Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik.

(Példabeszédek 29/1)

Máriat olvasott utoljára. Találom szerűen nyitotta ki a könyvet és olvasgatta az imbolygó sorokat. Aztán a pisztolyról meséltem neki. Akkor csak bólintott. Lehet érezni a sorain a keserűséget – mondta. Pedig még a csak a Füveskönyvet tartotta finom kezében. Meglehet, hogy az emberbe beleég egy század – gondolta. Beleégnek háborúk, lerombolt épületek, fel nem száradó könnyek, megbecstelenített asszonyok, felpofozott, éhes kölykök, akikből embertelen felnőtt sarjad. Bornak indult, de örökkön örökké megecetesedett a 20. század. Megromlott, mint a tej, nagy vérrögöket köhögött fel és időről időre nyárs húzta gyermekeit.

Márai, a polgár gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy az örökkön-örökké megismétlődő újrakezdésekben, mindig a salak nyert teret, mindig alantas ösztönök, kapzsiság, ostobaság és irigység. Furcsa látni, hogy reményeinket hogyan dobják ugyanabba a kemencébe, ahol már a kor bűnbakjai is hamuvá égtek…  

Amikor a magunkban rajzolt hősök is feladják, akkor jön a pisztoly. Amikor betegségek kerülgetik, az emberi méltóság veszni látszik, akkor, mint oly sokszor előkerül a fegyver.  Máriainál ez 1989. február 22-én érkezett meg San Diegoba…

A kísértésről és a tapasztalásról

A kérdésre, vajon vérteznek-e a tapasztalatok az élet olcsó vagy veszélyes, nagy erővel megszólaló kísértései ellen, tagadással kell felelni. Ilyen kísértések a hamis becsvágy, az indulati lehetőségek, mint a szerelem, szereplés, világi siker, az érzékek csábításai, az egészségünkre káros étkezésbeli túlzások, az ital és a bódítószerek, a testi szenvedélyek s azoknál is károsabb és veszélyesebb szellemi és jellembeli eltévelyedések, mint a bosszúvágy, a hazugság, a kapzsiság. Mindezek a veszélyek és csábítások minden életkorban konok ismétlődéssel kísértik meg az embert. A tapasztalás, mely arra tanít, hogy minden túlzás, hazugság és tisztátalan szándék csalódáshoz, csömörhöz, megaláztatáshoz és betegséghez vezet, nem óv meg attól, hogy e kísértések áldozatai legyünk. Csak a jellemünkhöz való hűség óvhat meg a bukástól, nem pedig tapasztalataink. A természetben nincsen feltétlen jó és rossz; de föltétlenül rossz az ember számára, amit nem tudunk büntetlenül egyeztetni jellemünkkel. Tehát itt is, mint mindig, mikor döntenünk kell, ne azt kutassuk, vajon a kínálkozó csábítás önmagában jó-e vagy rossz, hanem csak azt kérdezzük: megfér-e jellemünkkel az, amit elkövetni szándékozunk? A világi tapasztalás nem olyan fontos, mint jellemünk alapos és föltétlen ismerete. Vannak tapasztalatlan emberek, akik hűségesek jellemükhöz és ezért nem buknak el a világi vizsgán, s vannak öreg, agyafúrt rókák, akik nem tudják vágyaikat jellemükhöz igazítani, s ezért mindegyre elbuknak és szégyenletesen orra esnek.

Márai Füveskönyve nem akar áltatni, nem csepegtet belénk kapaszkodónak is tökéletes reménységet. Sötéten, mint az a bizonyos kard, lebeg felettünk, az egyedüllét kényszerével, az érzékek győzelmével, a kísértésekkel kiegyező magányos értelmiségi képével rémisztget. Szinte látom, ahogy ballonkabátban, szitáló esőben, szikáran sétál, szája szegletében parázsló, hamvadó cigarettavéggel.

Márai nem segít, sőt váltig állítja, legjobb dolog egyedül maradni. A vállalt magány kétes ízével kecsegtet: maradj bátran magányos… A szívet meg közhelyes szerkezetnek tekinti. Össze fog törni, üzeni a szikár alak. És hinnünk kell neki:

Arról, hogy a szívek összetörnek

 De pontosan úgy, mint a dalokban, melyeket a kávéházi chansonénekesnők énekelnek. S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyéragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, „szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.

Nem. Máriat ne olvassunk elalvás előtt, vagy csak nagy-nagy türelemmel és átérzéssel. Ha pedig úgy látnánk, sorai átvéreznek, gyönge szívünk szövetein, akkor már ne csináljunk semmit. Hagyjuk, hadd szivárogjon kegyetlen felismeréssel az önreflexió nyílt sebe. Aztán reménykedjünk, hogy mint minden kőbe vésett sor, úgy ezek is kopnak, szelídülnek. Imádkozzunk, hogy az együtt töltött idő, az intimitás, a szerelem legyőzi a kételyt és képes konzerválni a kék madár egészségét… Képes a megkérgesedett kétségeken áthatolni.

Szívműszerészek, hol találom céhetek míves iskoláját? 

Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorom. Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbe esnek, hogy lefüleljenek. Nem tudom, melyik keservesebben sértő. A polgárok ostobák; ti, szépségimádók viszont, akik engem flegmatikusnak és vágytalannak szidtok, gondoljátok meg, hogy van egy mély, eredendő és végzettől rendelt művészsors, hogy aki ennek részese, az semmit sem tart oly édesnek és kívánatosnak, mint a közönségesség gyönyörét. (Thomas Mann: Tonio Kröger)

 Sokat mond el rólad, hogy mit csinálsz a csenddel. Megerőszakolod? Beletömöd a keserűséged, a könnyeid, a sikertelenséged? Vagy hagyod, hogy átjárjon. Te magad lehetsz a csend. Beszéd, zene, izgága gondolatok nélkül. Tavaszi éjjelek csendje, amikor a levelek hirtelen nőnek meg, mint egy kiskamasz. Most, amikor az ősz éppen belénk harap és a téli éjjel süvöltésével rémisztget, megpróbálok egyenlőségjelet tenni a karácsonyi éjjeli telihold távoli csilingelése és a májusi lábujjhegyen csepergő éjféli eső között.

Az egyenlőségjel én magam vagyok. Aki felismer, megért és aki elszenved. Passzív szereplők vagyunk egy nagyon is aktív termelési regényben. Statiszták egy nagyeposzban, ahol semmit sem tudunk a főszereplőkről és a hősökről.

Romantikusan érjünk a csendhez barátaim! Szentimentálisan, óvatosan, ahogy a mellettünk fekvő kedvest csókolnánk. Öleljük magunkhoz, hagyjuk, hogy ő határozza meg mennyit és érünk, ne akarjunk többnek, jobbnak, értékesebbnek látszani.

A végítélet is ilyen csend lesz. Szinte látom, ahogy az üres, steril szobákba terelt emberek, majd maguktól kezdenek zokogni és bevallani mindent. Ha már semmi sem maradt a lelkük vér és gennyfoltos zsákjaiban, akkor egyszer csak megnyílnak a kapuk és bebocsáttatnak. A csend kérdez és a csend jelezi, ennyi volt: bűneiktől szabadulva továbbmehettek.  Egy homokórában pergő szemként ébredni. Egy pávatollon könnycseppként. Egy folyón úszó virágsziromként. Anyjától elválasztott gyermekként.

Nincsenek hangtalan pofonok. Az agresszió mindig csörtet, mint a vadkan az erdőben.  Fejben mormolt, kin nem mondott ima. Igék sora egy lapon. Az ujjbegyben tárolt géppel írott dokumentum. Lassan ébredező, nagyokat ásító város a lelked. Megfáradt arcú szakmunkások menetelnek benned. – Főnök, megperselyeznénk a szívcsapágyat! Rozsdás, kiszolgált tengelyeken nyöszörögve moccan az élet. Harmatot kötnék karjukba, sötétre pörkölt kávébableves helyett…

Hogyan lesz egy elnyújtott ásításból egy örömteli futás. Van ilyen? Legyőzve a tespedt, zsírra éhes húst, a szálkásított izomzat felé vágyni és még izzadva, küszködve tenni is érte? A kövérség szuszogóvá és joviálissá teszi az embert. Kipirosodott, pocakos „emberekké” válnak a férfiak és csámpás Rozik, fújtató donnák a nők. Rembrandt képek modelljei, középkori ideálok. Vidéken egykor úgy tartották mázsa alatt se férfi nem ember, se hízó nem jó... Ez a paraszti eufemizmus azonban csak arra jó, hogy megszépítse a valóságot, mert a zsírcsomag a derékszíjra fittyen, a toka meg nem engedi a legfelső gombot begombolni az ingen. A nyakkendők árván alusszák sovány álmukat a szekrényben. Vagy ami rosszabb, a széles háromszögre kötött kravátli próbálja az ing nyakát összetartani. Reménytelenül, szánalmasan. A nők minden ruhában szafaládék, kötözött sonkák. A nyaki ráncok között egy poros délutánon, nedves homokból gyúrt nyakörvek jelennek meg. Súlyokat aggatsz magadra, de eleinte édes teher ez, mert az evés, mint élvezet és sport prímán kárpótol. Pedig őszintén megvallva a nagyétkű, az evés élvezetébe belefeledkező emberek olyanok, mint akik nem tudják kezelni a szexuális vágyaikat. Nem ismerik az eleget, mértéktelenül, bárhol, bármikor utcán, moziban, színházban, operában képesek letolt gatyával párosodni és azzal intézik el a megvető pillantásokat, hogy ugyan már, nincs ebben semmi rossz... Nem? Nem.

Az evés igazából nem bűn, csak feledékenység. Amolyan civilizációs betegség. Elfeledjük, hogy egykor korántsem állt ennyi étek a rendelkezésünkre. Fittyet hányunk ara, hogy a kövér ember évezredekkel ezelőtt könnyen válhatott prédává. Eszünk, mert van a hűtőben. Eszünk, mert frusztráltak vagyunk és a háborgó gyomorsavat csak így lehet kibékíteni. Eszünk, mert esznek mások is, eszünk, mert ezt reklámozza a tv. Ínycsiklandozó ételeket. Kulináris ördöggé válunk, már csak az ízlelőbimbóknak élünk és tömjük magunkba a kalóriákat. Néha aztán megriadunk. A felcsúszott úszógumitól, a tükörben látott felpuffadt arcú embertől, a nehéz légzéstől, a kihízott ruháktól. Megriadunk a bennünk élő, mohó, falánk kisistentől, aki kövér malaccá varázsol bennünket. Az ébredés, a felismerés olyan mint a katzenjammer. Jönnek a fogadkozások, a szörnyű, spanyolcsizmához hasonlítható, oktalan diéták, éhezések.

A nyugati ember úgy fogyókúrázik, ahogy hisz. Úgy véli az igazi hit könnyek és vércseppek között születik. A tanítás szerint Jézus negyven napig éhezett a pusztában és mégis ellenállt az ördög kísértésének. Nem lennék meglepve, ha Krisztus urunk egy percig sem éhezett és szenvedett volna a pusztában. Inkább csak meditált, lassú húsokat sütögetett és miközben áldozatot mutatott be az Úrnak, a magányban egyre közelebb került a transzcendenshez. Az ördög pedig éppen a magánnyal szemben állított legerősebb ütőkártyát kínálta fel számára: királyságot, hatalmat. Legyen Krisztus a világ közepe, legyen ő a világ királya, az univerzum császára. Élet és halál teljhatalmú ura, akit milliók éljeneznek. Akiért milliók rajonganak és puszta látványától sikítozni kezdenek. Legyen ő, aki arannyal hímzett ruhában, nagyokat eszik, simogatja ágyasait és százával nemzi gyermekeit. Krisztus erről mondott le. Nem ételről és italról, nem volt ő mazochista. Amikor húsvétkor a papok fájdalmas tekintettel, korgó gyomorral gondolnak ételre-italra, ez jusson inkább az eszükbe...

Az okos futni kezd. Ki a világból, el a világból. Ki a testből. A futás repülés, elrugaszkodás, a statikus evés helyett. Mágikus rezgés, ami jótékony köpenyként burkolja be a testet. A futás felszabadít. A futás kemény emberré tesz, erős, küzdeni is képes emberré. Újra megtanít becsülni magad. A benned lakó küszködő, paradicsomból kiűzetett embert, aki úgy döntött a tudással felvértezve próbálja meg túlélni az életet.Minden futás közben a gerincen legördülő verítékcsepp egy gyönyörű gyöngy, amivel az elődöknek, az előttünk futóknak adózunk. Azoknak, akiknek a lábnyomában futhatunk, akik előttünk rohantak végig az életen és közben csak annyira álltak meg, hogy egy-egy szerelmetes éjszakán, két futás között, két háború vészterhes szünetében villámgyorsan továbbadják génjeiket...

A futás közben más lesz a világ. Csak a gyalogló és a lassan kocogó ember fogja fel igazán a körötte lévő világot. Csak az, aki hagyja, hogy a mozgás közben minden pillanatban új és újabb arcát mutassa neki az anyatermészet. Ágyban, párnák között csak emlékezni lehet. Gyalogolva, futva lehet a mában élni. A cél még messze, az a jövő. A múlt a rajtpisztoly dördülése, a stopperóra lenyomása. A jelen az újabb lépés, az újabb szökkenés és újabb ugrás... Citius, altius, fortius...

Néha csak egyszerű szavak. Apa. Anya. Játékok. Egy nagy polc. Tele kisautókkal, legóval, mozgathatós katonákkal. Aztán helyére egy íróasztal került. Vörös-kék, fényvisszaverővel díszített csatos hátitáska, a vézna, csillogó szemű kis elsős hátára. Iszonyú nehéz volt, ha megpakoltam. Bírta a kiképzést, de vigyáztam rá. Apám a leselejtezése után is évekig tartott benne szerszámot. Valami elnyűhetetlen anyagból készült. Olyan volt a táska, mint a szocializmus maga. Nem volt szép, nem volt márkás, nem volt egyedi, de komótosan kopott, csak nagyon hosszú évek alatt repedezett meg és lett végképp az enyészeté. A kettes iskolában volt egy betonból készített vízelvezető. Nem túl meredek, igazi hosszú lejtő. Matchboxokat vittünk és versenyeztettük melyik gurul messzebbre. Alig vártuk a szüneteket. Az volt a jól guruló autó, amelynek ha megemeltük egy picit az elejét vagy a farát és elengedtük, az iskolapadon finoman rugózott. Azt a hangot nem felejtem el. Apró kis drótok rögzítették a picike autók kerekeit. Ha ezt jól rakták bele, akkor valóban volt némi rugózása a kicsi kocsinak. Az volt az igazi öröm, ha a drótocska úgy viselkedett mint egy laprugó. Finomra hangolva rezgett az álomjárgány. Peugeot, Renault, Lambordzsini, Rojsz-Rojsz. Azt sem tudtuk, hogy kell kiejteni. Csak kiabáltunk:

- Most én gurítom! Most én jövök! - és vágyakozva néztünk a matchboxunk után, hátha messzebbre gurul, mint a többieké...

Na ez novella lesz. Egyszer. Ha nagyon megírom. Nem teszek hozzá. Nem színezem. Önmagában is kemény epizód. Vágyakból, álmokból, gyermekszívből és addig ismeretlen hormonokból gyúrt, kéjes szőttes. "A pucátokat a porba kellene dugni!" – kiabálta Barna Gyuri bácsi, amikor lebuktunk. Ma sem értem, miért a porba, amikor annyi jó helye lenne... Kacér lányok, varázslatban fürdő boszorkányok, kései szüretelésű, jégbor asszonyaim. Minden tanúsítványom, minden igazolásom, minden hitem és pecsétem nálatok hagytam.

Gyerekként mentem el az NDK-ba. 1989 forró nyarán. Valahol Stendal mellett egy hatalmas fenyőerdőben lettem férfi. Két mindenre képes 17 éves német lány csábított négyünket, és mi olyan könnyen csábultunk, hogy azon ma már csak mosolygom. Még meggyóni sem kellene. Több benne a kíváncsiság, mint az éhség. Sőt! Pusztán kíváncsiság. Nem több. Amit kaptunk, az sem volt szex. Mert, ahhoz tudni kell mit csinálsz. Egyszerűen csak ott volt nekünk a Jóisten két pogány ajándéka; Sonja és Anja. Sörízű és bódult volt a csókjuk. Olcsó dezodorok illata keveredett a keletnémet sörrel na és a promiszkuitással. Milyen buta szó. Komisz coitus. De meg sem történt. Csak imitáltuk, csak érintettük. Talán a hegye bent volt, talán csókot is leheltek a kalapra... Csak mi hisszük, hogy akkor ott a vörösfenyők alatt az Elba holtágába fojthattuk a szégyenletes szűziességünk. Mintha Janus Pannonius vagy Balassi költözött volna belénk.

Az Zsuzsánna egy szép német leán,

Bécsben lakik Tífingrab utcáján,

Piros rózsa tündöklik orcáján,

Szép kaláris tetszik ajakán,

Kit sok vitéz kíván

Szép voltát csudálván,

De csak heában szeretik sokan.

Vagyon ennek egy szép atyjafia,

Kinek neve víg Anna-Mária...

...Rájok nézve ottan felgerjedék...

Többet szólnunk dolgunkról nem szükség,

Elég, hogy megvolt minden édesség,

Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség...

Ezt kell majd megírni. Mi volt azon az éjszakán. Hogyan temettük el bennünk a gyermeket, másnap meg az ancient regime, babérleveles bablevessel flörtölő, megkopott gyulyáskommunistáját, Kádár Jánost.

A német táborvezető közölte a hírt a tanárainkkal. Őszinte részvétét is kifejezte. A nyírbátori pedagógusok elképedtek. Nem igazán Kádár János halálán. Sokkal inkább azon, hogy most mitévők legyenek. Mit kell ilyenkor csinálni? Erre már nem volt forgatókönyv, szabály. Talán csak valami molyrágta KGST elvárás. Húzogatták a válluk. Otthon már a Wind of change ordít, de itt mindentől távol, Honecker hónaljszagától terhes Szász-Anhaltban legfeljebb csak csöndben, megfontoltan lehettek forradalmárok. Mi az NDK-ás táborlakókkal közösen használtuk a zuhanyzókat. A német srácok úgy köpködték a ruszkikat és éltették a magyarokat, hogy abba már mi pirultunk bele. Már újratemettük Nagy Imrét, már követeltük az orosz csapatok kivonását. Már bontottuk a vasfüggönyt és két hónap múlva kivertük az első téglát a Berlini falból... Ám a tanárinak nem kockáztattak. A konformizmus mellett döntöttek. A barakkunk előtt álló zászlórúd elé állítottak bennünket és félárbocra eresztették a piros, fehér, zöld trikolórt. Ekkor az egyik tanár bejelentette, hogy az MSZMP KB első embere elhunyt és egy perces néma csönddel emlékezünk rá... Szabolcsi Viktor, a jómódú „maszek” család sarja foghegyről ekkor csak annyit mondott; na hála istennek - és a szánk szélét, majd szétvetette a részvét nélküli, tiszteletlen nevetés. Kádár halálhírét nem vettük komolyan, a két német lányt azonban annál inkább...

Akkor azon a fura kánikulai éjszakán, amikor a Burkus kutya is csak vonyított a DDR kerek, Freie Körperkulturtól ragyogó Holdjára, túl korán bújt ki a bábból a lepke. Túl korán. Repülni csak évek múlva lett képes. De a bódulattól kóvályogva, az adrenalintól és a hirtelen teremtett, testi szerelemtől megrészegülve, lassan megrajzoltuk a saját férfialakunkat. Nem volt több skiccnél, nem volt több amerikai filmekből, erjedő szocializmusból és valami bájosan kusza, agysejti szinten bekövetkezett törpe forradalomból rázott, alkoholmentes koktélnál. Még csak lázadók sem voltunk. Az izgalom, a zsenge tesztoszteron, a türelmetlen fiúférfi vágya; hogy meg lehet érinteni egy nőt. Kézzel, nyelvvel, szorítással. Sőt, két nőt. Fogni a húsuk, mellük, az ölük, a nedves bugyijuk. Érezni lehet a finom bőrük. Ezek a mindenre kapható, leittasodott lányok hagyták, hogy a 13-14 éves, Verne regények főhőseit megcsúfoló fiúk, remegve induljanak el a szexualitás rögös útján. Csínytevés volt ez. Nem több. Csíny. De a szánk ragadt a nyelves puszik nyáltól és alig bírtunk elaludni...

Valakinek jönni kell, aki mindenkit megtanít beszélni. Megtanítja, hogyan kell előcsalogatni a szavakat a szív leghátborzongatóbb üregeiből is. Ahol egyszerre él, szerelem, gyűlölet. A mélyből, ahol már nem a sejtek, a szövetek tapinthatóak, hanem az isten első és utolsó lehelete. Ha elég bátor lennék és kipréselném a szívem, talán egy apró fiolára valót kinyerhetnék az isten leheletéből. De nem én leszek, aki a szívetekbe csepegtetett transzcendenssel megajándékozlak Benneteket. Nem én leszek, aki a sarki fény alatt fagyasztja kristállyá a könnyeit, hogy karikagyűrűitek éke legyen. Nem szállok le tengerek mélyébe beszélni kagylókkal, hogy most az egyszer ne a szépség, hanem az értelem gyöngyeit hizlalgassák az olajtól senyvedő világtengerek mélyén.

Nem én vagyok az, aki összhangba hozza a szavakat, a szívvel és értelemmel. Még imám sincs a fájdalomra, nem tudok mosolyt ajándékozni senkinek sem. Hátizsákomban néhány megszikkadt szendvicsnél nincs több.

Csak ígérni tudok. Csak a hírt hozom felőle, hogy megjön. Megjön a kibillent, önmagából kifordult világ csősze. Megjön és nagy levegőt vesz. Fájni fog neki a világ, de nem szól semmit. Egyenként állítja maga elé a betegeket, a szerelemben csalódottakat, szeretteiket veszítőket, az elesetteket, a kilátástalanokat, a reményben is csalódottakat. Nem szól semmit, csak int és akkor a rosszak rossza elhagyja a lelkeket. Kipárolog belőlük, mint a pára.

Soha úgy nem aludt még ember. Soha olyan mélyen, olyan tisztán nyöszörgő vagy éppen vágytól pettyes álmok nélkül.

Megígérem Nektek, hogy egyszer megjön. Még a mi életünkben. Ha ő segít, a törött egybe kel, ha ő segít a fájó mosolyba vált. S ülünk a parázsló tűz mellett. Belebámulunk.

Ne kérdezz semmit az életről. Nem értek hozzá. Ne kérdezz semmit tegnapról, jégesőkről és viharokról. Nem emlékszem már, mennyire féltem, hogy rettegtem, hogy soha nem lesz vége, hogy soha nem jön el, hogy néhány mosoly után az élet leereszt, mint egy sarokban felejtett gumimatrac…

Ne kérdezz semmit a boldogságról. Róla nem beszélhetek. De ha görög éjszakákon feleselni kezdesz a tengerrel, kelet felé fordulva meglátod Őt… Ahogy a lelke a vizek felett lebeg…      

Szerda este hat óra. A Szarvas utca elején izgatott transzparensek alatt, talán kéttucat tüntető ácsorog. Velük szemben egy harcsabajszú, pakompartos, nagydarab ember perel. Nincs közös nevező. Szó szót követ. Valaki izgul nem lesz-e tettlegesség belőle, mások szurkolnak, hátha hajhúzásba tör ki a kakaskodás. Egyetlen dologban tudna megállapodni a két felbőszült fél, hogy nem értik egymást és nem is fogják soha. A „vendég”, aki a fórumot tartja és akinek a transzparensek készültek, még sehol. Az emberek lassan, ritkán szivárognak a régi pártházba. Baljós árnyak – mondja valaki az utcán és a többiek bólogatnak. A barikád két oldalán másképp értik a poénnak szánt bon mot-t. Miközben egymásnak feszülnek a vélemények és dagadnak az erek, egyszer csak három lány próbál átvergődni a tüntetőkön és az eseményt testükkel is védő szimpatizánsokon. Na de milyen három lány! Az egyik apácaruhában, kezében rózsafüzérrel, a másik catwomannek öltözve, a harmadik pedig szexi krampusznak. A maskarások arcán Mona Lisa mosoly és bár mindent megtesznek annak érdekében, hogy a legrövidebb úton menjenek be az irodaházba, mégis meg-megcsusszan alattuk a föld, kicsit remegve, billegve járnak. A népek elképedve bàmuljàk a tüneményt, pedig a lányok senkire sem néznek, a leheletmosollyal az arcukon mennek befelé. Így aztán senki sem kérdezi meg mit keres itt egy apáca, miért fogja a farkát a kis világító szarvakkal felszerelt, csinos krampusz és miért iszogatott catwoman.

Aztán valaki odakiáltja; - Délután kettő óta buliznak az ötödiken. Farsang van… Már a rádióba is becsengettek, hogy számot kérjenek. 

Nagy nevetés az utcán. Kisimulnak a ráncok, már a szemben állók is csendesebben vitatkoznak. Közben kiderül, hogy Bajnait a hátsó ajtón csempészték be a terembe. Az egyik önkéntes ajtónálló végül foghegyről veti oda a táblásoknak; - Na, rácsesztetek! Nem is itt jött be!

A vàlasztàst tegnap a lànyok nyerték.

Napok óta izgatott türelmetlenséggel várom, hogy ebben a hirtelen jött tavaszban a lakásom előtt lévő kis tó jégpáncélja egyszerre csak megnyíljon. Mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Az acélszürke nyílt vízre visszataláljanak a vadkacsák és az a vöcsökpár, amely riadtan cikázik, ha közel megyek a parthoz. A jég minden nap más színű. Ma sárgásan szürke, kásásan zselés felületén apró tócsák jelentek meg, melyeken lustán, ásítozva tükröződött a fátyolos napfény. Kicsit egykedvűen vettem tudomásul, továbbra is jégtörő kellene, hogy kiolvadjon a „tavam”. Ezzel az egykedvű, késő téli spleennel indultam dolgozni. Amikor egyszer csak a Nefelejcs utcán megállásra késztettek a fehér nyárfák. Még egy fotót is elkattintottam, bár az ilyen néma állóképeken nehéz azt a finom neszezést, suttogást, édes zsongást visszaadni, amit a fák zsolozsmáztak. Ebben a leheletfinom imádságban olyan számomra is érthető mondatok kerekedtek, amely nagyon hasonlított ahhoz, amikor valaki őszintén letérdel és a teremtőhöz fohászkodik. Bár a teljes fohászt nem értettem, de olyan szavak, mint a lágy szellő, napfény, langyos eső és madárdal kristálytisztán formálódtak a fülemben. Ahogy néztem ezeket a téli álomban ringatózó hatalmas élő szervezeteket, a sűrű, szálkás molekulákat, sikerült megérezni azokat a millió éve jelen lévő, tömzsi rezgéshullámokat, melyekkel a fák ajándékozzák meg a világot. Tiszta harmónia volt ez, az embernél sokkal kifinomultabban adaptálódott élet harmóniája a létezéshez. Bár úgy tűnt én haladok, ők pedig röghöz kötve élik az életük, mégis valami szívfacsaró vágy öntötte el a lelkem, tudva, hogy az egész napom nem lesz több túlpörgetett és felesleges kapkodásnál. Aki nem tud megállni, aki képtelen tanulni a természettől, még akkor is, ha az a cserfes embernek némának tűnik, végkép zsákutcába jutott. Holnap a hideg, de mégis sima köveket fogom fürkészni…

–  Tamás maga hányféle édes ízt ismer? - kérdezte a többiekkel összekacsintva a csinos cukrászlány a szállítót. A férfiról mindenki tudta, hogy egyedül él. Jóval 30 feletti. Vénfiú. Pedig alapvetően jóképű, sőt egyesek azt is tudni vélték, hogy beutazta a világot, valami rádióban is dolgozott és annak idején nagy kanállal falta az életet. A csajok odáig voltak érte. Meg vissza. Valamikor. Persze az is lehet, hogy ez csak pletyka, mert a férfi nem beszél magáról, sőt hang is ritkán hagyja el a száját és még ritkábban mosolyog. Megjön a mindig patyolattiszta Mercedes kisbuszával, bepakol, fizet. Nem kérdez, nem beszél. Aláírja a papírokat. Csak nagy ritkán mormog valamit az orra alatt. Nem olyan, mint a többi szállító, azok szétvetett lábakkal jönnek és kanszaggal árasztják el a jó nevű cukrászatot. Cicáznak a lányokkal, még fogdosni is próbálják őket.

–  Kedves Bianka... - szólalt meg kisvártatva a szállító, a lánynak meg majdnem kiesett a kezéből a habzsák – én… még sohasem számoltam. Majd, talán legközelebb - azzal bepakolta a francia krémeseket, a mignonokat és a Rákóczi-túrósokat a kocsi rakterébe és ahogy jött azzal a finom, halk jelenlétével gyorsan el is tűnt a cukrászlányok szeme elől.

–  Na emán' nekem egy pali! Majd legközelebb megmondom... – próbálta utánozni a férfi mély hangszínét egy idősebb nő. - Hogy te mit eszel ezen Biankám? Nem is normális! – hosszan, erősen nyomta a gombját, zümmögni kezdett a dagasztógép. Cukrot és rámát hajított a keverőtálba, majd lesajnáló tekintettel kiviharzott a műhelyből.

–  Bianka rá se ránts! Csak irigykedik a vén kígyó! - szólalt meg egy másik nő. – Annak fiúnak olyan szép keze van! Szebb mint a szeme! Figyelted, hogy olyan a kézfeje, mint egy… nőgyógyásznak? Finom bőre van. Nem kell annak kemény munkát végeznie. Látszik, hogy kávézója van. Csak ne lenne ilyen mamlasz. Vagy nem is mamlasz, hanem mittomén', olyan mint egy művész. Mintha nem ezen a világon élne.

Napokig nem látták Tamást. Egy alkalmazottja jött helyette a cukrászdába. Egy olyan tipikus szépfiú. Karakteres arccal, szőkésbarna lenyírt hajjal és divatos tetoválásokkal. Csak a szemében cikázott valami brutalitás. A köszönés úgy pattant ki a szájából, mint egy golyó, mintha mindenki, az egész világ az ellensége volna. Nők, férfiak. Bianka már ismerte. Eleinte tetszett neki. Kisportolt, jó kötésű fiú. Trendi. Csak ne lenne ennyire ellenszenves. A fiú is észrevette a csinos lányt a városban. Bianka, mint egy félig angyal, félig topmodell miniben, magas sarkúban, egyik vállát fedetlenül hagyó topban tipegetett hazafelé. Amikor a fiú meglátta bőgetni kezdte felspoilerezett öregedő sportkocsiját, miközben nagy tölcsérre tekert spanglit szívott és idétlenül vigyorgott a lehúzott ablakon keresztül hasonszőrű barátaival a háta mögött.

Aztán, amikor nem is számítottak már rá nem ez a fiú jött a süteményekért. Hanem Tamás. Bár nem mosolygott és nem is szólt hozzájuk, csupán biccentett a fejével, mégis valami erős férfiasság és harmónia áradt belőle. Halk jelenléte ellenére is mindig tudta Bianka a férfi mit csinál, mit rak a kocsijába. Érzete a fűszeres parfümjét, érezte, hogy a férfi lopva rá- ránéz. Egyszer még a szemük is összevillant. Tamásból a szótlansága ellenére is áradt a kedvesség, az önzetlenség és valami, ami felébresztette a nőkben az anyai ösztönöket; a gondoskodásra szoruló kisfiú drámai hattyúdala. Ám ebben a hattyúdalban olyan oda nem illó tabudallamok is felcsendültek, melyeket csak az értők tudtak nyersen, szálkamentesen lefordítani; az erotika disszonanciáját.

- Bianka – szólította meg halkan a férfi a lányt, aki annyira belefeledkezett egy esküvői torta díszítésébe, hogy meg sem hallotta, hogy a férfi visszafordult a műhelybe. Így aztán a mellette álló kolléganője lökte meg a könyökével és intett fejével; hozzád beszélnek. Tamás úgy állt az ajtóban, mintha életében először lépett volna be meztelenül egy nudista strand kapuján. Magabiztossága látványosan párolgott a ruháján keresztül. A férfi zavaránál csak Biankának sikerült bárgyúbb mosolyt magára erőltetnie. Kezében a megszokott habzsákkal, a szövetet morzsolgatva nézett a férfira, mintha az megkérni jött volna a kezét. Látszólag két felnőtt ember állt egymással szemben, de gyermeki bájjal. Közben mellettük a finoman pörkölt mandulát éppen marcipánná gyúrták, egy adag somlóit pedig rummal locsoltak nyakon. A konyha lázas igyekezet, csupa érzékiség, csupa habosra vert erotika.

- Tudja Bianka… – szólalt meg a férfi – hiába olvasgattam a lányok nagy kedvencét, Oravecz Nórát. Egy szót sem ír arról, hányféle édes ízt kellene ismernie egy pasinak. Aztán arra gondoltam, hogy édes a méz, a juharszirup, de a maguk francia krémese, amit én annyira imádok, az nem édes, az egyszerűen csak kellemes. Az édesanyám bejglije sem édes, hanem olyan igazi, mákos. Szóval, ha őszintén kérdezi, akkor azt kell, hogy mondjam, nem tudom...

Azzal fogta magát megfordult és elindult a kocsija felé. A cukrászműhely megdermedt. Működtek a gépek, a kezek is dolgoztak, de valahogy nem fogyott a levegő, senki sem mert hátranézni. Bianka arcáról lehervadt a mosoly. Bár a férfi ennyi értelmesnek tűnő mondatot egyszerre hónapokig sem ejtett ki a száján, de összességében mégis olyan szerencsétlen volt ez az egész. A lány rossz szájízzel fordult vissza a tortájához. Felelősnek érezte magát. Megfogadta soha többé nem provokál senkit.  

-  Hogy te mekkora állat vagy! - hajolt a kocsi kormányára Tamás. Homlokát a kormánykeréknek ütögetve azon mérgelődött, hogy lehetett ilyen béna. Egyetlen poén sem jutott az eszébe, egyetlen normális gondolat, se szép, se vicces. - Oravecz Nóra! Drága istenem? Hát ezzel a blogpicsával, mit akartál üzenni? Hogy tőle vársz tanácsot, elcseszett életed megjavításához? Hogy te is telesírod a párnád és Coelho előtt tisztelegve erősítgeted magad, hogyha erősen gondolsz valamire, akkor majd valóban az univerzum is a segítségedre siet? Tamás, az isten szerelmére, mi volt ez? 

Bianka a megszokottnál sokkal gyorsabban sietett hazafelé. Arra gondolt, hogy A szürke ötven árnyalatának mintájára elkezdi begépelni, Az édes ezer íze című gondolatait. Azt érezte, hogy pillanatok alatt meg lesz vele. Becsapkodja a gépbe és a face-en elküldi ennek a díszpintynek. Ezt tervezte. Hazaérve lezuhanyozott, bekapcsolta csinos fehér laptopját és csapkodni kezdte a billentyűket.

A szavak íze egy holdfényes vacsoránál

A szavak íze néha olyan édes tud lenni, egy romantikus vacsora közben, hogy az ember képtelen megfelelő bort választani hozzá.

A csókok íze

A csókok íze nem méz és nem áfonya. A csókok íze tiramisu és Rákóczi túrós…

A szerelem íze

A szerelem a legbonyolultabb édesség a világon, de ismerek olyan embert, akinek a kedvéért, még abba is belefognék…

Bianka boldogan nyomkodta a billentyűket, ám amikor visszaolvasta az irományát, rendkívül csalódott lett. Megérezte, mennyire amatőr ehhez. Megérezte, hogy hiába próbálja leírni az édes íz árnyalatait, hiába próbálja rávezetni Tamást, mire is gondolt, nem fog menni. Képtelen írásban megmutatni, hogy amikor a legutóbb megérintette a szerelem, valahogy minden tortája ízletesebb, minden krémje élénkebb, minden piskótája érzékibb lett. Mintha a vérében fujtató és prüszkölő érzések az ujjain keresztül beleköltöztek volna a finomabbnál-finomabb és szemet gyönyörködtetőbb tortákba. Aztán amikor félretolta a lap-topot és végigsimította könnyű selyem hálóingjét, akkor beleborzongott, hogy az édességben mennyi érzékiség lakik, mennyi vágy, mennyi orgazmus közeli állapot.

- Ó, hogy te mennyire bolond vagy – nyugtatta magát, de azért elkalandozott és arra gondolt, hogy mi lett volna, ha csupán kettesben vannak a műhelyben Tamással. A férfi nem beszél, csak közelebb lép. Belehajol a hajába, zihálva csókolja a nyakát és szapora lélegzete ott lüktet a fülében. Hosszú csókról álmodott, hosszú karamellizált csókról. - Créme bruleé. Igen – állapította meg - a Tamás csókja kétségkívül créme bruleé lehet.

Tamás az eset után még zárkózottabb lett. Még imádott kávézóját is hanyagolta, csak Beát az üzletvezetőt hívta fel napjában többször is, hogy rendben van-e minden. Rosszul aludt. Vádolta magát, hogy az egész életét elszúrta. Magányos. Soha nem lesz családja. Ennyi volt. Kifutott az időből és mindezért csak magát teheti felelőssé. Ismét futni kezdett. Naponta 5-10 kilométert. Dühödten falta a kilométereket, hogy így tartsa távol az egyre falánkabb és veszélyesebb gondolatokat. Egyik nap aztán internetezés közben egy hirdetésre lett figyelmes. Egy társkereső oldal villogott a képernyőjén. – Azért az vicces lenne, ha Biankát pontosan itt találnám meg! – gondolta magában, majd hozzáfűzte, annak a lánynak persze nem kell internetes idiótaságokon ismerkednie. Lonelytheonly néven regisztrált, kicsengette a társkereső árát és máris válogatni kezdett a lányok között. Sok száz kilométerrel távolabb számtalan jelölt közül szemezgethetne, ez derült ki az oldalról, de azért biztos, ami biztos alapon szűkítette a keresőt és csak a saját városából gusztálta a potenciális jelölteket. A kínálat lehangolónak bizonyult. Már meg is bánta, hogy regisztrált és törölni akarta a profilját, de annyira bonyolultnak tűnt az egész, hogy egyszerűen csak kikapcsolta a gépet és annak ellenére, hogy majdnem éjfélt mutatott az órája, ismét elindult futni.

-  Te Bianka! Mit csináltál ezzel a pasival? – kérdezte a kígyónyelvű nő a lányt.

-  Melyikkel? - kérdezett vissza Bianka értetlenkedve, miközben egy marcipángolyót formázott finom ujjai között.

-  Hát a Tamással? Azzal a gazdag mamlasszal! – nevetett a nő és Biankát áfonyalekvár színű pír öntött el.

- Jaj Irénke! Hagyjad már! Most mér kell bántani ezt a kislányt! – kelt védelmére egy másik kolléganő. – Egyébként is a lányom azt mondja, valami társkeresőn látta a Tamás fotóit.

- Mondom én, hogy nagy mamlasz! Nem lesz annak soha senkije! Még hogy társkeresőn! Ha az orrára húznának egy sunát, még azzal sem tudna mit kezdeni! – kacagott meggörnyedve Irénke, hogy a műfogsorát a kézfejével kellett visszatolnia a szájába!

Biankát ettől kezdve nem érdekelte tovább a férfi. Soha nem ismerkednék interneten – mondogatta magában – soha. Személytelen és buta. Na meg annyi kretén, perverz állat írt már rá, küldött neki fotót, mindenféle testrészükről, hogy egyszeriben azt állapította meg, Tamás szótlansága, visszafogottsága valamiféle csúnya lelki eredetű betegséget sejtet. – Legalább is szorongás, vagy depresszió, vagy az isten tudja, talán nem is lányokat szereti – így nyugtatta magát és néhány nap múlva már igent is mondott egy tőle korban sokkal idősebb, de mindenki szerint kedves, negyvenes pasinak, aki azt állította, tudja hol főzik a város legjobb kávéját.

Nem érezte jól magát a pasival. Unalmasnak és beképzeltnek találta. A férfi örökösen az utazásairól beszélt, öt csillagos szállodák neveivel dobálózott. Fél óra alatt bejáratta vele – szóban - a mediterrán országokat, na meg Balit és Dominikát. Affektálva, furcsa nem feltétlenül férfias kézmozdulatokkal kísérve emelte ki, hogy a homár, az csak Marseille egyik nagyon előkelő és méregdrága éttermében kitűnő. A pasi narcisztikus egója taszította, azonban még az előre borítékolt unalmas randi is jobbnak tűnt, mintha egy olyan emberbe habarodik bele, aki az internet előtt a bokszeralsójában nyúlkál, és ha hasonlóan perverz emberre akad, akkor bekapcsolja a webkameráját és arra vár, hogy a maszturbációjához olyan nőt talál, aki mindféle perverz dolgot művel neki a másik oldalon. Bianka úgy gondolta megfejtette Tamást. Most már szentül hitte, tud róla mindent. Tudja, hogy egy ordas nagy disznó, akinek orvosra lenne szüksége. Bianka egy idő után már azt is sejteni vélte, hogy a sanda szempillantások, a lopott egymásra nézések mélyén egy mindenre hajlamos kretén lapul. Jajj, de jó, hogy nem habarodtam bele – nyugtatta magát és a következő héten, már a furcsa pulóvereiről híres, közismert jogásszal ment el vacsorázni a kedvenc éttermébe. Ilyenkor aztán napokig eszébe sem jutott Tamás zöldes árnyalatú szeme, széles válla, meg a szája szegletében megfigyelt apró remegés…

Ám, amikor egy picit többet ivott, amikor spiccesen feküdt az ágyban, néha-néha fura gondolatok lepték meg. Képzelete nagy játékba kezdett. Mi történne, ha "ez a perverz állat" arra kérné, hogy fehérneműben és magas sarkúban táncoljon neki, majd feküdjön az ágyra és szétvetett combokkal, kéjesen fogja meg és használja az előre odakészített selyembe bugyolált vibrátort. Csak úgy előjátékként. Ő pedig nézni fogja. Nem ér hozzá. Nem is merne. Fél, hogy elpárolog az ágyról. Csak nézi. Szemeivel rögzíti az eseményeket… Ilyenkor meglepően hamar kijózanodott. Megrettent. Szégyellte magát. Szíve zajosan rugdosta finoman ívelt bordáit. Tamást vádolta, hogy az megfertőzte a perverziójával. Belerágta magát az agyába. A fürdőszobába szaladt. Friss, száraz bugyit készített magának mielőtt a zuhanykabinba lépett, ahol intim tusolózseléjével sokáig sikálva combjait, altestét, mosta magáról a hátborzongató látomást. Félt, hogy ez a sötét vágy, ez a kéjben fetrengő kép beleég a retinájába és nem tud majd sehogy se szabadulni tőle. Egy idő után még egy jósnőhöz is elment, hogy vegye le róla a rontást, mert úgy érzi, hogy valaki megátkozta.

Tamást napok óta nem hozták lázba a nők. Miután sehogy sem tudott túllépni az elpuskázott lehetőségen és a kemény edzések sem tudták megnyugtatni, inni kezdett. Esténként hol kocsmázott, hol bowlingozott, de a vége mindig lerészegedés lett. Akkor utálta meg igazán magát, amikor az ilyen mulatós estéket követően többször is előfordult, hogy nem egyedül ébredt az ágyban. Bár nagyvonalúan kávét főzött a lányoknak és még beszélgetett is velük, amikor elmentek és magába roskadt az a hátborzongató érzése támadt, hogy csalt. - Csaló vagy barátom. Csak egy kibaszott csaló…

 Egyszer aztán a legnagyobb unszolás ellenére sem ment el a barátaival inni. Helyette beült egy Müller Péter előadásra. A pasi a szeretetről beszélt. Lágyan, zümmögve. Aztán egyszer csak belépett az előadóba egy fotós srác. Csöndben, lábujjhegyen járta körül a hallgatóságot majd néhányat kattintott a gépével. Müller, ekkor elveszítve önuralmát, ordítani kezdett, hogy mit képzel magáról. Hogy ki adott neki felhatalmazást arra, hogy őt lefényképezze és egyáltalán mit gondol ő itt magáról. A fényképész megrettent, bemutatkozott, elmondta, hogy tiszteli a mestert és éppen ezért gondolt arra, hogy a helyi napilapba megörökíti, hogy Müller éppen a szeretetről tartott előadást. Müller kiutasította a teremből. Tamás ezt követően felállt és kisétált. Hiteltelenné vált számára a pénzért tartott kioktatás a szeretet mérhetetlen erejéről…

Az olvasótermen kellett keresztülmennie, ahol egy nagy kosárba hagyták az előtte járók a kézbe vett köteteket. A könyvhegy tetején egy érdekes cím ragadta mega tekintetét: Hány íze van a csokoládénak? A kezébe vette az érzéki fotókkal megtűzdelt vaskos könyvet és élvezettel kezdte lapozni…

A délutánok ezután a könyvtárban találták. A csokoládés csodák után még számtalan receptkönyveket lapozgatott. Képes könyveket, melyeken ínycsiklandozó torták, mousse-ok, trüffelek tündököltek. A szerzők, jó tollú, de még ügyesebb kezű cukrászmesterek hosszasan ecsetelték milyen fűszernövények teszik majd ellenállhatatlanná az otthon is elkészíthető remekműveket. Chilitől, a mentán át a kardamomig minden fűszert alaposan megismert. Különösen ez a kardamom lett a nagy kedvence, mert azt olvasta róla, hogy ez a szív fűszere.

Ahogy egyre többet tudott meg az édességekről, a fűszerekről arra döbbent rá, hogy a nyalánkságok elkészítése nagyon hasonlít a szerelem alkímiájához. Egy idő után már szentül hitte, ha figyelmesen tanulmányozza a krémek készítését és a fűszerek hatásait, képessé válik olyan desszert készítésére, amivel irányítani tud mások érzéseit. A csokoládé és a felhasznált fűszerek erősebbek Ámor nyilánál, erősebbek az istenek akaratánál… Először magán kísérletezett. Irgalmatlan mennyiségű kakaóport rendelt különböző országokból, hozzá pedig egzotikus fűszereket, kardamomot, csillagánizst, gyömbért, chilit és kotyvasztani kezdett. Az elsők borzasztóra sikeredetek. Ehetetlen masszák kerültek ki a keze alól, melyek a kukába kerültek. Még egy kellemes ízű forró csokit sem tudott belőlük kihozni. Savanyú gumiként égették a száját, vagy lágy löttyként a lefolyóban kötöttek ki. Pedig vett egy rakat kis fiolát, hogy azokba töltve majd számot ad a kikísérletezett csodáknak és akkor egyszer csak sikerül megfejteni, hogy melyik csokoládé, vagy puncs, krém lesz a leghatékonyabb szerelmi bájital. Megelégelve a sikertelenséget, egy idő után különböző italokat is kevert a masszákhoz. Konyakot, rumot, de vodkával, tequilával, ginnel, ouzóval és calvados-szal is kísérletezett nem beszélve vagy 20 féle likőrről.

A hosszú, sikertelenségbe fulladt hetek alatt megnyúlt az arca, kinőtt a szakálla és felszedett néhány kilót is. Egyik nap miközben mellette egy adag furcsa színű csokoládé rotyogott, kezébe vette az újságot. Mély depresszióval tarkított apátiájából egy számára roppant érdekes cikk rázta fel. Egy helyi professzor arról beszélt, hogy a genetikailag módosított növényekkel képes befolyásolni az emberek kedélyállapotát. Elég csak fogyasztani az általa kikísérletezett paradicsomból, az illető azonnal nevetni kezd, vagy éppen néhány karika is elég az uborkájából ahhoz, hogy a fogyasztót könnyekre fakassza.

Az írás letaglózta. Tudta, hogy a professzor az ő embere. Amit egyszerű főzéssel nem lehet megoldani azt a professzor majd megoldja. Ő tudja, mit kell tenni. Elviszi hozzá a kis fiolákat. Megmutatja, hogy eddig mit katyvasztott. Elmondja mi a célja és az öreg pedig kiegészíti a tudásával. Erről ábrándozott.  Addig nem nyugodott, míg meg nem kerestette meg ismerősein keresztül az idős professzor telefonszámát, majd sokáig hívogatta az öreget. Arra kérte találkozzon vele. Szinte már könyörgött. A professzor meg is lepődött, azonban amikor rádöbbent, hogy a férfi nem őrült, legfeljebb megszállott, adott egy esélyt neki.

-  Kevés időm van. Holnap délben jöjjön el hozzám. Olyankor ebédelnek a kollégák. Én pedig csak almát eszem. Tudja a gyomrom. Vacakol. Itt leszek a kutatóintézetben. Leadom a nevét és be fogják engedni – zárta le a beszélgetést az öreg.

Tamás ezen az éjszakán nem sokat aludt. Azon járt az esze, hogy képes-e valami tudományosan is izgalmas dologgal megragadni a prof képzeletét. Aztán a sok forgolódás után azt álmodta, hogy a speciális csokoládéját ugyan megkóstolja Bianka, de az néhány kiskanál csoki elfogyasztása után kiszalad a mosdóba és hiába várja, nem jön vissza hozzá…

-  Tudja most az egész világ főzicskél. Divat lett főzni. Mindenki mesterszakács szinten párol, süt és sous vidol. Azt hiszik ennyi a titok, hogy néhány fogást elsajátítva kijönnek az ízek. Pedig nem erről van szó. A legfontosabb, hogy miből készítjük el az ételt. Az én zöldségeimnek lelke, szíve, agya van. Amikor megeszik őket, ezek képesek módosítani az érzéseiket. Ideig-óráig. Talán csak pillanatokig, de képesek – magyarázott a professzor, miközben bele-bele harapott egy szép kerek, piros almába. – Tudja ez is saját termés. Ez az alma az én hosszú életem záloga.

- Szóval képes megváltoztatni az emberek pillanatnyi érzéseit. Na de mi van a szerelemmel? Az is szóba jöhet, hogy valaki eszik a sárgarépájából és hirtelen szerelmes lesz?

- Na ne ízléstelenkedjen! – húzta össze szemöldökét az öreg.

-  Komolyan gondolom – vágott őszinte arcot Tamás. 

-  A szerelem az egy komplex érzés, az nem csupán jókedv, meg szomorúság. A szerelem egy olyan összetett rendszer, amit nem hiszem, hogy bármikor is képes leszek felébreszteni vagy kiölni egy szívből az én kis drága növénykéimmel. Rossz helyen jár, ha ilyen szerelmi drogok után kujtorog. Csupán azért találkoztam magával, mert látok abban fantáziát, hogy ezeket a növényeket felhasználva, főzve, párolva, vagy az ördög tudja hogy, de fel lehet majd valami hasonszőrű dologra használni. Amikor ezeket a növényeket összeturmixoljuk, összefőzzük, akkor egyes hatóanyagoknak fel kell erősödniük, másoknak pedig gyengülniük kell. Maga segíthet nekem ebben. Berendezünk ide egy tudományos boszorkánykonyhát és elkezdünk főzni. Ha nem jön össze egyszerűen megesszük, ha összejön akkor… na erről most még korai beszélni. Holnaptól minden délután kettőre várom!

Tamás ettől a naptól kezdve tudományos munkatárs lett. Hamar kiderült a professzor odáig van a málnapálinkáért, ezért gyakorta hozott el a kávézójából egy üveggel, aminek az lett az eredménye, hogy hajnalokig maradtak a laboratóriumban.

- Soha nem volt szerencsém a nőkkel. Soha – mondta egyszer spiccesen picsogva az öreg. – A szőkéket imádtam. A kék szemű, karcsú, hideg szőkéket, de engem mindig a barnák, meg a feketék találtak meg. Egyszer Szicíliában olyan barátnőm akadt, akinek még bajsza is volt – kacagott, hogy szinte beleremegetek az üvegek. Négy feleségem volt idáig. De isten a tanúm lesz ötödik is. Mónika. Az a kis csinos barna. A lányom lehetne. Tudom. Mondja mindenki.

- Professzor úr! – szólt Tamás, miközben egy adag apróra vágott petrezselymet pirított szezámolajon – Én egy cukrászlány miatt álmodom arról, hogy kifőzöm a szerelmet. Fűszernövényekből, genetikailag módosított zöldségekből, gyümölcsökből szerelmet csinálok. Mint egy bolond alkimista, aki szentül hiszi, hogy vasból, meg mindféle mágiából egyszer csak arany lesz.

-  Elárulok egy titkot – mondta erős szeszszaggal az öreg – de ne hangolódjon le ettől barátom – lapogatta meg a vállát. – Maga többet tanult meg a szerelemről az elmúlt hetekben, mint eddigi életében bármikor. Közel vagyunk a célhoz. Közel vagyunk ahhoz, hogy a növényeimet felhasználva befolyásoljuk az emberi érzelmeket. Ám attól félek, amikor kész leszünk, ez magát már nem fogja érdekelni. Csalódott lesz. Képzelje csak el! Nagy sietve elviszi szíve hölgyének a drogot. Megeteti vele. A lány nagy boci szemekkel, csapkodva szempilláival magába szeret. Abban a pillanatban maga megsemmisül. Kiábrándul. Dolgozzon! Legyen sikeres! Legyen velem sikeres, de hagyjon fel ezzel az ötlettel, hogy azt a lányt… Hogyishívják? Hajnalkát?

-  Biankát.

- Na őt. Szóval, hogy ilyen művi úton szerezze meg magának.

- Professzor Úr! Nem ért engem. Azt hiszem én nem valami művi szerelemet szeretnék benne kelteni. Nem valami kémiai anyag segítségével szeretném őt meghódítani. Nem porból akarok levest, hanem egyszerűen egy katalizátorra vágyom. Egy olyan édességre, ami segít. Amiben benne vagyok és tudom, ha megkóstolja, akkor hatni fog rá. Amiben megérzi, hogy ebben én vagyok. Ebben a remekműben benne van a lelkem, a szívem. Belefőztem minden tudásom, minden lelkesedésem, minden tőle kapott inspirációm.

- Ez is baj! Maga nem egy született szakács. És még ha az is lenne? Komolyan azt hiszi, hogy magának valami kézműves ad absurdummal kellene ezt a nőt meghódítania. Maga férfi. Ne főzzön! Ne akarjon egy csinos, szemrevaló cukrászlánytól édesebb lenni. Az megint más, ha együtt főznek. Egyre kevesebb ruhában. Vagy megfogja a kezében a fakanalat, belecsíp abba kemény húsú, kerek popsijába! Egyébként is, hogyan képzeli el ezt a találkozót? Egy ételesben visz egy adag csokit, beviharzik a cukrászdába és azt mondja ott mindenki előtt, hogy Bianka, egyem meg a vacsoráját, már ne haragudjon meg, de eljárt a kezem és hoztam egy kis kóstolót. Hát ne nevetesse ki magát! Érzi mennyire banális? Vagy feladja neki postán? Esetleg letámadja az utcán, hogy nem kér egy kis katonát? Hát érzi maga is, hogy ez hülyeség!?!

Tamás pontosan tudta, hogy az öregnek igaza van. Pontosan ugyanazokat kérdéseket tette fel neki, melyeken hetek óta rágódott. Ha el is készül a világ legkülönlegesebb csokoládéja, azt hogyan fogja a lányhoz eljuttatni…

- Tudja most már bánom, hogy magát ide felvettem magam mellé. Egyszerűen el kellett volna küldjem egy illemtanárhoz, egy kommunikációs szakemberhez vagy az isten tudja kihez. Aztán, ha legyűrte volna a félelmeit, meg túllépett volna azon a fene érdekes múltján, akkor egyszerűen besétált volna egy rózsacsokorral a lányhoz, elhívta volna moziba és most boldogan élnének…

Tamás néhány nap után nekidurálta magát. Fodrászhoz ment, vett egy gyönyörű öltönyt, cipőt na meg egy nagy csokor virágot és a kisbusz helyett most a coupejával ment a cukrászdába. Hónapok óta nem járt itt, de a műhely alig változott. Egyetlen dolog tűnt fel neki, hogy sehol sem találja Biankát. A nők úgy néztek rá, mint egy marslakóra, méregették, szinte szagolgatták és csak hosszú másodpercek múlva kérdezték meg tőle, hogy kit keres.

- Ó, Bianka már hónapok óta nem dolgozik itt,– felelte az egyik kolléganő – tudja már akkor is a számviteli főiskolán tanult, amikor itt dolgozott. Befejezte a tanulmányait és egy pályázat segítségével saját cukrászdát nyitott a belvárosban. Sőt ha jól tudom, akkor még a maga kávézójába is onnan hordják a süteményeket, mert az a hír járja, hogy jobb mint amit mi csinálunk. Mondjuk, ebben én nem hiszek, de ki tudja, hogy ott a sétálóban mi kell a milliomosoknak. Mindegy azoknak mit esznek, csak jó drága legyen. Azt hiszik, minél drágább annál jobb. Pedig a fenét! – azzal visszafordult a munkaasztalához és faképnél hagyta a férfit. Tamás elköszönt és villámgyorsan a kávézóhoz hajtott. Nem hitte el, amit hallott. Bianka cukrászdát nyitott és tőle veszi ő maga is süteményt, meg a pékárut. Hát én megölöm ezt a Beát!

- Főnök! Hiába kiabálsz velem, hónapokig alig jelentkeztél, azt sem tudtuk mi van veled. Bejöttél mint valami zombi, elvittél egy málnapálinkát, kivettél egy rakat pénzt a kasszából aztán ennyi. Megint nem láttalak napokig! Inkább legyél hálás, hogy vittem az üzletet a hátamon. Felőled akár be is csődölhettünk volna! – ripakodott Bea, csípőre rakott kézzel, kis kötényben Tamásra. – Meg hogy miért vesszük a süteményeket a Biankától? Na vajon miért? Mert olyan árut kapunk tőlük, hogy azóta megnőtt a forgalmunk. Az emberek azt mondják jobb lesz a kedvük, ha ezt a tiramisut, Rákóczi-túróst, meg a Somlóit eszik. Nem beszélve a Sacherjáról, meg a Fekete-erdő szeletekről. Teljesen felforgatta a várost. Mindenki tőle akar rendelni. Én meg kötöttem vele egy exkluzív szerződést, hogy csak nálunk lehet az ő boltján kívül hozzájutni ezekhez a csodákhoz! – Na most már lenyugodtál és megdicsérnél? Ráadásul rám férne egy kis fizuemelés is, mert kocsit vettünk a barátommal és egy forintunk sem maradt…

Tamás egyik ámulatból a másikba esett. Kért egy kávét és csak nézett maga elé, mint aki előtt egy földönkívüli jelent volna meg és nem tudná feldolgozni az élményt. A kávéját hidegre kavargatta, amikor arra lett figyelmes, hogy az utcáról valaki Beát szólongatja.

- Bea!!! Téged keres… - nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban Bianka lépett be az ajtón. Kiskosztüm, szemüveg, fodros fehér blúz és egy fekete, piros talpú lakk magas sarkú. Kifinomult elegancia és vérforraló nőiesség áradt belőle. Tamásnak megremegtek az orrcimpái. Lágy, gyümölcsös parfümillatot hozott az üzletbe. Megérkezett és a jelenléte betöltötte a kávézót. Tamás nem tudta levenni róla a szemét. Bianka hús-vér valósága odaszegezte a székhez és csak bámulta, szívta magába, mintha egy illatosított borítékból lépett volna elő. A lány azonban nem láthatta Tamást. Vagy legalább is nem feltétlenül vehette észre, mert egy jótékony oszlop félig eltakarta. Tamás egy újságot kapott maga elé és csak lopva bámulta meg milyen gömbölyű vádlikra feszül a fekete harisnyája, amelynek hátsó felén két vastagabb csík kúszott fel a szoknya alá, végig a formás, buja combokon. Bianka már csak azért sem vehette észre a férfit, mert Bea elé sietett és nyomban kifordultak az üzletből. Az üzlet előtt Bianka cukrászdájának felmatricázott kocsija állt. Tamás elképedve olvasta a szecessziót idéző betűtípusból kirakott feliratot: Az édes ezer íze…

- Hát ez egy tündér ez a nő! Ilyet még nem is láttam – csörtetett vissza Bea és egy kartondobozban ínycsiklandozó süteményeket rakott Tamás elé. – Képzeld, hozott egy kis ízelítőt a legújabb finomságaiból. Nézd már meg ezt a guszta tiramisut. Te én még ilyen pompás ostyakehelyet esküszöm nem láttam. Tuti ez lesz a gyerekek kedvence! Vagy ezt a Rákóczi-túróst! Azt mondja, valódi házi sárgabaracklekvár van benne, na meg olyan fűszerek, hogy még csak nem is hallottam róluk. Várj! Hozok egy tányért meg kiskanalat! Tudom, hogy imádod a tiramisut.

Miközben Bea jóízűen, kéjes hümmögéssel falta az édességet Tamás csak maga elé meredt és hallgatta, hogyan dicséri Bea agyonra a lányt.

- Te ez a csaj egy vagyont keres ezekkel a süteményekkel. Még valami újságban is írtak róla, hogy egy íz-professzor segítségével kísérletezték ki a finomságokat. Megtalálod valamelyik Playboyban is. Nagyinterjú. Állítólag az újságíró az interjú után fotózásra is felkérte, de nemet mondott…

Bea sokáig csacsogott. Beszélt Bianka cukrászdájáról, módszereiről, meg az árakról is. Nem sokkal drágább, mint máshol, sőt egy árban mozog a város leghíresebb cukrászaival, de a minősége kimagasló. Egyetlen dologról nem számolt csak be.

-  Van valakije? – kérdezte Tamás halkan Beát.

-  Mit kérdeztél? – értetlenkedett Bea, aki a saját csicsergésétől alig hallotta Tamást. Aztán ráérzett. - Hogy úgy! Van-e pasija? Tudtam, hogy megkérdezed! Tudtam! Fogalmam sincs! Azt mondják, minden ujjára tíz jutna. Csupa gazdag, jóképű pasi! Amióta meg az újságban is riportot készítettek vele, azóta meg megbolondultak a pasik. Fogadásokat kötnek, hogy ki tudja ágyba vinni. Tiszta marhák! Te itt volt nála a TV2! A kalandjárat, meg a Lakatos Márk is. Az egyik pasi ide hozta el a menyasszonyát és miközben torát sütöttek belesütötte az eljegyzési gyűrűt. Még jó hogy nem harapott rá az a picsa!

Tamás a kezébe vette a magazint. Valóban megtalálta a nagyinterjút. Bianka átkozottul jól nézett ki a blikkfangos üzletasszony szerepében. Piros rúzs, a megszokottnál rövidebb frizura. Valami jó nevű mesterfodrász alkotása. Ugyanazzal a kedves, szerény, de mégis vonzó mosolyával nézett a kamerába, amit korábban megismert. Semmi modorosság, semmi önelégültség. Tamás még soha életében nem kívánt ennyire senkit, mint ezt a lányt. Hevenyészetten olvasta a cikket. Inkább a fotókat bűvölte. Aztán ledöbbent. Bianka az interjú közepe táján arról beszélt, hogyan ismer egy egy olyan embert, aki megváltoztatta a nézeteit az ízekről. Hosszan mesélte, hogy bizonyos természetesen keletkező kémiai anyagok nemcsak boldoggá tudják tenni az embereket, hanem olyan elemi erővel hatnak a fogyasztóra, hogy megváltozik tőle a személyisége. A gyávából bátor lesz. A depressziósból kiegyensúlyozott. Szerelmi csalódásokat lehet vele orvosolni. A lány hangsúlyozta azt szeretné, hogy aki megkóstolja a süteményeit boldogabb, magabiztosabb és optimistább legyen, mint korábban. Aztán elmesélte, hogy nagybátyja évek óta kísérletezik növényekkel. Genetikailag módosítja őket, ha kell turmixolja vagy éppen összefőzi őket és már ott tart, hogy elég néhány kiskanállal enni az ilyen alapanyagokból készült édességekből, máris más emberré válnak a vásárlók.

Tamás el sem olvasta, hogy hívják a professzort. Már mindent tudott. A lány csapdába csalta. Visszapörgette az elmúlt hónapok legfontosabb eseményeit. Mindenhol Bianka keze nyomát vélt felfedezni. A professzor szinte magától értendően fogadta. Beengedte a boszorkánykonyhájába. Inasának fogadta. Kéz alá került. Aztán beugrottak a kóstolgatások. Mindig mindent rajta próbált ki az öreg. – Igya csak, egye csak bátran, nincs abban semmi rossz! – mondogatta a professzor és időnként rejtélyes telefonokat folytatott, sustorgott az irodájában. De mindvégig azt hitte, hogy a professzor a fiatal barátnője miatt ilyen… Diszkrét. Lassan felfogta, hogy miért érzi magát mostanában magabiztosabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, miért érzi azt, hogy most már tudna mit mondani Biankának. Mindent megértett. Már érezni vélte azt is, hogy a bekanalazott tiramisu is dolgozik benne. Szagolgatta az ostyát, kisujjával belenyalt a maradékba, a nyelve hegyére kente, mint valami kábítószert, hátha megérezne valamit és rájönne mit raktak bele. Aztán hirtelen felugrott a székből, megragadta a slusszkulcsát és a kutatóintézethez hajtott.

-  Igen barátom. Bianka korábban jött. Azzal állt elő nekem, hogy segítsek neki a maga jégszívét megtörni. Itt sírt nálam. Én meg mindent bírok, vért, zsigerelést, de a szép nők könnyeit azt nem. Azt mondta, hogy a maga kávézójába viszik az édességeket és majd valahogy eléri a maga üzletvezetőjén keresztül, hogy maga is megkóstolja! És meg is kóstolta, de csak annyit értünk el vele, hogy maga kocsmázni járt és bulizni kezdett. Bianka a vizsgaidőszaka kellős közepén azzal szembesült, hogy maga mindféle kis nőcskéket visz fel a lakására. Igen. Ezt is tudom. Azt is, hogy volt, amikor kettőt. Nem mondom, akkor azért irigyeltem. A kísérlet jól sikerült, maga nyitottá vált, túllépett a depresszióján, a kisebbrendűségi érzésein. Azonban nem lett szerelmes. Legalább is azt hittük, hogy nem érdekli Bianka. Ekkor már az összeomlás szélén volt az unokahúgom. Annyit mondott, hogy maga könyvtárba jár és képes albumokat nézeget. Emlékszik, a könyvár automatájából gyakran ivott kávét. Na, még abba is sikerült csempésznünk egy kicsit a szérumból, de látszólag semmi sem jött össze. Az állam majdnem leesett, amikor maga felhívott. Ordítva hívtam utána Biankát és akkor tudtam, hogy addig nem fogom kiereszteni innen, amíg nem tudom biztosan, hogy fülig szerelmes az unokahúgomba.

- De én szerelmes voltam belé! Az elejétől fogva! – állította le kétségbeesett hangon a hevesen gesztikuláló professzort.

- Maga csak azt hiszi! Az csak vágy volt! Sima egyszerű vágy! A szerelmet én csepegtettem az ételeibe! Az a szerelem az laboratóriumi eredmény! A munkásságom csúcsa! A Nobel-díjam záloga!

Ez megbolondult – gondolta Tamás. Elköszönt és otthagyta a professzort a kémcsövei és a növényei között. Megkereste Biankát és randizni hívta. A lány elvörösödve mondott igent. Tamás néhány hét múlva megkérte a kezét. Bianka ismét igent mondott. Fantasztikus lakodalmat szerveztek. Mindenből a legjobbat válogatták össze.

- Jajj de édesek! Mennyire összeillenek! - mondogatták rájuk.

Könnyű igenek jöttek a nyelvükre a templomban. Ám amikor kifelé mentek, Tamás a nagy boldogság ellenére egy pillanatra megrémült. Amikor körbenézett a templomban az egyik szobor elképesztette. A Boldogságos Szűzanya faragott, festett arcán, mintha egy kaján félmosoly szaladt volna át…    

A Szarvasi kotyogó minden kávéfőzésbe belehal. Szenved, hallható a testét feszítő nyomás, az erőlködés, a buzgalom. A kotyogó így hálálja meg a bizalmat. Kicsit szörcsögve, prüszkölve, krákogva. Színpadiasan. Még amikor leveszik a tűzhelyről akkor is fortyog, mintha polírozott alumíniumtestében nem csupán az őrölt kávébab zamata lenne, hanem valóságos magma a Föld mélyéről. Amikor leveszik, a tűzhelyről a Szarvasi kotyogó sokáig durcáskodik, percekig motyog az orra alatt. Arról mesél, hogy milyen nehéz volt a feladat. Milyen kávéfőzőt próbáló kínokat élt míg felforralta a vizet, aztán mindvégig kordában tartva átvezette a kávémocsáron, majd finoman lökdösve az alumíniumtorony orrán a tartályba nem gyűjtötte. És akkor még egy szót sem ejtett a kotyogó szakadatlan gimnasztikájáról, amelyről már egy erotikus metaforában lehet csak őszinte képet festeni. Fel-le, a melegben, a gőzben, a nedves közegben, miközben finoman erőlködik és szenved a túlnyomás mozgatta mechanika.    

A kotyogózás tradíció és ünnep, legyen szó hétköznapokról, hétvégékről vagy pirossal jegyzett munkaszüneti napokról. Mindannyian tudjuk nem ez a kávéfőzés csúcsa. Nem a barristák alapkelléke és a cremahívók is csak meghúzzák a vállukat, ha a benne készült feketelevest meglátják.  A Szarvasiban főtt kávé nem a szemnek készül, sokkal inkább az orrnak és legfőképp az ízlelőbimbóknak. A kotyogóban főtt kávé pontosan azért, mert a készülék sutasága miatt orrán-száján képes párologni betölti a lakást, bemászik az orrokba és táncot jár. Aki kotyogóssal készített kávé illatára ébred boldog ember. Nagyanyám még fával készített kávét. Igen fával, a Sparherden. Véknyabb akácokat dobott a tűzre, feltette a kávét és megvárta, míg a szörcsögő Szarvasi méltóztatik az utolsó cseppig is átpréselni a forró vizet az Omnián. A konyhából gyönyörű körömcipőben tipegett be a kávé illata a szobába és gyermekfejjel irigyeltem a felnőttek kávéillatú világát és nem is sejtettem micsoda függőséget okozhat a hirtelen beöntött koffeinadag. Nagyapám mindig bélelte a kávét. Rummal. Hőálló üvegpoharába cukrot, rumot rakott majd felöntötte a forró kávéval.

A Szarvasi Európa legjobb kotyogósa. Jók az olaszok kávéban, de ebben a furcsa típusban, Szarvason alkottak maradandót. A maradandóság pedig úgy tűnik állandó fogalom maradt Békésben. Állandó, mert az elmúlt évtizedek alatt a Szarvasi semmit sem változott. Mint a szocialista autótípusok, a design, a felhasznált anyagok, minden a bumfordi maradandóság jegyében. Bár azért a számra ütök, mert ebben az Art Deco-ban igen is van valami méltóság...

Éppen ezért, talán meg is bocsátanának a fémipari cégnek ott Békésben az állandósult formát, ha ez lenne a tökéletesség csúcsa. Ha nem lenne törékeny a műanyag fogantyú, ha nem panaszkodnának robbanásveszélyre a vásárlók, ha a tetején lévő fedél pontosan illeszkedne, ha kiöntő rész csöpögésmentesre lenne tervezve. Ám ezek az ordító hibák kifinomult mérnökért kiáltanak.

Nem elég a porcelánváltozatú, nem elég a műmájer fekete porcelán, amin furcsa gépnyomással odabiggyesztett álkalocsai minta díszeleg. Ma már nem elég. 2013-at írunk.      

A szarvasiak maguk is felismerték, hogy lenne min javítani. Egy interjúban azt ígérték, rövidesen jön a Szarvasi Kotyogós Forradalom, am ez idáig nem történt semmi. Pedig ez kihagyott ziccer. Ordító ziccer.

http://hir6.hu/cikk/64977/csak_lampabol_evente_masfelmillio_darabot_adnak_el

Mi a kotyogósra esküdő kávéfogyasztók továbbra is várjuk a csodát. A világ legjobb (magyar) kotyogós főzőjét, amelyet minden háztartás képes megfizetni. Ami jó kávét főz, finomat, istenit, ellenállhatatlant. Amitől a barristák is meglepődnek.  A régi lelkét tessék megőrizni és villantóst tenni a polcra. Vagyunk egy páran, akik akár több pénzt (nem sokkal-)) is hajlandóak fizetni egy iparművészetileg is jelentős kotyogósért. Szarvas itt a te időd, ébresztő!      

http://index.hu/video/2011/02/16/attraktor_kavegepek/?s=tag%3Ateszt