- Ez az a szoba. – mondta szenvtelen hangon az öltönyös férfi. Hófehér öltönyös. Vagyis inkább szmokingos. Selyem hajtóka. A divatos szabású nadrág szélén selyem csík. A cipő hófehér lakk, a világítóan fehér fűzőt vezető fémkarikák óaranyra színezett fémek. Ing helyett azonban garbót viselt. Elegáns volt, de egy piperkőc benyomását keltette az utána kullogó másiknak. Rajta munkásruha. Helyenként rojtos, szakadt. Nem vészes. Munkáscipő. Messziről inkább rabnak tűnne, akit éppen őrizetbe vesz egy fehér ruhás fenomén. Két kezében egy rakás ruhát cipelt. Elég régóta. Egyik hóna alól a másikba próbálta rakni a csomót. Meg-megemelte a súlyos terhet a térdével is rásegített.  Megvan már egy órája is, hogy így baktattak. Elől a szmokingos, közöttük a munkásruhás kezében lévő ruhacsomó, mögötte fujtatva ő maga.

- Letehetem a ruhát, ha valóban ez az a szoba? – kérdezte zihálva. - Leteheti. – az öltönyös rá sem nézett. – Látja ott azt a papírdobozt. Igen, ott a sarokban. Annak a tetejére tegye. – mondta foghegyről, miközben a szoba ablakán keresztül a semmibe bámult.

-  Mindig oda kell majd tennie a ruhát. Itt vannak a lavórok. Itt a kád. Ebben a szekrényben találja a mosószereket. A fehérekhez hypo is kell, a színesekhez ezt használja, amin a szivárvány fut végig. Az öblítőt ne sajnálja tőlük. A csapból pillanatok alatt forró víz jön. Ne égesse meg magát, mert akkor annyi ruha fog itt összegyűlni, hogy nem fogja magát utolérni. Ne betegedjen le, azt meg nem vennék jónéven. Dolgoznia kell ennyi a feladat. Semmi más. Jön a ruha. Maga kimossa, itt ebben a sufniban pedig kiteríti. Most még azt hiszi sufni. Pedig okosan van kitalálva! Néhány óra alatt megszárad benne a legnedvesebb ruha is.

-  Gép nincs? – kérdezte elképedve a férfi. - Legalább ilyen őskövület, mint a dobtáras… vagy mi… Forgódobos? Meg egy baszom centrifuga..? Most mit néz rám azokkal a kék szemeivel? Csak kérdeztem. Tudja hajlongtam én már. Az első nap után szét fog menni a derekam…  - a munkásruhás egyre halkabban mondta ki a szavakat, mert a fehér öltönyös minden mondattal közelebb lépett felé. És igen, mintha minden centivel nőtt volna egy picit. Szinte a feje felé emelkedett és az volt a szerencsétlen érzése, hogy rögvest le is harapja a fejét, ha még valamit merészel mondani.

- Értem. Mosok. Egész nap. Mosni fogok, amíg mást nem mondanak. A megszáradt ruhát összehajtom és ide erre a nagy papírdobozra rakom. – mondta a férfi, mint aki összecsinálta magát, halkan, szótagolva. – És ki fog érte jönni? Mármint a ruhákért? – vetette a kérdést az öltönyös után, aki már hátat is fordított neki. - Az már nem a maga dolga. – mondta a férfi sterilen és eltűnt a ház köré csavarodó szürkés ködben.  

***

- Nincsenek megelégedve a munkájával. – toppant be a házba a fehér öltönyös. A munkásruhás úgy megijedt, hogy majdnem belefordult a fürdőkádba. Felugrott, de a dereka iszonyatosan megfájdult. Kínjában üvöltött egyet.  

- Az isten szerelemre! – sziszegte a foga között, miközben fájdalmas arccal kapott a derekához. - Le kell ülnöm. Jesszus. Ez biztosan becsípődött. Mi az isten szerelme nem tetszik nekik? – kérdezte sajgó tagokkal, izzó és bénító görcsökkel a derekában.

- Hogy mi a bajuk? Érezni lehet a ruhákon, hogy hazudik. Azt hazudja, hogy tiszták! Azt hazudja, hogy ezek a textilek makulátlanok. Ám a maga sötét gondolatai, a bűnei és az állandó káromkodási beleivódnak az anyagba. Hiába néz így rám, mint egy birka! Ez az igazság. Maga gyűlöli a munkáját, elégedetlen és ezek az érzések átitatják a pamutot, a műszálakat, a selymet, mindent. Bevallom én egy pillanatig sem bíztam magában! Első találkozásunk alkalmával is bűzlött a hamisságtól. Maga sáros! Ne is próbáljon meg velem perelni! Én mindent tudok magáról!

- Azért, ha nem bánná mégiscsak elmondanám az én verziómat is… - próbálkozott a munkásruhás.

- Nem! Egyáltalán nem érdekel! – mondta rezzenéstelen arccal az öltönyös. – Maga csak mosson! Járjon a keze és legfőképp tisztuljon meg. Szeresse a hypót, ami kirágja a bőrét, szeresse az estére szottyadt kezeit. Szeresse meg a klór maró szagát. Ne elvegyen a világból! Bármi történjen, maga adni próbáljon. Ez a parancs…  

Az öltönyös újra kifordult a mosókonyhából. Valami édeskés illat maradt utána. A munkásruhás az öblítőre fogta. Azonnal zsörtölődni kezdett. Hónapok óta mosom ezeket a kibaszott ruhákat. Erre idejön ez a kékszemű, szőke ördög és azt mondja, hogy nincsenek megelégedve. Ki nincsen? Mégis kire kell ennyit mosni? Ki hord ennyi fehér gatyát, nadrágot, inget, garbót? Kire kell mosnom? Ki kényszerít engem erre? Ha idejönne biztosan felpofoznám! Addig rúgnám, amíg él. Megfojtanám! – hergelte magát a férfi és minden erejét beleadva dörzsölte egy ing sárgás nyakát. Irgalmatlanul kezdett káromkodni, ám még a gondolata is bennszakadt, amikor meglátta, hogy a háta mögött a szépen kimosott és összehajtogatott ruhák rongyosra gyűrve, összesározva, összeolajozva egy halomba rakva várják, hogy újból a kádba kerüljenek…  

***

 Hosszú idő, talán évek is elmúltak mire a férfi megértette, ha tiszta a gondolata, ha képes valami szépet felidézni az életéből, könnyebben tudja kimosni a ruhákat. Bár testét egyre gyötrő fájdalom miatt nem tudott minden nap mosolyogni, de saját érdekében mindig megpróbálta. Eszébe jutottak gyermekversek. Mondókák. gyerekkorában tanult mesék, imádságok. Ezeket mondogatta miközben mosott. Eszébe jutott, hogyan mosott az édesanyja és még azt a dalt is felidézte, amit az anyja dúdolt a hétvégi nagytakarítások idején. A monoton munka közben egyre többet gondolkodott. Tökélyre fejlesztette a mosási mozdulatsort és egyre többet töprengett azon, hogy miért kell neki éjt-nappallá téve egyfolytában csak mosnia.

-   Ha nagy filozófus lennék, már rég tudnám a választ. A múltam mosom. Az elkövetett hibáim. A félresikerült emberi kapcsolataim. Az egész magányos, hálátlanságtól és egoizmustól tumoros életem… Én nem Ágnes asszony vagyok. Nem egy gyilkos. Én csak egy szerencsétlen lúzer… - elpityeredett. Könnyei az öblítő vízébe csöppentek. Megtörve mosott tovább. Már nem gondolkodott. Csak mosott. Nem remélt, nem fájt neki semmi. Valahol a szíve mélyén hordozta csak a reményt, hogy egyszer eljön a fehér öltönyös és más munkát ad neki.

***

Hosszú évek teltek el, míg újra megjelent a fehér öltönyös a házban. Ujjai között apró, cseresznyés illatú szivarka. Nagyokat szívott bele.

-    Egyre szebben mos. – mondta gúnyosan nevetve. – Egyre szebben! Nos elérkezett az idő, hogy lepakoljon arról a papírdobozról és nézze meg mi van benne! – mondta dölyfös mosollyal a munkásruhásnak. Az gondosan pakolt le a dobozról. Egymás mellé tette a ruhákat, mint valami kis tornyokat. Meg-megsimogatta a kupacokat és fáradt mosollyal nyugtázta, patyolat tiszták. Amikor a sokadik tornyot rakta a földre az öltönyös gorombán dördült egyet; - Nem lehetne gyorsabban? Nekem még lenne ma dolgom!

A férfi a mosószer rágta kézzel megszenvedett míg lehántotta a vastag papírt. Alatta vastag nejlonban valami fehér kocka rejtőzött. Amikor a nejlont és a polisztirol védőelemeket is eltávolította, szíve nagyot dobbant és iszonyú harag öntött el.

-  Ez egy kibaszott mosógép!!! Ez egy kibaszott mosógép! Évekig mostam kézzel, miközben mindvégig itt volt ez a kibaszott gép! – ordította. A haját tépve kiabálta; - Szétment a kezemen a bőr, nem bírok egyenesen járni, a tüdőmet szétégette a hypógőz, én meg egy kibaszott mosógépre raktam, a hófehérre sikált ruháitokat. Elmentek ti a picsába! Mindannyian! – üvöltötte egyre hangosabban. Az öltönyös némán hallgatta, csak szívta a szivarkát. Amikor az utolsó slukkal is megvolt, elpöckölte és az őrjöngő férfit az állánál fogva a magasba emelte.

-   Hagyd abba! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ennyi. Hagyd abba. Akkor leteszlek.

A munkásruhás lecsillapodott. Az öltönyös a földre dobta.

- Most már használhatod a gépet is. Ezt üzenik. – mondta szenvtelenül. – Nem értem őket, de ez a parancs. Használhatod a gépet, te kurafi! – fejével a gép felé intett, azzal kiment a mosókonyhából.

A férfi a jéghideg csempére roskadt. Arcát két tenyerébe temetve bőgött. Amikor kisírta magát sokáig bámult a tenyerét. A víz kiszívta a bőrt, ami ettől úgy nézett ki, mint egy feltérképezetlen bolygó felszíne. Az ember valamikor vizes környezetben élhetett, ennek az öröksége ez a bőrreakció – jutott eszébe az egykori olvasmányélménye.  Összeszedte magát és odament a géphez, megsimogatta. Elmosolyodott, amikor a jobb felső sarokban óarany betűkből kirakva meglátta a márkáját;

HOPE79SERIES

Nem késlekedett. Elolvasta a használati útmutatót és azonnal berakott egy adag fehér ruhát. Kiválasztotta a megfelelő hőmérsékletet és elindította a Reményen, az új programot…