Nyers vihar készül. A júliusi nap még helyet követel magának a lassan tornyosuló felhők, sötétítője mögül. Itt-ott kikukucskál rajta a fehér, tiszta fény, mint egy izgatott színész a premiere előtt, kezében a függönyt szorongatva. Először a dörgés jön meg. Valamivel később moccan a szél. A fecskék magasra szállnak. Ők már élvezik a frissülő levegőt. A felforrósodott pléh előtető pattog, életre kel, mintha csak égi seregek járkálnának rajta. A nyári vihar hírnöke sarkantyús csizmát hord és katonásan ordítja el magát. Egy bolond őrmester dörgedelmei remegnek a gyülekező felhők felett.

Minden vihar teátrális. Otrombán toppan be, mint egy katona, aki rövid eltávra érkezett haza. Belöki a bejárati ajtót, elfojtott, kiszálkásított vágya besuhantja az asszonyt a hálószobába. - Mi lesz a pulyákkal? - kérdi az asszony izgatottan, akit éppúgy csikol az a fülébe lihegő ösztön. - Majd kapnak egy csókot, ha végeztünk! - sziszegi a párosodni készülő kankutya és a ruháit vadul a padlóra hajítja. Nagy emberszaga van. Az asszony sóhajt, akár a fák a fergetegben. Passzívan tűrik, hogy az éltető vízért cserébe hajolni, törni, reccsenni kell. Zöldjüket a földre dobálják, mint az asszony a frissen mosott, máris nedves bugyiját.

- Nem, nem emlékszem az összes viharra. - mondta sötét arccal. - De egyre igen! - kezdett ragyogni a szeme. - Távol a várostól, kint a határban voltunk. Nyomta a fejünk a hőség, satuba rakta az ember koponyáját. Minden kapavágásra, sercegett a föld, mintha zsírjára lenne pirítva. S szállt a levegőben a szürke por, akár a túlsütött szalonna füstje. Megváltásként jött a vihar. Édesanyám úgy döntött elindulunk. A leghevesebb záporban. Kölyök voltam még tiltakozni. A villámok ezüstje köröttünk folyt le az égből. Alig láttunk a bicikliken. Kihalt utcákon tekertünk. Az emberek elbújtak. Az autókat a garázsok mélyébe tolták a jég elől. Anyám nem félt a ménkűtől, fénylő, kipirosodott arccal tekert. Nagyanyám mögötte monoton, az anyaföldből magába szívott erővel taposta a pedált. A libasor végén pedig én cikáztam, belehajtva és lábamat az égnek lendítve, minden magát tónak álmodó pocsolya kellős közepébe. Az a vihar nemcsak a port mosta le rólunk. Visszatért az életkedvünk. Mint hosszú szárazság után, a sűrű záporban frissülő kétéltűek. Nagy sóhajokkal nyugtáztuk, hogy a testünk gyorsan hűl, az ereink feszesebbé válnak, fokozódik a vérnyomás és végre hűtött energiához jut az agyunk limbikus rendszere.

A katona gyorsan durrant el. Az asszony kielégületlenül feküdt az ágyon. A férfi már a zokniját húzta. Nincs szánalmasabb egy zokniban, gatyában hörgő férfinál, aki képtelen volt kiadós örömöt okozni a párjának. Az asszony léhán, szétvetett lábbal fekszik az ágyon. Messze jár a hitvesi ágytól. Egy arc nélküli, izmos, jó illatú, romantikus férfira vágyik, aki az előjáték után rendesen helyre teszi.  A férje olyan volt, mint ez a sokat ígérő, de könnyen elvonuló vihar. Nagy dérrel-durral jött. Pukkant is, de esőt, valódi felfrissülést nem hozott. Meleg az aszfalt. Forró. Néhány apró üvegpötty a leveleken. Ennyi maradt a nyári, nyersnek készülő viharból.

Az asszony aranyszínű haját fésüli. Kombinéban áll a tükör előtt. A férfi a gyerekekkel játszik, de a konyha fele sandít, nagyokat korog a gyomra. Az asszony a szobában is hallja. Bendős, pocakos vénember lesz. Övre fittyenő hassal. Eszméletlenül bír zabálni.

A felhőket közben elfújja a szél. Kisüt a nap. Lágyan, sárgán, hosszú fényekkel. A világ lelassul. A vacsora melegszik. A meteorológus izgatottan mondja: éjjel megszűnik a hőség. Egy front éri el a medencét. Megérkezik az óceán hűvös lehelete. Kipucolja a töppedt aszottságot. Kihűti a kemencét. Nem forognak majd éjjel a saját levükben marinálódó testek. Az asszony nézi a képernyőn a fiatal, életerős férfit. Az ölében vágy gyullad. Szinte érzi, hogy húzná magába a hűvös viharral együtt a pasit. Csak az tudná lehűteni a felizzott testét.

Egy répát vesz a kezébe és dühödten pucolni kezdi...

Képes-e megihletni a borsóleves? Ahogy jóságosan úszik benne a zöldellő borsó, mint apró élő bolygók. Édesapám mértanilag kimért, karalábé- és sárgarépa kockái. Ha választanom kellene, nokedli szeretnék lenni. Ez az amorf, sárga csokornyakkendő, a liszt és a tojás állandó szerelme. A tészta - migráns nevén a  pasta - készítése, olyan mint a teremtés és még attól is több. Isten és ember közös alkotása. Jól kell tartanom a tyúkot, mert nem lesz elég sárga a tojás sárgája, imádkoznom kell a jó búzáért. Legyen elegendő napfény, kellemes, kalászérlelő meleg. Időnként égi vizek. A nagy viharok kerüljenek el. Legyen kedv, társ. Jó deszka, erős kéz. Ne legyen fáradtság a gőzölgő víz felett szaggatni a sárga „csokornyakkendőket”…

Wild…

Reese Whiterspoon nyakába vesz egy nagy hátizsákot és nekivág a PCT-nek. Annak. Te sem tudod? Nekem is utána kellett nézni. A Pacific Crest Trail https://en.wikipedia.org/wiki/Pacific_Crest_Trail nevezetű irgalmatlan Észak-amerikai túrának. Csupa önreflexió, csupa lemondás, csupa lelkizés. Nem a hátizsákba látunk, hanem Cheryl Strayed életébe. Kaleidoszkóp. A nagy hátizsák, nyom, súrol, kisebesít. Csípőnél, háton, vállon. De a test sebei és az irgalmatlanul megrakott hátizsák súlya eltörpülnek attól, amit ez a nő a lelkében hordoz. Az apja egy agresszív állat, az édesanyja egy földre szállt angyal. És ahogy lenni szokott, nem az agresszív állat távozik hirtelen az élők sorából. Az édesanyja lesz végzetesen beteg. Cheryl képtelen elengedni az édesanyját. A film aprólékosan mutatja be, miért nem megy. Ügyes filmes eszközök, jó színészek. Kellemes és fájó jelenetek váltják egymást. Mintha egy mikroszkóp alatt látnánk egy családot. És működik az empátia, ki ne érezte volna úgy, hogy minden, amit tud, ami a szívében megdobban, az valahogy ne lenne összefüggésben a fantasztikus, pótolhatatlan, egyetlen édesanyjával. A filmbéli érzékletes köldökzsinór nő és lánya között még akkor is tart, amikor az anyja már távozik. Cheryl a szex, a drogok rabja lesz, de mint egy felkiáltójel, minden egyes döntésénél megjelenik látomásaiban az édesanyja. Nem képes kitörölni emlékeiből. Elsétál mellette. Rosszallóan néz, amikor a pokolba gurul a lánya. Főhősünk egyik nap aztán eldönti, nem mehet tovább ki kell lépni a heroin és a válogatás nélküli kúrások antivilágából. Ebben ex-férje, a nagy, de megtört szerelem is sokat segít neki. Ahogy a túrán is ő az, aki mindféle küldeménnyel ellátja a volt asszonyát. A poklokat megjárt nő utolsó kísérlete ez. Gyalogolni. Kimenni a világból. Át sivatagon, hegyen-völgyön évszakokon át. Menni addig, amíg fel nem tudja dolgozni a történteket, szembe nem tud nézni magával. Lehet vállat vonni a film közben; kit érdekel egy amerikai picsa picsogása? Lehet fájdalmasan, nagyokat sóhajtva végigülni. Eltakarni a szemünk, amikor lovat lőnek le vagy, ahogy a kiválóan játszó Laura Dern, az utolsó jelenetében valóban egy halottra hasonlít… Egykedvűen bámulni Reese Whiterspoon smink nélküli arcát, esetleg férfias rajongással bazsalyogni többször is megvillanó, lányos mellein. Törékeny testén. Elmélázni azon, miért ő a producer és a főszereplő egyben? Hogy vajon a könyv alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű bestseller jobb-e? Mindezeken túl, valahogy mégis tetszett a film. Pedig nem lett megváltó. Nem lett felemelő. Hiába ott a vissza-visszatérő róka. A számtalan idézhető mondat. A Kis herceg kellékek. Hiába van megváltó last sentence. Ám ettől még nem elég hatásos. Van egy nő, aki pincérként az étterem hátsó bejáratánál két vendéggel is dug, egymás után, csak úgy ledéren, de halálosan megijed, amikor a hegyek között kódorogva, egy vadász szemet vet rá. Persze a jellemfejlődés… Ám valahogy mégis, írnom kell róla. Írnom erről az eltévelyedett nőről, aki bestsellert faragott abból, hogy nem tudta elengedni az anyukáját… Van ebben a nőben valami nagyon is esendő, túl pszichológusokon, egyszerű képleteken. Valami nagyon is emberi és a film néhol sprőd valósága a kegyetlen őszinteséggel flörtöl. Persze ettől még nem jó, de finoman ráhangolódva fogyasztható.

Nyírségi vágta

Ez lesz az önéletrajzi ihletésű könyvem címe. Ne mosolyogjatok. És nem lovakról fog szólni. Ettől még lehetnek benne lovak, tehenek, kutyák és macskák. Lehetnek benne kommunisták és rendszerváltók. Egy történelemkönyvekbe költözött világ. Szekrények belsejébe írt versek. Nevetve elrontott életek. Csálén megkötött nyakkendők, sok por, sok sűrített tej. Puha kifli, Túró Rudi… Lehet benne csókjelenet. Szex után a plafon foltjait bámuló tétlenség.

 Post coitum omne animal triste est.

Kell benne lenni Tiszának, tengernek. Medúzának és csigáknak. Gyerekeknek, akik egyetlen júliusi éjszaka lettek felnőttek. Lányoknak, akiknek a könnyei súlyos igazságokat, ráolvasásokat és bűbájos nyomelemeket tartalmaztak.

Csak az élet tanít meg írni. Nem adomány ez. Vagy talán mégis. Ha feltételezzük, hogy az isten minden mozdulat és gondolat mögött áll és ebben a fény-árnyék játékban, minden egyes lépés, mint a sakkasztalon meg lenne tervezve, csak akkor hinném el, hogy adomány… Akkor most tegyük fel, ami most éppen megjelenik a „papíron”, az valójában nem is én vagyok, hanem az isteni akarat. Állj meg hát. Gondolkodj el. Mi mozgat? Miért írsz?  A legyen meg a te akaratod, vagy a te sekélyes akaratod, hogy egy szürke reggel másképp nézhess a tükörbe? Te vagy a kérdés, esetleg a magyarázat? Apró betű, vagy vastagon szedett kezelési útmutató? Mi vagy Te? Egy kusza kézzel írt betű, vagy indigós házi feladat. Írd le százszor; tehetséges vagyok, nagy író leszek. Aztán állj fel és nézz a lenyugvó nap fényébe… Nevetni fogsz; semmi vagy. A semmi ága.

Az én történetem egy békalencsére van leírva. Egy nagy zöld békakirály, minden este azt olvassa lefekvés előtt. Furcsa ízlése van. Kényes, nyálkásbőrű, széles szájú béka ő. Kicsit magányos és nagyon különc. Már gyermekkorában sem szerette a rántott szúnyogcombot. Váltig állította, hogy a közepesen sült marha az étel. Vaskos villányi borral. Kopárral. Az esőt szerette, de a kuruttyolást megvetette. Egyszer egy nőnek, akikről azt hitte élete párja, felolvasott a békalencséről. Az nagy szemekkel nézett rá és szinte látszott, hogy minden bőrsejtjén szívja magába a levegőt, annyira furcsállja ezt az agg királyfit. 

Végzet

„Ha egyszer újra ebihal lehetnék, ember fejlődne belőlem!”- mondta mélán, de meggyőződéssel. Azt mesélik import békacomb lett belőle és egy 3 Michelin csillagos étterem bambusz-vágódeszkáján végezte. Nyúzás közben sem ejtett könnyet…

A hittudományi főiskola kívülről meglehet csak egy nagy darab tégla. Vagy sok kis mozaik alkotta nagy tégla. A Szent Péter terem különleges panorámaablaka azonban finoman ébreszti fel a felületes szemlélőt. Íme a világa mozija, balga!

Amikor felcsendül Rachmanyinovtól a „Bogoroditsye Dyevo Raduisya” a szűk folyosón, a Szent Efrém interpretálásban megérted, nem „TE” vagy különleges, hanem az isteni pillanat. Ez a csoda visz magával. Megragad, megfog. Ráz, mint az áram, mint egy testen, inakon, idegeken végigfutó villámcsapás és a ziháló sejtek megszabadulnak a kosztól, a bűnöktől. Ez az igazi döbbenet, amikor belédhasít, hogy a gyermekkor óta, hiúságból rakosgatott kiváltságosság érzés nem egyetlen személyre szabott dicsőség, hanem a csodákban megtestesülő istené. Az Úr van teveled… A liturgikus dal kiszakítja a lelket, megelőlegezi a megváltást, az embernek sírni lenne kedve. Zokogsz, félsz, hogy látják, de folyik a könnyed. Pedig ez csak egy kis ízelítő, ez csak…

- Érsek atya! Tudom, hogy siet… lenne néhány kérdem az ikonkiállításhoz…  

Az ikonok között egy göndör, kisfiús arcú szent. Kezében apró doboz, benne három fiola. Ő Pantaleon. A "névadóm". A családi nevemé. A ruszinok, meg oláhok gyógyító szentje, a Szent Pántyájuk… Mizser tanár úr szerint – az isten nyugosztalja - a Pintye név innen eredeztethető…

Törcsvár alatt, Drakula impozáns kastélyából kifelé jövet, édesapámtól kaptam egy ikont. Gyönyörű darab. Legalább 13 éve már. Akkor csak sejtettem, ma már tudom, hogy Krisztus Urunkat ábrázolja. Mondom gyönyörű darab. Sokat beszélgetünk…

Hetekkel ezelőtt zenét kerestem egy „istenes” poszthoz. Oktalannak, mihasznának éreztem magam, mert nem volt ötletem, tudásom hozzá. Húsvétkor is a mindig figyelmes Baraonda segített ki… Erre kiderül, hogy „Con Spirito” címmel egyházzenei fesztivált rendez a Filharmónia Magyarország. Idén a bizánci zene kerül fókuszba, melyet a görögkatolikus egyház segítségével mutatnak be a népeknek. Rachmanyinov, Éjszakai virrasztásával kezdődött a Con Spirito… Csak, hogy tanulj tinó… És most is zokogni kellene…

Pedig nem is csak nekem szól. Az én sorsomnak csak abban van szerencséje, hogy a görögkatolikus egyház felemelkedéshez lehet köze. Mellékhatás csupán, egy kegyes véletlen. Visz magával a hátán a megváltás felé, minden véletlen, minden „isteni” véletlen. Miközben Bubnó Tamás, karnagy vezényel, szinte érzem, hogy a hitem magasnyomású mosópisztolya leveri rólam a rám rakódott piszkot. Lélek csak tisztán léphet a fénybe…

Az érsek-metroplita arról beszél, hogy a tricentenárium – 300 éve könnyezett másodszor az áldott ikon Máriapócson – olyan csodák sorozatát hozzá magával, amire nincs emberi magyarázat. Kora tavasszal ott álltam Zarándokház átadóján, aztán elindult országos körútra a kegykép, majd a csúcspont idején pápa önálló érsekséggé minősítette az addig egyetlen egyházmegyés, magyar, görögkatolikus egyházat. Hétfő óta azt is tudjuk, a kormányzat több mint 2 milliárddal stafírungozza ki a metropóliát. Most pedig, hogy az „isteni véletlenek” sora meg ne szakadjon, éppen a bizánci egyházzenét,a  bizánci rítust helyezi reflektorfénybe a Filharmónia…

Soha nem felejtem azt a húsvéti virrasztást… Az érsek egy nagy kerekű rollerral jár a városban. A csuklóján ott a csotki. Üdvözlégy Mária! Meg jön a piros pünkösd napja! Rahmanyinov üdvözlégyében a fő tételnél egyre erősebb és erősebb lesz az énekkar hangja. Ahogy emelkedik a hang, hirtelen a lélek kilép a hús fogságából. Nézem fentről a porhüvelyt, az életet, amihez úgy ragaszkodom. A liturgikus zene isteni antigravitációja egyszerre ríkat meg és tol megváltás felé…

Megnyugszom, a boldogság isteni arca bennem is mosolyog…

 A Con Spirito programja "itt" olvasható.

Mondják, nem bíznak bennem, pedig hetek óta azt próbálom megfogalmazni, hogy ez csacsiság. A világ a bizalomra épül. Nézem a pitypang beérett, repülőszőrös magjait. Ezek a légies esernyővázak, most, hogy elérkezett az idő elkezdenek bízni és remélni. Az áldott szélben bíznak. Hogy lesz olyan erős, de mégsem viharos, pusztító szélmozgás, ami csak finoman elszakítja, a hátára veszi a magocskákat az elszáradt tőrózsáról. A pitypang bizalma megkérdőjelezhetetlen…

Ahogy sétálok az akácvirágoktól terhes Sóstói erdőben, látom, hogy ezek a fák a méhekben bíznak. Kedveskedve szórják szét bódító, mézes illatuk, hogy a szorgos rovarok odataláljanak hozzájuk. Az akácok nem kételkednek a méhek egyébként kényes ízlésében. Hiszik, ha eljött az idő, a döngicsélő dolgozók megtalálják a virágokat. 

A méhek kétség kívül nagy bizalommal megáldott jószágok. 15 Celsius fok alatt ki sem mozdulnak a kaptárból. Ők a jó időben bíznak. Meg abban, hogy a tavaszi, nagy szelek nem szaggatják szét a fákat, hogy a májusi esők nem verik le az összes akácvirágot.

Ahogy most kinézek a szerkesztőség nagy ablakán, légi gimnasztikát végző füsti fecskéket látok. Boldogan róják a köröket, időnként valódi akrobatikus elemekkel tarkítva, mintha csak egy tehetségkutató zsűrije előtt parádéznának. No persze mindenféle lámpaláz nélkül. Ők az időben bíznak. A meleg nyárban. Abban, hogy nem lesznek hideg, esős napok, amelyek esetleg százával pusztítanák el őket. Egy szélvédett ereszben bíznak, ahová gondosan kivitelezett agyagfészkeiket felépíthetik.   

Ebben az erős egymásra utaltságban, ebben a szigorú istentől eredő koordináta rendszerben minden, de minden a bizalomra épül. Megkockáztatom, a bizalom egyszerű hitbéli kérdés. Az összes Kasszandra-jóslat ellenére mi magunk is bízunk. Tiszta vízben, harapható levegőben, jó munkahelyben, hosszú életű szülőkben, hozzátartozókban. Bízunk, hogy a rossz után megtalál bennünket a jó. A társ, az intimitás, a szerelem, az anyagi javak. S legfőképp ránk talál az isten, hogy az örök élet ösvényén is elindítson…    

Istenem, mi lenne velünk bizalom nélkül…

Mindenütt jelen van, megszólítható és Ő is szól hozzánk, mindenen keresztül üzen. De leginkább saját magamban tetten érhető. Számomra az Isten-kapcsolat útja a befelé fordulás. Ahogyan Szent Ágoston mondta, Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz. Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik. Erre a belső csöndre minden nap szánok időt.

 

(Kocsis Fülöp, hajdúdorogi metropolita az Istenről)

 

A teljes interjú itt érhető el

Imádkozz!

Sanyika és Gabi tudtak imádkozni. Én nem. Nagyanyám arra kérte őket mondják el a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözlégy Máriát. Úgy fújták, kapkodva, harapva a levegőt a mondatok végén, ahogy azt csak a kisiskolások tudják. Irigyeltem az unokatestvéreimet, irigyeltem, hogy feltétel nélkül hisznek, hogy mama legnagyobb gyönyörűségére kívülről fújják az imát… Talán valamiféle gyermeki féltékenységből és hiúságból (szeretéhségből?) tanultam meg a mitayánkot…  

A kék Biblia

Egy vasárnap délután egy kis papírkötéses, kék műanyag fedelű Bibliára leltem nagyanyám tévés szobájában. Ilyen könnyen pergő, hártyaszerű lapokkal soha addigi életemben nem találkoztam. Károli fordítás. Református Biblia. Az apagyi Kodácsi meg a Szegfű családok hite. Édesanyám hite. Kozma tiszteletes nagyanyám halála előtt mondta, hogy a Kodácsiak már vagy legalább 300 éve a faluban élnek. Szóval kis, kék Biblia. Ma már száz és száz sor aláhúzva benne. Egy lapja, Mózes első könyvének egyik lapja, ki is jár. Szamárfüles, de őrzöm rendeletlenül. Nagyanyám gondolkodás nélkül adta nekem, pedig így ő maradt Biblia nélkül. Évekkel később a kórházból hozott el egy Újszövetséget. Mama! Mennyi minden köt, mennyi emlék, túl a novemberben megszaggatott hitemen. Na, meg az a fejcsóválós úrvacsora, amikor nagyapám magával húzott a templomon keresztül. Nagyanyám meg a nők között integetett; Jani, hát a pulya görögkatolikus!

Ez a kék református Biblia, az én kék útlevelem minden, hófehér, református templomba.

Az erdő

Két napja, az éjjel kellős közepén, széttárt karokkal abban négyszögletű kerek erdőben imádkoztam, amelyet a Hunyadi, a Mák, az Géza és Nefelejcs út határol. Van ebben az erdőben átlósan egy kis girbegurba ösvény. A közepe nagyobb vizek esetén csak gumicsizmában járható, ám most ezen a száraz tavaszon gyerekjáték és valódi öröm a séta rajta. Eleinte térdig érő fűben, majd a Gyűrűk urát idéző nagy, lélegző és mesés fehér nyárfák között. Sárga kis semmi virágaival a vérehulló fecskefű cicázik a szemmel, a fákra repkény szalad, a levegőben, pedig mint tündér-hópelyhek szálldogálnak a bolyhos pollenek. Itt könnyű megtalálni az istent. Minden őt dicséri. Minden róla beszél. A fehér nyárfák alatt, a kelő nap csipás fényében. Az erdő nagy titka, hogy hálát is megtanít mondani. Akkor is segít beszélni az jóistenhez, amikor boldog vagy, amikor alig férsz a bőrödbe. Hagy kiáltani, a nagy rozsdás derekú fa-menyasszonyokat ölelgetni és a bodzabokrok zsenge zöldjét simogatni. Nagy magányomban, mert néha az is megtalál, döbbenek rá, hogy ez az erdő egyenes út a teremtő társalgójába…   

Virrasztás

Fél tizenkettőkor már lenyomtam a kilincset. Hűvös, gyorsan hűlő éjszaka volt, jól esett a templomba betérni. Jó helyet találtam. Kicsit félrevonulva, mert azt reméltem majd csendben figyelek és imádkozom, ameddig bírok. Összerendezem a darabokba került életem. A frissen kinevezett metropolita azonban két kézzel rázta meg a lelkünket. Kitárultak az ajtók. A papok, élén az érsekkel, úgy jöttek be, ahogy a megváltás érkezhet. Határozottan, hosszan kitartott, érces énekhanggal. Záporoztak a görögkatolikus felelgetősök, zúgott a templom. Uram irgalmazz! Le-fel álltunk, mint egy kemény tornaórán. Időn és téren kívül, hagytam hadd áradjon szét bennem az ünnep. Le-fel álltunk, ahogy illik. Hánytuk a keresztet. Énekeltünk. Kocsis Fülöp a lelkünkre kötötte, hogy mi vagyunk a feltámadás, mi vagyunk az örömhír. Mi, akik ott közösen virrasztottunk. Nekünk kell a világgá kürtölni; Feltámadt Krisztus! és kitárni a  szívünk. Nagy, háton cipelt, mobil hangszórókkal, harangzúgás közepette énekeltük, párafelhőket fújva a körmenetben:

Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált és a sírban levőknek életet ajándékozott!  

Soha még ilyen nyíregyházi éjszakában nem volt részem…

Órák teltek el és ki tudja hányszor énekeltük már újból és újból a liturgia kötelező dalait. Fülöp érsek egy pillanatra sem hagyta lanyhulni a figyelmet. János evangéliumát a magyar mellett, görög, latin, román és ruszin nyelven is felolvasták a papok. Fél három után kezdtem érezni, a testem és a lelkem is megfáradt. Szemérmetlen ásítások törtek rám. Egy csendesebb pillanatban otthagytam a virrasztást, pászkaszentelésre váró asszonyokat, a felekezet kitartóbb tagjait. Fogvacogtató hidegben indultam el a kocsihoz. A részvétel a fontos, gondoltam magamban, de azért mindenféle Biblia történet kelt életre bennem. Mire a kakas kukorékol, te háromszor, meg Jónás engedetlensége...

Aztán legnagyobb megrökönyödésemre, miközben kihajtottam a Síp és Egyház közötti parkolóból, egy férfit pillantottam meg szobrozni az éjszakában. Meg sem mozdult, csak állt mint egy kimerevített felvétel. Lába közt egy nagy szatyor pihent. Talán az egész életét őrizte benne. Abszurd pillanat. Egy férfi áll a mínuszra hűlt húsvéti éjszakában és néz a templom irányába. Messziről ráadásul úgy tűnt, egyszerűen megfagyott. Közelebb hajtottam hozzá és kiugrottam a kocsiból. Le sem állítottam a motort. Markomban egy bankót szorongatva, keresztet vetettem. Krisztus feltámadt! – léptem mellé. Meglepetten pislogott néhányat. Hát még is él! - szaladt végig bennem a gondolat.  Fogadja el! - nyomtam a kezébe a pénzt és mint aki csínyt követett el visszapattantam a kocsiba.

Innen nézve mindez suta, esetlen próbálkozásnak tűnik, valami jót tenni, jónak lenni, hetykén belepiszkálni a romló világ gépezetébe. Ám igazából csak a lelkem nyugtattam meg.  Valóban feltámadt! - motyogtam a meleg szobában és úgy aludtam el, hogy a saját félelmeim miatt, azóta sem tudom, miért virrasztott, mit keresett ott éjjel fél háromkor az az ember az húsvéti éjszakában. Még jót tenni is meg kellene tanulni...      

Jópár éve már, hogy életemben először sétálhattam egyes-egyedül egy olajfaligetben. Aki járt már ilyen mesehelyen, egy tikkasztó, de feledhetetlen nyári napon, az tudja, hogy milyen beavató élményről beszélek. Egy olajfaliget ugyanis maga a nyüzsgő, lázas élet. Mindenekelőtt ott játszanak, a zöld árnyak rejtekén a kabóca-szimfonikusok. Olyan fáradhatatlanul húzzák, olyan vehemenciával, hogy ha egy pillanatra abbamaradna a daluk, akkor az ember félelmében összerezzenne. Ez a finom remegés, ez a chill-out harmónia, ez a természeti after-party zsong, berreg, zizzen, csörög és valami isteni, sűrű dallam tölti meg a fák között az olívák illatától parfümözött, szinte álló levegőt. A kabóca-verse a maga hullámzó életritmusával andalít, bűvöl, mosolyra fakaszt.

A történet szerint a Gecsemáné-kert nem volt más, mint egy terebélyes olajfaliget. Jeruzsálem felett. Még egy olajütő is működött a közepén, ahol a zöldes-sárga, ma úgy mondanánk, extra-szűz olaj lágyan buggyant ki a bogyókból. Ez volt Jézus kedvenc helye. Ide járt elvonulni, meditálni, imádkozni. Itt beszélt az Istenhez, itt tervezte meg a következő lépését és talán itt döbbent rá, még a héten meg kell az elkerülhetetlennek történnie.

Vajon hányszor láthattuk volna Jézust mosolyogva az olajfák alatt sétálni, lehunyt szemmel, miközben a kabócák csak neki játszották az Atya legkedvesebb dalát.

Hitetlenek vagyunk, ha nem hisszük Jézus belenyugvó, de a hitben szilárd mosolyát. Hitetlenek vagyunk, ha azt hisszük a félelem és az időnként ágaskodó kételkedés nem hagyta volna időről-időre megnyugodni és mosolyogni a teremtett világ, simogató szépségén.

Vasárnaptól - az utolsó vacsorán át - vasárnapig, amikor most elcsendesedünk, mert beleborzongunk, mert együtt érzünk, mert megrettenünk, mert még most is alig hiszünk. Túl a megaláztatáson, a büdös nyáltól nehéz fröcsögésen, a csattogó, bőrbe-húsba maró korbácson, a töviskoszorú átkozott súlyán, a bronzkardok, bronzdárdák hegyén, ott a hitünk legemészthetetlenebb falatja; a feltámadás nyomasztó kérdőjele.  

Ha nem hiszed nem is vagy keresztény. Ez a Te damaszkuszi utad, ahol elválik, maradsz Saul, vagy Pálként folytatod tovább. Ez az életed, legnagyobb kérdése, hited legnagyobb próbája. Tamásnak megadatott, hogy bedugja a sebbe az ujját. Neked azonban csupán egy 2000 éves misztérium maradt. A maga roppant, semmi kis léted fölé tornyosuló extatikus torlaszaival. Meg a templomok, az egyházad. Ha katolikus vagy Róma, meg a mosolygós, formabontó Ferenc pápa. Nyíregyházán bizánci rítusban Fülöp érsek atya, meg a tavaszi szélben, hónuk alatt Bibliával előadásra siető kispapok. Vagy egy lakótelep szélére ültetett kis templom hogy higgy; egyszer végre félelmek nélkül leszel képes mosolyogni. Mint Jézus a Gecsemáné kertben.

utóirat:

Nota bene! Akik voltak, nem el, hanem előre mentek…

3,14: avagy ez lenne a Húsvét száma?

Vinni kell néhány könyvet magunkkal. Filmet, könyvet, zenét. Vinni és mint valami imamalmot egyfolytában hajtogatni. Faludy mesélte, hogy Recsken hallás után tanulták meg a verseket és a regényeket. Aki tudta, megtanította a barakk többi lakójával. Amikor már mindenki fújta, a koszos, mosdatlan, tetves emberekből felcsendült a humanizmus kórusa. És látá isten, hogy ez jó.

Amikor Martel, Pí életét olvasom, mindenféle dolog eszembe jut. Leginkább az, hogy Virágvasárnap van. Átállítottuk az órát és a hidegfront, meg a lehűlés ellenére kopog, sőt dörömböl a tavasz.  A Világirodalom remekeiben található egy Élhetetlen szerelmesek novelláskötet. Sólem Áléchem: Énekek éneke novellája egy régvolt Pészáh, zöldfűszeres illatát hozza felénk. „Várva vártam a kedves, szép Pészáh ünnepét…” Kölyökkoromban ez volt a legszebb ünnepem. A keresztény változata.

A hitet csak később kaptam hozzá. A húsvét a locsolkodások biciklis ókora után, a négyütemű kirándulások hegymenetét hozta el. Töltött fasírttal és főtt sonkával felfegyverkezve irány a hegy. A Zemplén. Az áprilisi incselkedő húsvétokra is szívesen emlékszem. A Németh lányok hajából szódavíz folyt ünneplő ruhájukra és kacagva, mutáló kölyökvággyal kamaszodtunk a József Attila utcában. Nagy nevetős, krasznajamoszkva szagú húsvétok voltak ezek, a hosszú telek után. Kiszabadultunk, mint a madarak, apám kihúzta magát a narancssárga berregő kispolszkiban és a 80 felett már fütyülő, elefántfül ablakon keresztül beáradt a felázott földek, mohó illata.

Ma, amikor egyre többet tudok a húsvétról, megmosolygom azt a pogány életörömöt, ami felrepített a Nagyságos Vezérlő Fejdelem regéci várába. Szaladtam a zörgő avarban és zihálva, boldogan fújtattam. Apám meg mögöttem. Mondom, virágvasárnap az ember valahogy végigzongorázza, mikor merre járt. Mint valami lexikont végiglapozza az életét, előveszi a húsvéti kartotékokat és az elveszett évek terhével szépen ráhangolódik a három csendes napra. Stille Tage kommen. Ezek a csendes, szigorú böjti napok visznek el a nagycsütörtökhöz, amikor Krisztus urunk az utolsó vacsorát kínálta a tanítványoknak... Martel azt írja, aki aki meg akarja érteni az alázatot, annak meg kell tapasztalnia a megaláztatást.    

Egy nagy szitában pattogtattuk a kukoricát nagypénteken – mesélte a decemberben távozott nagyanyám. Szinte látom magam előtt, ahogy tűzet gyújtanak és a szitába „belegórják” a pattogtatnivalót. Aztán jó étvággyal rágcsálják a fehér belű tengerit. És takarítanak. Ablakot pucolnak, hajlonganak, mosnak. Mindezt az Úr tiszteletére. Mert az alázatos ember lehajol, az alázatos "nyugati" ember lehajol a szenvedésért. Ellentétben kelettel, ahol a szenvedés egyenértékű az örömmel, fogcsikorgatás nélkül az élet szerves része. 

Remélem, nagypénteket, a hírek szülte rohanásban is meg lehet élni. Lehet majd valami erős nyugalommal böjtölni és délben a harangszó hiányában néhány percig bámulni a sötétítőt, végig szalad-e rajta repedés. Vagy a gyorsan lebegő szürke felhőkre sandítani, amelyek az április égbolton olykor vészjóslóan vetnek árnyékot a szívünkre.

Egy keresztény mozi

Ezt majd jobban meg kell majd írni. Néhány veretes sort az Interstellarról… (http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagok_között) November 9-én láttam a moziban. Jól emlékszem. Másnap reggel törte el nagyanyám a csípőjét. Itt peregnek előttem azok a végzetes napok eseményei. Az előttük lévő nagy szkizmára. Arra a hibáktól  terhes, hűvös, magányban bandukolós estére Sóstón. Akkor kérdeztem meg a Jóistent hosszú idő után újra, hogy mondja meg, ha volna érkezése, a depressziós ködben merre viszi az utam?  

A válaszok kellemetlenül lassan érkeztek meg. Töredékek hullottak csak, nagy ritkán elém. Egy nyikorgó kórházi ajtó rozsdájaként peregetek, vagy megesett, hogy vizelet- és halálszagú kórtermek szegletében kuporogtak. Innen nézve horrorisztikusnak és elviselhetetlennek tűnt a vánszorogva készülő mennybéli kirakó.

Mondom, mindezt nagypéntek előtt kell leírni és olvasni. Így talán érthetővé válik az orrfacsaró halálszagon keresztül is dohogó szeretet, kötődés és a dekubituszok gennyében is felragyog az ember létének értelme.

Az Interstellar pedig pontosan ezt a kérdést tette, teszi fel, hogy mire való ez a megfoghatatlan, gépekkel kimutathatatlan szeretet? Mit ér, ha halottakat szeretünk? Mit ér, ha halott szerelmeket kívánunk feltámasztani. Mit ér az a végtelen vér a vérhez, gén a génhez predesztinált kötődés, ami unoka és nagymama, Kodácsi nagyanyám és köztem is létezett. Mit értek azok a bíbor derengésű éjszakák, amikor egy kedves mellett egy sohasem volt holnap családmodellje fénylett fel, amint a testem magnetoszférjánák nekiütközött a lány forró napszele. Nolan olyan kerek és felemelő választ ad minden kérdésünkre, olyan magával ragadó módon mondja el egy nagyívű, lenyűgöző "blockbusterban", hogy az ember napokig mosolyogva jár átlépve a létezni és nem létezni szingularitásán.

Mondom ezt majd egyszer sokkal jobban meg kell írni. Hogy miközben a demencia, majd a halál szétvagdossa a felfoghatót, addig a mindent átható szeretet kapaszkodót kínál a hitet dédelgető embernek. A tudomány pedig a művészettel felvértezve meseszerű kegyelmet csepegtet a veszteség feldolgozásához. És akkor ez csak egy nagyon személyes olvasat. Mert ebben az érettségin is használható logikai levezetésben ott a szerelem ereje, ott ez a fogalom, ami megbetegíteni képes, ami mennyországba röpít és, ami időnként a poklok kínjával ajándékozza meg az embert. A szerelem megtermékenyíti a férfit, a nőt, mint fizikai létezőt és megtermékenyíti a gondolatot, az isteni adományt. A szeretet pedig mentőövet dob a metafizikai dzsungelek útvesztőiben. Egyház épül rá és isteni állandó, amely képes jobbá tenni a világ legesendőbb, de mégis legtöbbre rendelt szerzetét: az embert…

Végigolvastam. Csupa zihálás. Törött hegedű. Nincs benne harmónia. Katyvasz. Félszerzet. Csapong. Csak nekem beszél. A bennem simogatott szeretethez, ami olyan mint a jó kutya. Idomítható, puha fehér a szőre és nagy fekete gombszemekkel néz ránk. Éjszaka a paplanunk alá bújik, hogy ne érezzük magunkat olyan árván ebben, kietlen, tapogatni sem érdemes vaksötétben, amit életnek becézünk.

Éjszaka meg félek. Bevallom. Nincs az a keringő, meg dal, ami túlharsogná a fogvacogást. Ilyenkor égve hagyok egy lámpát, megy a tévé és éjjel vízben forogva, de arra ébredek, hogy még mindig élek… 

Tud mi a kerítés? Illúzió, hogy van egy darabka a világban, amit magadnak hazudhatsz. Tudod mi a ruhád, legyen fényes, vagy kopottas? Illúzió! Hazugság, hogy a mindig didergő lelked elrejtheted a világ elől. Holnap lesz egy hete, hogy Pócson zarándokházat szenteltek. Négy püspök, a négy égtáj felé indult és közben szentelt vízzel tisztogatták a lelkektől, bűnöktől, vágyaktól sáros világot. Kocsis Fülöp végül így szólt: szaladjon innen minden gonosz gondolat szerteszét! 

Ekkor szerettem volna, ha mindenki kimegy a teremből. A megszentelt ürességben, magzati csendben és isteni magányban lélegezni, egy üres házban, ez lett volna minden vágyam. Talán csak valami csöndes Yann Tiersen zenét kértem volna, ha lehet. Ha rajtam múlna, a világbékének friss uborkasaláta illata lenne. Nagymamám linzerjét falnák a mosolygó ENSZ diplomaták és a drága gyapjúöltönyökre porcukor szitálna.

A könnyekből folyók lesznek, és bennük imaszigetek úsznak. Egészen az óceánokig, ahol aztán bálnák és borjak megszűrik a szárazföldek szennyétől,  - bűnttől és a gonoszságoktól- terhes folyókat. 

Minden életem elfér egy kétszikű pipacs zárvatermett kelyhében…  

Húsz év múlva…

Húsz évvel ezelőtt a legbolondabb tavaszt éltem meg. Nem. Az egész nem maradt meg bennem, pedig sokáig esküdöztem márciusban, hogy a május összes napját belevésem egy fába. Egy nagy fa kérgébe. Minden napjáról belevájok valamit, hogy az akkor is ott legyen, amikor én már a végtelen örömmásodperceit számolom egy másik dimenzióban, egy másik életben.

Apám most azt mondaná, máris fölösleges volt ez a bekezdés. Az alanyi költészetből jó aligha születhet. Tudom apa. Te meg értsd meg, hogy ez a blogom…

Hangrobbanás a szádban

Szóval ott voltam a 18 tavaszom összes, késő kamasz dühével és úgy ropogtattam a napokat, mint a chipset a moziban. Hülyeség, de a napokban olvastam, hogy ez a műmájer, nyomokban krumplit is tartalmazó gépkaja apró hangrobbanásokat kelt a szánkban. Ha 29 millióan egyszerre ropogtatnák egy jól meghatározott irányba, akkor egy üres kukoricapelyhes doboz eldőlne a „robajtól”. Na persze az már egy másik történet, hogy ez a chipsrobbanás egy fals üzenet az agynak; ez friss, jó, tápláló… Szóval nemcsak az ízfokozók miatt nem tudod letenni a chipses zacskókat, hanem az apró hangrobbanások miatt sem…   

Fury(a)

A „katonatiszt” egy dobozt vesz elő, benne kék kendőbe gondosan csomagolt hat tojás. Odanyújtja a szépséges unokatestvérét rejtegető, halálra rémült háziasszonynak. Valami zsírpapírból sonka is kiforog. A „tiszt” meleg vizet kér. Alaposan megmosdik, borotválkozik. Mint egy korabeli Gilette reklámban. Közben bajtársának, a kopasz 20 évesnek annyit vet oda: szép, egészséges az ágy alól kiráncigált „unokatestvér” és ha a kopasz nem teszi meg, ő fogja megdöngetni. A két fiatal egymásra néz. Szimpatikusak egymásnak. Elvonulnak a másik szobába. Némi intim tenyérjóslás után egymáséi lesznek. Az idősebb, komor és a filmben végig nagyon haragos férfi most finoman somolyogva várja a reggelit. Két tűz, robbanàs közötti furcsa, törékeny idill. 1945 áprilisában, valahol Németországban. Brad Pitt, Logan Lerman, Anamaria Marinca és a bájosan ártatlan Alicia von Rittberg olyan kamaradarabot mutat nekünk, hogy a lélegzet eláll. A mozdulatok, az arcok bukolikus mennyországot idéznek, pedig a kulisszák mögött persze félelmetes indulatok ólálkodnak. „Oly korban éltem én/ mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt” - rebegné Radnóti.  A háborúnak még nincs vége, a sarokba szorított németek őrülten védekeznek. Nem tehetnek mást, mert aki dezertál, menekülni próbál egy lámpavason lógatva végzi. Aki pedig fegyvert fog, azzal a szövetséges túlerő végez. A világ legtechnokratább népe így szorongatva sem adja könnyen magát. Folyik a vér, szakadnak a testek, lánctalpak gurulnak át a holtakon, mint egy „B” kategóriás hentelésben gazdag horrorfilmen. Csak ez éppen a történelmi hűség. A közös európai örökség. Aztán rátalál az idillre a tankos csapat többi tagja; Shia LaBeouf, Michael Peña, és a levisszataszítóbb figurát alakító, de azért a film végére mégis hőssé váló Jon Bernthal is. A reggelit megzavaró három, koszos, ittas, frusztrált férfi az utcáról magukkal hozzák a pokol kénköves szagát. A pokoljárással felérő partraszállás megidézett pillanatait, a félelem keltette baszdühöt. Látni kell. Érezni kell. A Ryan közlegény óta várok ilyet. Persze az jobb film, de erre is érdemes beülni.

Ima a munkácsi fiúkért…

Érdemes, mert a Munkácsról, Ungvárról besorozott magyar fiúk is eszünkbe juthatnak. Azok a fiúk, akik Debalceve poklában ragadtak. Aki itt veszítették el az összes illúziójukat. Nem, semmit sem tanultunk. Semmiből, semmit… Közben az ájtatos manók Minszkben, hófehér papírokra vésett szerződéseket írogatnak alá. Az ördög cinizmusa végtelen…

Éjjeli féreg

Persze mit ítélkezem én? Jake Gyllenhaal, a Nightcrawler a szemembe vigyorog. Az éjjeli féreg volt az egyik kedvenc. Ez a kifinomult, kiváló szókinccsel megáldott, opportunista szociopata, aki hátborzongató logikával látja meg; a véren szocializálódott médiatársadalom fogyasztási szokásai őt iszonyúan gazdaggá tehetik. Vagyunk egy páran a szakmában barátok, versenytársak. Amikor iylet látunk, jó lenne szembe nézni magunkkal. Hírgyártók, hírbrókerek, tartalomszolgáltatók és fogyasztók. Kegyetlenül megkomponált film. Lou Bloom unokatestvérei pedig most is ott ólálkodnak, korcs hiénákként, a balesettől hemzsegő, szabolcsi közutakon is.

Másrészt ez a film vésette mindörökre belém, hiába tiltakozom a kertévék kék fény-szerű híradói ellen, a kenyér és cirkusz mellett, vér is kell az istenadta népnek…  

Gone girl…

Csak egy mondat. Az egy lányról című filmben elámultam Rosamund Pike hűvös, északi szépségén. Most pedig a játékán. Kemény, nagy film. Fincher régóta tud valamit.

A bíró

Rajongásig tisztelem és szeretem az édesapámat. A legfontosabb ember az életemben persze édesanyámmal párhuzamosan. Kisvárosban nőttem fel, isten kegyelméből valamiféle hírnévre szert tettem. Nem az ordító hermeneutikai párhuzamok miatt kedveltem a bírót. Persze ettől még Herr Gadamer most nagyon örülne, hogy milyen egyszerű a világ(a). Azonban van itt egy 80 feletti Robert Duvall, meg egy sziporkázó Robert „Ironman” Downey Jr., akik színészi kelléktárjuk összes fegyverzetével állnak elénk.

Mondom 20 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy a május összes napját belevésem egy nagy fa kérgébe. Az a fura, hogy néhány napja újra keresem azt a nagy, védett fát, amibe beleírhatom, mi történt velem 2015 májusában. Még akkor is keresem, ha néha az bánt meg a legjobban, aki mostanában észre sem akarja venni az áldott Pálfordulásom legszembetűnőbb eredményeit.

Persze ilyenkor megmarad Coleho egyik legnagyszerűbb gondolat-kapaszkodója az éjjeli elmélkedésbe zuhant „playernek”: ha képesek vagyunk vállalni, megélni, magunkba költöztetni a magányt, akkor közel kerülünk ahhoz, hogy megpillantsuk az élet valódi értelmét.

Furcsa érzés, hogy a torkomban már kitapinthatóan is dobog a válasz az összes nagy (lét)kérdésre. Csak attól félek, ez a lüktető ízé (csomó?) a torkomban nem más, mint a megsebzett szívem…  

Vallomás

Ma én vagyok a Néma Levente. Igeidőkkel küszködik. Nála soha nem huszonnégy röpke óra egy nap. Keresi a határokat. A Hajnal, neki csupán egy jelzés. Mintha a jóisten csak egy reggeli kávé alá gyújtana a mokkaégőn.

Megjöttél. Ittál velem egy csészével. Mondtam is, hogy Neked színésznőnek kellene menned. Ezt sokáig tanítják Budapesten.

A Bécsi kapu felől mentek be a várba. Végig a Fortuna utcán. Furcsa ez, amikor két részre osztod a szíved. Mint egy hidegfejű matematikus. Az egyik oldalában szépen becsomagolva az elmúlt hónapok keserve. A másik oldalon valami eredendő boldogság. Cégéreiddel és szerelmeiddel a Budai várban lépegetsz. Kivel jártál erre Mesegyerek? Komolyan elfejted? El.

Fogod a kezét boldogságnak és szomorúságnak. Tépnek, szakítanak és Te nevetsz. Két lábbal a földön, mézes szívvel az egekben.

Sokáig hitte, hogy megleli a történetét. Hogy összeáll majd, mit mért érdemes. Lesz valami, ami egyértelmű, kristálytiszta. Mint a parancsolat. Aztán miután rendszerezni kezdte az életét, az egész unalmassá, szürkévé változott.  

A miért?

Ma én vagyok a Néma Levente. Még nem tudom, még nem sejtem, de Zilia Duca lóra szállt. Elindult értem. A legszebb ruháit vette fel és egy utazótáskában gondosan becsomagolta a legforróbb fehérnemű-készletét. Éjjeli madárdalt hoz magával.

Te! Sose aludj a májusi éjszakákon. Komolyan mondom! Egyszerűen ne feküdj le! Nálunk rigók meg fülemülék concertója szól szakadatlanul, ahogy elcsendesedik a város. Már nem ugatnak a kutyák, nem zúgnak az autók, csak a madarak élnek, mintha minden csak gondtalan dalolászás lenne…

Zilia Duca is csak éjjel lovagolt. Nappal, könnyű akácillatban szunnyadt, mikor visszaszállt a paloták festményeire Vénuszként alukálni. Kék szeme van.

Ziliának kék szeme van, akkor is tudom, ha minden festő lehunyt szemmel ábrázolja… - bolondnak csúfolták, de nem beszélt. Csak a lelke falára festette fel a gondolatokat. Legbelül cserfes lett, mint egy kislány és mindent megbeszélt magával. Ám kívülről a fogadalom szoborarca maradt. Nézett napba, fürdött felérkező csillagok langyos sugarában. Simítgatta arcát frissen penderedő, tavaszi levelek hajszálnyi zöldjéhez, de még hangosan nevetni sem hagyta magát.

Amikor a Robinson szindróma elhatalmasodik az emberen a szavak rettenetes hiányában keletkező idegállapottól, a szerelem, egyáltalán a páros létezés vágya, kap valami erősen tükröződő metálfényt.

Nem jött még meg, de jön. Az igaz hit virágzik ilyen lassan…

szumma

S kellett volna valami nagyon erős mondat, valami, amitől ez az egész valóban átitatódik a boldogság vízével. Lélegezz. Igyál egy kortyot. Gondolj valami szépre! Tudsz? Menni fog? Ne légy még abban a piszkos fejedben sem ironikus, perverz, hideg, bárgyú. Csak tégy úgy, mint aki életében bizonyságot szerzett; mégsincs összeférhetetlenség boldogság és ember között…