- Doktor Úr! Higgyen nekem! A kávéfőző a hibás mindenért! – mondta könnyes szemmel, zokogva a bájos arcú, szőke nő. A doktor már akkor tudta mi lehet a baj, amikor a nő zaklatottan, kisírt szemmel, láthatóan zilált toalettel érkezett meg a rendelőbe. Soha nem látta még ilyennek. Gyakran találkoztak a társasház folyosóján. A nő mindig úgy nézett ki, mint aki éppen címlapfotózásra menne. Elegáns drága holmik, mesés parfüm és egy finom, de tartózkodó mosoly. Igazából nem is szőke, jobban megnézve világosbarna haj, zöldes szem. Fitos orr. Alkata inkább a teltebb, mint a manapság olyan divatos, de ettől kevésbé izgalmas, vékony és sportos. Ha valamibe bele akart volna kötni a doktor, az a nő tetovált szemöldöke és sűrű műszempillája. Ám, mivel nem tűnt hidegnek és lekezelően távolságtartónak a nő, ezt  el tudta nézni neki.

- Vegye le a kabátját és foglaljon helyet! – Mutatott mindkét kezével az elegáns bőrfotelra a doktor – Fújja ki magát és aztán, ha van kedve, mondja el részletesen, hogy mitől ilyen feldúlt.

A nő leült a felkínált fotelbe. Két kezével elegáns táskáját szorongatta. A kabátját esze ágában sem volt levenni. Nyugtalanul bámult maga elé. Hidegen vibrált körötte a levegő. Arca szinte vonaglott, mintha különálló életet élne, vagy erős szél fújná a bőrét. Mintha egy ejtőernyős zuhanna a mélybe és a nem nyílna ki a hátizsákja…

Az orvos hófehér design íróasztala mögött foglalt helyet. Hosszú, az asztal felett ívelő Led lámpáját sárgás, melegebb tónusra állította. Az iroda minden sarka másképp nézett ki. Minden oldalon kanapé. Modern, retro és klasszikus. A zavarosnak tűnő eklektika ellenére is azt sugallta: válassza ki a paciens, melyik az ő világa. A nő a szoba közepén álló, nagy fotelt választotta. Kint a porondon ült le. Az orvos elővett egy cetlit és egy tollat. Lefelé nézett, de szemét titokban a nőn tartotta. Azt várta, hogy magától kezdjen bele. Nem akarta irányítani a beszélgetést. Azt mondja el, ami neki fáj.

-  Bocsásson meg, hogy magára törtem. – mondta a nő és hallatszott, alig tudja lenyomni a gombócot a torkában. Kinyitotta a táskáját és remegő ujjaival egy nagy csomag papírzsebkendőt halászott elő. – Tudja elhagyott. Elköltözött. Állítólag egy másik nőhöz. Senki nem tud biztosat. Vagy, ha igen nekem senki sem mondja el… - itt már elöntötték a könnyek, mint egy légkalapács rázkódott az egész teste. Tisztán, őszintén bőgött, mint egy kislány. 

- Nyugodjon meg kérem. – mondta az orvos, és bármennyire igyekezett megőrizni szakmaisága álarcát, megsajdult a szíve, a síró szépasszony láttán.  Egy pillanatra elnyomta a felszínre búvó empátiát és így szólt a nőhöz; - Ha nem tudja elmondani, nem tudok segíteni. Tudom, jól esik a sírás, de ezzel legfeljebb megkönnyebbül. Lehet, hogy egy pillanatra jobb lesz tőle, de az csak egy pillanat. Jobb lenne, ha akkor is jobban érezné magát, amikor ezen az ajtón kimegy…

- Igaza van… - mondta halkan a nő. A szájában érezte a könnyek sós ízét. - Egy hónapja történt. Reggel, minden reggel én ébredetem hamarabb. Tudja ő ügyész. Korán kel. Iszik egy kávét, harap néhány falatot és már rohan is. Ezért szerettem korábban kelni. Egy pici nyugalmat varázsolni. Az erős kávét szerette. Egy komoly gépet vettem neki születésnapjára. Azzal főztük. Mániája volt, hogy legyen a tetején ez a crema. Pici kávétej, két csapott kanál barna cukor, így itta. Míg a gép főzte a kávét, én vasaltam és szendvicset készítettem. Szerettem a reggeli illatokat. A kávé aromáját a konyhából, a vasalt ruha frissességét, a péksütemények meg a gyerekkoromat idézték. Szerettem a reggelt. Szerettem nézni, ahogy készül, pedig mindig feszült volt és sietett. Mondta a magáét, hogy ma is mennyi minden vár rá. Mosolyogva néztem, ahogy a zokniját húzta. Mint egy gyerek. Soha nem tűrte fel, csak úgy rángatva… Aztán egyik reggel el kezdett vacakolnia a gép. Alig adott kávét. Ami lecsepegett az meg olyan volt, mint a szurok. Megpróbálta ő meginni, de kiköpte a mosogatóba. Azt mondta, borzasztóan keserű. Aznap szendvicset sem evett. Amikor gombolta, az inge legfelső gombja leesett és elgurult. Káromkodott egy cifrát, majd magához kapta a táskáját és elviharzott. Napokig kerestem a kávéfőző papírjait. Addig persze kutyulósat ittunk. Látszott, hogy nem ízlik neki, de nem tette szóvá. Akkor még az sem tűnt fel, hogy nem ölel át éjjel. Mindig úgy aludtunk el korábban… Tudja… - A nő itt újból zokogni kezdett. – Mindig. Kis kifli, nagy kifli. Csak utána jöttem rá, hogy akkoriban egymásnak hátat fordítva aludtunk. Mint két idegen, akiket csak az ágy köt össze. Amikor meglett a számla, visszavittem kávéfőzőt a boltba. Átvették. Azt mondták elküldik megjavítani. Várjak türelemmel. Gyors lesz. Két hét múlva elköltözött. Először arra hivatkozott, hogy a sok a határidős munka és az egyik irodában van egy ágy, ott alszik majd. Tudtam, hogy ez hülyeség és hazudik, de hinni akartam neki. Aztán az egyik szombaton beállított. Elvitt néhány nadrágot, zakót, alsóneműt, zoknikat. Nem kérdeztem semmit. Csak néztem. Nem mondott semmit. Amikor elment összeroskadtam. Másnap többször is felhívtam. Csak annyit akartam, hogy mondjon valamit. Mindegy mit, csak tudjam. Mondja meg; ennyi volt. Nem jön többet… Belehaltam volna, de fel sem vette a telefont. A következő héten egy kollégája jött a dolgaiért. Még segítettem is neki. Én hülye… Pakoltunk. Majdnem belehaltam, de csak akkor zuhantam össze, mikor a férfi elment… A kávéfőzőt a napokban kaptam vissza. De nem a régit, egy vadonatújat. A régi javíthatatlan. Ezt mondták. Az újat ki sem próbáltam még… - A nő ismét zokogni kezdett…

Az orvos csak hümmögött magában. A nő a kávéfőzőt okolja, azért mert az ügyész pasija elhagyta. Gyerekes hárítás. Leginkább aranyos. Összeomlott a világ és fogni kell valamire. Ez most éppen az elromlott kávéfőző.

- Nézze! – kezdte az orvos. – Nem gondolom, hogy a kávéfőzőnek nagy jelentőséget kellene tulajdonítanunk. Legalább is biztos vagyok benne, hogy a reggeli kávé minősége az ön történetében nem játszik akkora szerepet, mint ahogy most azt felvázolta. Lehet, hogy bogaras volt az ügyész úr, de nem hinném, hogy azért hagyta el magát, mert kutyulós kávét kellett innia reggelente. Ennek a történetnek egészen más gyökerei lehetnek. Higgyen nekem. Az elhidegülés nem függ össze a kávéval! Arról meséljen nekem…

- Doktor Úr, maga nem érti! – csattant fel a nő. - Nem érti! Nem tudja elképzelni milyen kávé volt az minden reggel! Amikor felkeltem és rápillantottam az alvó kedvesre, akkor én imát mondtam. Aztán egyből a konyhába, és míg főtt a kávé én hálát mondtam az égieknek, hogy nekem ilyen társ jutott. Én az érzéseimet főztem a kávéba! Érti? Finoman, gyöngéden. Soha egy kicsivel sem tettem a gépbe több kávét, mint, ami elő van írva, mert akkor nem lett volna hely az érzéseimnek! Pontosan, milligrammra pontosan mértem ki! Aztán nagyon finoman ráleheltem a kávéra. Úgy, hogy egyetlen apró szemecskét se fújjak el. Megsimogattam a gépet és közben imádkoztam. Egész reggel. Amikor elkészült a kávé, mindig boldogságillat töltötte be a lakást! Maga ezt nem érheti! – az asszony egyre hevesebben beszélt. Egyre nagyobb átéléssel mondta el, hogy mit és hogyan varázsolt az ügyész reggeli kávéjába. Az orvos majdnem tátott szájjal hallgatta, a mérnöki pontossággal leírt női praktikát, ezt a fura szerelemből és szexuális vágyból gyúrt reggeli rituálét.

- És azt akarja mondani, hogy miután ez a különleges módon alkalmazott kávéfőzésnek vége lett az ügyész egyből elhidegült magától??? – kérdezte az orvos felhúzott szemöldökkel, ránctengerbe borult homlokkal. – De hiszen, akkor ez a férfi nem magát, hanem a boszorkányos kávéját szerette. Ezen nem gondolkodott?

- Jajj, dehogynem. De akkor már nem volt mit tenni. A kávé kötött össze bennünket. Este, amikor kólázott, még abba is csöpögtettem a reggelről megmaradt feketéből… Csak, hogy hasson, hogy biztosra mehessek.

Az orvos végigmérte az asszonyt. Boszorkányok pedig nincsenek, gondolta magában és eszébe jutott, hogyan babonázza meg Jack Nicholson a három szépséget. Hogyan csinál hülyét Darylből, Sukieból és Janeből… Ám ehelyett itt ül vele szemben ez a szőke Hamupipőke és bőg… Hamupipőke, aki azt hiszi a reggeli varázsitala tartotta mellette a szerelmét. A helyzet igen súlyos. Már azon gondolkodott, hogy felír valamilyen nyugtatót. Hazaküldi a nőt és megkéri néhány nap múlva jöjjön vissza. Aztán jobb ötlete támadt…

- Mondja! Holnap reggelre nem főzne nekem abból a kávéból. Csinálja úgy, ahogy korábban, Mindent ugyanúgy tegyen. Aztán öntse egy termoszba és hozza el nekem. Megteszi?

A nő elkerekedett szemmel nézett rá. Zavarodottságában csak ennyit bírt kimondani:

- Persze…

Elköszöntek egymástól. Az orvos a biztonság kedvéért Frontint írt fel a nőnek. 2x1 szemet.

***

Másnap reggel a nő már korán kopogott az orvosnál. Egy csinos termoszban hozta a kávét. Mosolyogva adta át az orvosnak. Megkérdezte, hogy van. A nő csak annyit mondott jobban és elment. Az orvos azonnal öntött magának egy pohárral. A kávé erős volt és kiváló…

A nő néhány nap múlva visszajött. Most sokkal elegánsabbnak és kevésbé megviseltnek tűnt. Az arcán szűzies pír, ruhája tökéletesen simult a testére. Magas sarkú, fűzős lakkcipőcske rajta. Mint a párizsi mulatók rosszlányain...– gondolta buján az orvos. Feles bundácska, alatta térd felett végződő ruha. Ez a nő valóban szép. Sőt. Átkozottul vonzó…

- Mit szólt doktor úr a kávéhoz?  - kérdezte a nő és már meg is bánta, hogy ő kezdeményez. Zavarában nem nézett az orvos szemébe.

- Nagyon finom volt. – mondta nyájasan az orvos, hangja feltűnően kedvesnek tűnt. – Mondhatnám isteni. De bevallom őszintén magának én nem érzetem, hogy ez a kávé nagyon más lett volna attól, amit én kávénak nevezek. Tudja én szeretem a feketét. Végigkóstoltam már a Freinél is az összest. A nicaraguai dohánykávé az egyik kedvencem, mert abba nem kell semmi. Se cukor, se tej. Az ember csak élvezi azt a kellemes füstös ízt.  

A nő egy picit elszontyolodott. A férfi azonnal észrevette.

- De nem volt rossz! Sőt igazán kellemesnek tűnt. Minden reggel meg tudnám inni – próbált javítani a helyzeten. – De ne is erről beszéljünk! – terelte a szót. – Mondja, mi történt magával, míg nem láttam.

- Mindent elvitt tőlem – szipogta a nő. Mindent. Ő jött el. Tegnap. Visszaadta a kulcsot. Összepakolt. Elmondta, hogy megismerkedett egy bírónővel. Elmondta, hogy sokáig küzdött. meg, hogy párhuzamosan voltunk neki. Önmagának is hazudott. Hetekig. Őrlődött. Nem tudta, mit csináljon. Aztán egyik reggel döntött. Mondta ne haragudjak. Tudom, hogy a kávé… Doktor úr… Tudom… - sírni kezdett.

- Kérem…  - mondta az orvos, felállt az asztaltól. Felkapott egy széket és az asszony mellé ült. A kezét is megfogta. – Látja. Mondtam én. Nem a kávé. Egyszerűen csak ilyenek az emberi kapcsolatok. Maga nagyon értékes ember. Az ügyész úr így döntött. Ettől maga nem lett kevesebb, csak az útjaik szétválnak. Higgye el, ő is, maga is sokat tanult ebből a kapcsolatból, de ez most lezárult. Fel kell dolgoznia és újból nyitnia kell a világ felé. Maga szép nő és értékes ember!

- Doktor Úr! Én ezt nem fogom kibírni! Én nagyon szeretem! Minden éjjel arról álmodom, hogy visszajön. Reggelente olyan gyomorgöccsel ébredek, hogy hánynom kell. Mindenen elpityeredek. Hetek óta nem alszom rendesen.

-  Ez a gyász. Ezt úgy hívjuk. De maga az önsajnálatba ragadt. Talán egy picit depressziós is lett. Ott áll egy nagy 10 emeletes ház előtt, ám ha most eltávolodna ettől a problémától, meglátná, hogy a nagy háztömbök között ösvény vezet. Az a maga ösvénye. Azt kell megtalálnia!

A férfi sokat beszélt még az emberi kapcsolatok változékonyságáról és arról, hogy ezzel a nő életének csak egy szakasza zárult le és ebben az is benne van, hogy egyszer újból találkoznak. Nem holnap, majd egyszer, de nem akarja áltatni. Most el kell fogadnia a férfi döntését. Ha igazán szereti, elfogadja a döntött. A nő hol zokogott, hol hümmögött. Végül abban állapodtak meg, hogy marad a nyugtató, a nő kondi terembe fog járni és elmegy a barátokkal szórakozni. Nyitni fog. Elfoglalja magát, segít mások problémáiban, a magáét pedig szép lassan elereszti. Átgondolja, mit rontott el, átértékeli az életét, szokásait. Amikor az orvos kinyitotta előtte az ajtót, a nő erősebbnek és jobbnak érezte magát… A remény gyújtott benne fényt. Az orvos végül még utána kiabált, hogy ha van ideje, főzzön már neki abból a remek kávéból.

***

Az orvos egy idő után furcsa érzésekkel küzdött, amikor megjelent nála a nő. Már rég nem volt a tudományára szükség. A nő közben kinyílt. Egy tánciskolában talált magára. Salsázni kezdett. Nagyon élvezte, hogy a mozdulatok tengerében feloldódik, amikor megszólal a zene és a színpadra lép minden fájdalma elmúlik. Egy idő után fellépni is hívták és versenyekre is járt. Haját megnövesztette. Amikor táncolt lófarokba kötötte és hagyta hadd libegjen. Természetes szépség volt, erős kisugárzással. Az orvos érezte, hogy nem tud neki ellenállni. Minden nap látni kívánta. A nő rendszeresen hozta a forró feketét a csinos termoszban. Az orvos pedig egyre nagyobb, hófehér rózsákból készített csokrokkal köszönte meg a kedvességét.

Egyik alkalommal így szólt a rendelőben a nőhöz.

- Ne értse félre. Meg egyébként is nagyon zavarban is vagyok. El kell mondanom magának valamit. Én magát nagyon megkedveltem... – egyfolytában a torkát köszörülte miközben beszélt.  - Egyik este aztán rádöbbentem ez már több mint szeretet. Tudja, az ember valahogy érzi ezt…

A nő meglepetten bazsalygott a férfi kínjain, mint aki egy cseppet sem érti miről van szó. A szemébe sem néz a férfi, csak két kezével erősen hadonászva mondja az előre kitervelt mondatokat.

-  Én szerelmes vagyok magába… - nyögte ki végül. A nő nem szólt semmit. Kinyitotta a táskáját és kotorászni kezdette benne. Egy zacskó Nescafét húzott elő. Letette az asztalra és mint aki nagy titkok tudója, könnyű mosollyal az arcán távozott…