból készített csokrokkal köszönte meg a kedvességét.

Egyik alkalommal így szólt a rendelőben a nőhöz.

- Ne értse félre. Meg egyébként is nagyon zavarban is vagyok. El kell mondanom magának valamit. Én magát nagyon megkedveltem... – egyfolytában a torkát köszörülte miközben beszélt.  - Egyik este aztán rádöbbentem ez már több mint szeretet. Tudja, az ember valahogy érzi ezt…

A nő meglepetten bazsalygott a férfi kínjain, mint aki egy cseppet sem érti miről van szó. A szemébe sem néz a férfi, csak két kezével erősen hadonászva mondja az előre kitervelt mondatokat.

-  Én szerelmes vagyok magába… - nyögte ki végül. A nő nem szólt semmit. Kinyitotta a táskáját és kotorászni kezdette benne. Egy zacskó Nescafét húzott elő. Letette az asztalra és mint aki nagy titkok tudója, könnyű mosollyal az arcán távozott…    

Előszó

A Nemzeti Színház, Gorkij Éjjeli menedékhelyét tűzte műsorra. A színészek nagy bábfigurákkal járkálnak a  színpadon. A rendező szándékai szerint, azért mert az életben is szerepeket játszunk. Más-más szerepet otthon, a munkahelyen, az ágyban, a magányban és közösségben. Bolondok lennénk ezért? Mi akik a világ színpadára születtünk? Minden férfi és nő bolond benne?   

Hozzánk vágott kérdések...

Vannak hetek, amikor többet tanulsz az életről, szerelemről és a létezés bonyolult összefüggéseiről, mint korábban évek alatt. Az elmúlt két hétben kicsit úgy jártam, mint a kis németes csoportom, akik éppen egyre mélyebbre merülnek a deskriptive Grammatik sűrű erdejében. Birtokos névmás, birtokos eset… Mikor melyiket használom?- néznek rám elveszetten mosolyogva. - És hogy is van az, hogy a birtokos névmás még birtokos esetbe is kerülhet? Minden egyes példamondat egy rejtvény számukra és sokszor az előttük lévő mankókból, táblázatokból sem sikerül kisilabizálni, hogy mi is lesz a helyes megfejtés. Ilyenkor bizony kell valaki, aki fogja a kezüket és segít…

Az élet nagy kérdései is így vágódnak hozzánk. Sokszor fájdalmasan, húsbavágón. Ám a német órákhoz képest előfordul, hogy senki sincs, aki fogja a kezünket. Az ember napozik, fürdik a fényben, vélt vagy valós népszerűségben és akkor egyszer csak odaáll elénk egy homályos alak és összekuszálja az életünk. Persze az életnek van humorérzéke, először is, hagyja, hogy mi magunk legyünk a fényes boldogságunk ellenségei, aztán, amikor már olyan mélyre jutsz, hogy csak a piócás ember segítene, akkor még csavar egyet a fülünkön. A keserű fájdalom közepette áll elénk, barátom, most kellene segítened azon emberen, aki állítólag a legjobban szeretett, féltett személyiségeid listáján az élmezőnyben szerepel…

A kórház udvarán a szemerkélő esőben lépkedve, gyomorgörccsel éjszakázva, néma ködnek imádkozva, sokszor semmilyen jel, semmilyen felelet nem érkezik. Vagy, ha mégis, abban nincs köszönet. Egy újabb pofon, egy újabb mély seb. Szinte érzem mit jelent egy csípőtöröttnek a dekubitus, csak miközben ő a testén érzi a fekély kínjait, másnak a lelkében keletkezik sajgó, szinte gyógyíthatatlan seb. Szinte érezem mit jelent egy szerelmes embernek, fájdalmas üzeneteket olvasnia, vagy azt hallania a szerelme: mentálisan beteg ember…

Aztán mégis vannak apró jelek, hogy az átvirrasztott és bőgött éjszakákon túl valaki nagyon is fogja a kezünk. Amikor például megmutatnak egy új, elektromosan mozgathatóm dekubitus matracos ágyat, vagy éppen reggel a püspöki titkárságról érkezik egy telefon. Ilyenkor tud még jobban eltörni a mécses, amikor az ember nagy pofonok idején némi isteni kegyelemben részesül…

Vannak hetek, amikor azt mondják neked, semmit sem változtál… Hosszú évek alatt sem nőtt be a fejed, megbántasz embereket, hazugnak neveznek és elfordulnak tőled. Vannak hetek, amikor ezt is túl kell élni. Ilyenkor kell elolvasni a történetet, majd elmerengeni rajta, mely szerint, ha földhöz vágsz egy tányért, majd a cserepeknek azt mondod, bocsánat, nem fog történni semmi. A tányér mindörökre összetört. Bevégeztetett…

És ezekben a hetekben kell rádöbbenni, az ember egyáltalán nem egy tányér. Nem bizony! Hús, vér, szövet, lélek, érzés, szerelem, féltés, vágy, egy hatalmas adag mágikus, isteni eredetű gyurma!  Az ember sokkal bonyolultabb annál, hogy bármilyen szép tányérhoz hasonlítsuk. A tányér ugyanis bármikor pótolható, de az ember pótolhatatlan. Egyetlen van belőle, egyedüli példány és hihetetlen erős az önregenerációs képessége. Az ember érzi, kihez kell ragaszkodnia. Tudja, érzi a kapott pofonok ellenére is, hogy hol kell keresnie a boldogságot. És van egy nagyon különleges képessége, ez pedig a Reménye. A Remény a hit fűszere. Egy olyan finom zöldfűszer, amelyet csak frissen érdemes használni éppen ezért éjjel-nappal gondozni kell. Egyesek szerint nem kell messzire menni érte, mert belénk van ültetve. Ebben én nem hiszek. A reményt táplálni kell. Soha nem érdemes fogyókúráztatni…

Nehéz nap ez a mai. Nehéz, mert nemcsak okosnak kell lenni, hanem számot is kell adni. Ma el kell menni az egyik bölcs tanároz és őszintén elmondani neki mindent az elmúlt hónapokról, évekről. A tanár tükör lesz. A tanár segít lemerülni, odaát menni, ahol az igazság lakik. A félelem nem kicsi, hogy az, aki majd a tükörben néz rám, az köszönőviszonyban sincs a magamról kialakított képpel. Ez lenne a harmadik kegyetlen, „büdösnagy” pofon.

Mielőtt karthauzit csinálna belőlem az este, már most mondom: köszönöm! Köszönöm a velem perelőknek, köszönöm az Istennek és köszönöm az igaz tükörnek, hogy vannak és így vagy úgy, de segítenek tökéletesedni.

 P.S.

A bennem kétkedőknek üzenem: nagyon nehezen tanulok, de nem azért mert nincs kedvem a leckéhez. Inkább csak azért, mert az újból és újból átismételt lecke a maga szörnyű kínjaival is a legjobb dolog, ami egy magamfajta kóbor- és magányra(?) ítéltetett lélekkel történhet…      

So it's gonna be forever
Or it's gonna go down in flames
You can tell me when it's over
If the high was worth the pain
Got a long list of ex-lovers
They'll tell you I'm insane
'Cause you know I love the players
And you love the game

Képzeljük el Jónást a halban. Rettegve, a bálna gyomorsavától kicserzett bőrrel. Először csak azon gondolkodik, hogyan fogja ezt túlélni. Egyáltalán túl lehet-e ezt élni?  A sötétség bemászik a bőrébe, az idegsejtjeibe és kivirágzik, mint egy fekete tulipán. A rettegés, a félelem veszi körbe. Furcsa halszagú idegen méh ez, benne a brutális büntetés fájdalmával. Jónás először arra gondol, hogy milyen kegyetlen az isten. Mit vétett ő? Nem ment el Ninivébe. És? Mit számít? Nem prédikált a bűnös város ellen? Mit neki Ninive? Nem érti az úr, hogy ő most a saját lelkével volt elfoglalva? Valami vidéki házban csinos szolgálólányoknak prédikálni. Igen, ahhoz lett volna kedve; élvezni a lágy napsugarat, édes borral kényeztetni a válogatós ínyét és cicázni a lányokkal. Nem gondolni arra, hogy dühében az úr, mint egy porkupacot fújhatja szerteszét Ninivét. Újszülöttekkel, kufárokkal, rossz lányokkal és aggastyánokkal együtt. Ám haragja még a tiszta szívűeket is elpusztíthatja. Jónás úgy volt vele, az úr őt amúgy sem veszi komolyan. Ninive mellett áll és hiába koptatta a száját, még egy kisebb kénköves esőt sem volt hajlandó megmutatni a gyarló és bűnt élvező népnek.

A halban Jónás megtapasztalja milyen az, amikor a félelem apró férgei kezdik az élő húst, a szöveteket rágni. Hiába hite, szíve is megcsalja, már a remény is kicsúszik belőle, elpárolog a szeretet és a nagy próféta most ott kucorog a bálnabelek egy kis szegletében és arra gondol, hogy mekkora butaságot követett el. Ez a sötétség nem egy éjszaka, ahol legalább apró hangok, neszek jelzik, a világra csak az álom talált rá, nem a vég…

 Aztán ahogy a napok telnek, Jónás már csak a fájdalmas, kegyetlen, jajgató haláltól fél. Attól, hogy úgy fog megdögleni, mint egy kivert kutya, nyavalyáktól terhes húscafat… A halál ott áll szemben vele. Az árnyak kéjesen mosolyogva várják, hogy egy utolsót sikoltson, és már vinnék is a hulladéknak szánt lelkét.

Jónás csak hosszú napok után ébred rá, hogy valamiért mégiscsak életben tartják, hogy a legnagyobb sötétségben is kell lenni valami megtartó erőnek. Valami szépségnek, tisztaságnak. Fogalma sincs, hogyan tovább, hogyan lehet innen kimászni, felállni. Hogyan lehet elmagyarázni, hogy ő csak…

Jónás most nem több, mint egy embernyi méretű görcs a halban, félelemből és bűnbánatból gyúrva.

Nehéz megérteni és leírni a helyzetét. Nehéz azt mondani rá, hogy a haleledelből egyszer még ember lesz, hogy fel tud ilyen megpróbáltatások után állni még. Ha kiköpi a hal, talán egész életére egy sokkolt bolond marad, aki menekül. Menekül az úrtól, menekül a hivatástól, menekül az emberektől. Esendő a mi Jónásunk és némi szánalommorzsán kívül nem adnánk többet ezért a bolond, hirtelen megőszült lelkű torzóért.  

Ám Jónás történetében az is benne van, hogy az Isten nagyon vigyázott arra, hogy igazából ne történjen semmi végzetes. Jónást váratlanul kiköpi a hal. Nem a parton. Ó dehogy! Még sokat kell úsznia, ezer és ezer karcsapás a part, a vízben pedig további szörnyek leselkednek rá… Jónás ezt is kiállja, mert a sorsa nem a teljes bukás.

Ha Jónás tudná, hogy egyszer jön egy ember, aki majd azt fogja prédikálni, hogy a szívünkben három dolog legyen: hit, remény, szeretet, akkor most neki is könnyebb lenne. Könnyebb, mert lenne kapaszkodója, valami, ami értelmet ad, az első mosolyig. Jónás történetében az a szép, hogy happy enddel záródik. Jónás történetében az a jó, hogy látjuk az Úr haragjánál csak a kegyelme nagyobb… Amikor éppen egy nagy hal gyomrában vergődök, gyakran gondolok arra, vajon melyik sarokban kucorgott előttem a próféta… 

Nincs öt perce, hogy vétkeztem. Nem nagyot, de halálosat. Nincs öt perce, hogy elvesztem. Legalább is, amire a kereszténység épül, az ilyen szigorú lábakon áll. Nincs benne pardon. Nincs mellébeszélés és ravasz ügyvédek kiskapukat kereső védőbeszéde. Megítél, megmér és a sötétségbe taszít. Ilyen szigorúan kér számon.

Elvesztem. Egy autó megy az úton, meg kacagó, részeg lányok. Egy biciklis. Néhány falevéllel kevesebb a fán. Semmi komoly sem történik halálos bűnök után? Megy minden a régi kerékvágásban?

Ha most valaki bekopogna. Valaki, akinek hatalma van a halál felett, mit mondanék neki? Hogy már, amikor vétkeztem tudtam; elvesztem? Tisztában voltam, a következményekkel? Dehogy voltam. Talán azzal perelnék, hogy évtizedek óta hagyják, hogy elvesszek… Kapaszkodónak találomra fel szoktam ütni a nagy könyvet. Onnan olvasom ki, mit írtak odafent a sorok közé…

Mások a reinkarnációban hisznek. Maguknak is megmagyarázzák, miért alakault ki az ki, hogy az ember újra és újra bűnbe esik és mégsem kerül valamiféle pokolba. Legfeljebb újra kell kezdenie. Az újrakezdés lenne maga a pokol? Az újrakezdés kínja a pokol? A keleti egyházak talán jobban szeretik az embert? Megbocsátóbbak? A keleti egyházak humánusabbak? A zsidók istene haragos, nem ismer pardont. Sokan még azon is vitáznak, hogy egyetlen fiát földre küldve, hagyta-e Jézusnak, hogy nevessen? Az evangélisták nagy bűne, hogy egyetlen alkalommal sem merik mosolyogva, mókás történetben ábrázolni Krisztust. Isten, aki pontosan tudta, hogy mi fontos az embernek, talán valóban a jóízű, önfeledt nevetést vette volna el egyszülött fiától?

Ferenc pápa siet a segítségemre. Ferenc testvér mosolyog. Ferenc pápa megcsókolja a bűnös lábát. Ferenc nem akarja megítélni a bűnbe merült embert. Sőt még a házasságtörőket, elváltakat is magához öleli és azt kérdezi; hogyan tudok Neked segíteni? Ferenc pápa az elfogadás oldalán katolikus. Ferenc pápa az ölelés belső körében egyházfi. Most előtte hajtok fejet és remélem ő maga is egy üzenet...

Egyébként már életemben átéltem a megváltást. Isten hozzám a zenében közelít. Isten a dallammal, az énekkel, a hangszerek tiszta szavával oldoz fel. Az isten bizonyosan nagyon sok zenét hallgat. Klasszikust és kortárst is. A múltkor egy ünnepségen egyes egyedül énekeltem Onkel Ludwig 9. szimfóniájának Schiller alkotta betétdalát. Egyes egyedül énekeltem az égnek; Freude schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium… És ahogy énekeltem láttam, hogy minden jelenlévő auráját képes vagyok vidám, világos színnel megkeverni. A zene isten erősítője, mellyel végtelen kegyelmét és szeretetét csomagolja fülünknek felfogható hullámhosszba…      

Mondom, öt perce sincs, hogy elvesztem. Öt perce sincs, hogy hitem mégis inkább erősödött, mint kopott volna. Nem, továbbra sem hiszek a pokolban. Pokoli érzés, hogy nem akarok félni, rettegni. Pokoli érzés, hogy bízni szeretnék. Pokoli érzés, hogy az önzést, kisstílűséget, irigységet, a bántást kívánom kigyomlálni az életünkből…

Imádkozzatok…