Próbálom elképzelni, mit érezhetett az Isten, amikor kiderült Ádám és Éva a szigorú tiltás ellenére beleharapott az almába. Talán éktelen haragot. Talán. Ám titkon azt remélem, a Jóisten sejtette, hogy a vége ez lesz. Talán már várta is. Olyan fura, ironikus a Bibliában a kérdés, amikor így szól; Ádám, hol vagy? Mint, aki tudja, hogy megtörtént, csak azt akarja, hogy a bűnös rezzenjen össze, szó szerint csinálja össze magát a bűn súlya alatt és járuljon a színe elé. Mert szerencsétlen nem tudja mit tett, nem érzi a súlyát, felfogni sem képes, hogy innentől milyen lesz az útja vége. Ám a genetikailag programozott kíváncsiság erősebb, mint a halálfélelem. Ádám és Éva olyan gyarlóan emberi, olyan hihetetlenül esendő, mint itt most mindannyian mi magunk.
Szinte látom, ahogy a Jóisten féltőn kergeti ki a férfit és a nőt a Paradicsomból. Haragszik, de félt, óv és szeret. Mint, amikor a szülők próbálják nevelni gyermekeiket, vagy amikor egy szerelmes csalódik a párjában és hirtelen nincs más eszköze, mint a távolságtartás, a pillanatnyi hidegség, a szeretet, a csókok, az ölelések megvonása. Ezzel kívánja rádöbbenteni a szerelmét, hogy nagyon megbántotta.
Szabó Lőrinc írja, hogy veszítve tanulunk szeretni. A Példabeszédekben ezt így fogalmazzák meg: A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások… Igen vannak testi kékségek és sebek és bizony van, amikor az ember lelke lesz kék és zöld. Van, amikor azért, mert úgy érzi, nem érdemli meg a csalást, a hazudozást a párjától. Ám az is megesik, hogy aki tilosban járt, vagy csak kísértette a bűnt, ébred rá hirtelen, ezzel bizony feleslegesen kockáztatta az isten kegyelméből megszerezett intimitást, harmóniát, és azt a különös és felemelő érzést, hogy a két nemre bomlott világban is képes volt megtalálni a párját…
Amikor kiűzik Ádámot és Évát, ott marad a tökéletes világ a Paradicsom a teremtőnek. Ott marad a fantasztikus laboratórium, a csodálatos zöld kert, a kék vizű folyók, a lenyűgöző állatok, ám hirtelen hiányérzete támad a saját képmására alkotott emberek miatt. A két árva csalán pedig fázva menekül. Már mindent tudnak, de valahogy mégis annyira szerencsétlenek. Fejjel rohannak az univerzum legszigorúbb szabályainak, a szigorú isteni falaknak. Mit sem sejtik, hogy minden csepp boldogságot nagyon be kell osztaniuk, hogy fájdalmak között élnek majd és a Nap csak ideig-óráig ragyog majd felettük. Több lesz a gond, a szürkeség, a felhő. A falánk halál, a bűn zsoldja, pedig mindent megemészt. Szépséget, emberi alkotást, reményt, szerelmet… Mindent.
Van ebben a futásban mégis valami felemelő. Az emberi sors, az oktalan büszkeség és még valami. Az, hogy az Isten kegyelme biztosítja az embernek a döntés jogát. Még akkor is hagyja a továbblépést, ha éppen rosszul döntünk, ha nem kedvére való a döntés és már előre tudja, lehajtott fejjel, betört koponyával fogunk visszatérni. Ilyenkor is képes magához emelni bennünket. Amikor rádöbbenünk, rossz irányba indultunk el. Isten kegyelmének az egymással való viszonyainkat is át kellene itatnia. Mondjuk el egymásnak, ha valami fáj, de tanuljunk meg nagyvonalúnak lenni és megbocsátani. A nagyvonalúság ebben az esetben néha még fájdalmas is lehet: lám a kedves, még erre is képes, én meg milyen méltánytalanul bántam vele...
Jézus a vámszedőknek mond erről egy megható példázatot, melynek lejegyzését Lukács evangélistának köszönhetjük; "Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: - Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat! Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre".
Túl a Biblia világán van még egy példázatom ma éjjel, amikor szakad az eső és a szívem egy darabját egy kórházi osztályon hagytam…
A Pi élete című filmben mondja a főszereplő, hogy amikor azt hitte, az Isten teljesen elhagyta, akkor valójában az isten csak csöndben maradt és figyelte, hogy mit tesz… Nagy megrázkódtatások idején ki ne érezte már, hogy átkozottul magára maradt. Nemcsak a világ legnagyobb óceánján, egy csónakban hánykódó ember érezheti magát a kormos, nagy éjszakában az utolsó, élő Szentjános bogárnak. Nemcsak egy lélekvesztőben hánykódó, szomjas, éhes, legyengült ember kérdezheti, miért teszi ilyen kegyetlen próbára az isten. Hanem a legnagyobb tömegben, akár még kedves munkatársak, bíztató barátok és szerető családtagok között is. Mert vannak olyan mély sebek, amelyek a lélekig hasítják fel az embert. Furcsa az is, hogy sokszor épp az az ember képes gyógyítani a sebeket, aki okozta. Feltéve, ha megvan benne a „Mitleid”, a szofisztikált empátia és a szerelem apró csírája.
Most amikor az egyre mélyebb hallgatás és csönd vesz körül, abban bízom, az Isten figyel engem. Időnként rám-rám pillant és mosolyog egyet. Talán még szorít is a markával, hogy érezzem a törődést. Aztán egy napon, amikor már nem számítok rá, amikor az akarat egybeolvad a beletörődéssel, akkor elküldi hozzám a várva-várt „karácsonyi ajándékot”.
Csak ne lennénk olyan átkozottul türelmetlenek, meggondolatlanok, olyan lázasan izgágák. Ne hagynánk, hogy a pánik, a kétségbeesés úrrá legyen rajtunk. Ne hagynánk, hogy a sötét órák terhe összepréselje a szívünk és abból valami fekete tinta fröccsenjen a jövőnkre.
Esik. Ömlik. A higanylámpák, mint félelmetes lázmérők mutatják: túlhevült a lélek. Közben az ész nagyokat sikolt, ne legyek ennyire önző ezen a vízválasztó, kegyetlen éjszakán… „Mama, féltelek!”
