Előszó
A Nemzeti Színház, Gorkij Éjjeli menedékhelyét tűzte műsorra. A színészek nagy bábfigurákkal járkálnak a színpadon. A rendező szándékai szerint, azért mert az életben is szerepeket játszunk. Más-más szerepet otthon, a munkahelyen, az ágyban, a magányban és közösségben. Bolondok lennénk ezért? Mi akik a világ színpadára születtünk? Minden férfi és nő bolond benne?
Hozzánk vágott kérdések...
Vannak hetek, amikor többet tanulsz az életről, szerelemről és a létezés bonyolult összefüggéseiről, mint korábban évek alatt. Az elmúlt két hétben kicsit úgy jártam, mint a kis németes csoportom, akik éppen egyre mélyebbre merülnek a deskriptive Grammatik sűrű erdejében. Birtokos névmás, birtokos eset… Mikor melyiket használom?- néznek rám elveszetten mosolyogva. - És hogy is van az, hogy a birtokos névmás még birtokos esetbe is kerülhet? Minden egyes példamondat egy rejtvény számukra és sokszor az előttük lévő mankókból, táblázatokból sem sikerül kisilabizálni, hogy mi is lesz a helyes megfejtés. Ilyenkor bizony kell valaki, aki fogja a kezüket és segít…
Az élet nagy kérdései is így vágódnak hozzánk. Sokszor fájdalmasan, húsbavágón. Ám a német órákhoz képest előfordul, hogy senki sincs, aki fogja a kezünket. Az ember napozik, fürdik a fényben, vélt vagy valós népszerűségben és akkor egyszer csak odaáll elénk egy homályos alak és összekuszálja az életünk. Persze az életnek van humorérzéke, először is, hagyja, hogy mi magunk legyünk a fényes boldogságunk ellenségei, aztán, amikor már olyan mélyre jutsz, hogy csak a piócás ember segítene, akkor még csavar egyet a fülünkön. A keserű fájdalom közepette áll elénk, barátom, most kellene segítened azon emberen, aki állítólag a legjobban szeretett, féltett személyiségeid listáján az élmezőnyben szerepel…
A kórház udvarán a szemerkélő esőben lépkedve, gyomorgörccsel éjszakázva, néma ködnek imádkozva, sokszor semmilyen jel, semmilyen felelet nem érkezik. Vagy, ha mégis, abban nincs köszönet. Egy újabb pofon, egy újabb mély seb. Szinte érzem mit jelent egy csípőtöröttnek a dekubitus, csak miközben ő a testén érzi a fekély kínjait, másnak a lelkében keletkezik sajgó, szinte gyógyíthatatlan seb. Szinte érezem mit jelent egy szerelmes embernek, fájdalmas üzeneteket olvasnia, vagy azt hallania a szerelme: mentálisan beteg ember…
Aztán mégis vannak apró jelek, hogy az átvirrasztott és bőgött éjszakákon túl valaki nagyon is fogja a kezünk. Amikor például megmutatnak egy új, elektromosan mozgathatóm dekubitus matracos ágyat, vagy éppen reggel a püspöki titkárságról érkezik egy telefon. Ilyenkor tud még jobban eltörni a mécses, amikor az ember nagy pofonok idején némi isteni kegyelemben részesül…
Vannak hetek, amikor azt mondják neked, semmit sem változtál… Hosszú évek alatt sem nőtt be a fejed, megbántasz embereket, hazugnak neveznek és elfordulnak tőled. Vannak hetek, amikor ezt is túl kell élni. Ilyenkor kell elolvasni a történetet, majd elmerengeni rajta, mely szerint, ha földhöz vágsz egy tányért, majd a cserepeknek azt mondod, bocsánat, nem fog történni semmi. A tányér mindörökre összetört. Bevégeztetett…
És ezekben a hetekben kell rádöbbenni, az ember egyáltalán nem egy tányér. Nem bizony! Hús, vér, szövet, lélek, érzés, szerelem, féltés, vágy, egy hatalmas adag mágikus, isteni eredetű gyurma! Az ember sokkal bonyolultabb annál, hogy bármilyen szép tányérhoz hasonlítsuk. A tányér ugyanis bármikor pótolható, de az ember pótolhatatlan. Egyetlen van belőle, egyedüli példány és hihetetlen erős az önregenerációs képessége. Az ember érzi, kihez kell ragaszkodnia. Tudja, érzi a kapott pofonok ellenére is, hogy hol kell keresnie a boldogságot. És van egy nagyon különleges képessége, ez pedig a Reménye. A Remény a hit fűszere. Egy olyan finom zöldfűszer, amelyet csak frissen érdemes használni éppen ezért éjjel-nappal gondozni kell. Egyesek szerint nem kell messzire menni érte, mert belénk van ültetve. Ebben én nem hiszek. A reményt táplálni kell. Soha nem érdemes fogyókúráztatni…
Nehéz nap ez a mai. Nehéz, mert nemcsak okosnak kell lenni, hanem számot is kell adni. Ma el kell menni az egyik bölcs tanároz és őszintén elmondani neki mindent az elmúlt hónapokról, évekről. A tanár tükör lesz. A tanár segít lemerülni, odaát menni, ahol az igazság lakik. A félelem nem kicsi, hogy az, aki majd a tükörben néz rám, az köszönőviszonyban sincs a magamról kialakított képpel. Ez lenne a harmadik kegyetlen, „büdösnagy” pofon.
Mielőtt karthauzit csinálna belőlem az este, már most mondom: köszönöm! Köszönöm a velem perelőknek, köszönöm az Istennek és köszönöm az igaz tükörnek, hogy vannak és így vagy úgy, de segítenek tökéletesedni.
P.S.
A bennem kétkedőknek üzenem: nagyon nehezen tanulok, de nem azért mert nincs kedvem a leckéhez. Inkább csak azért, mert az újból és újból átismételt lecke a maga szörnyű kínjaival is a legjobb dolog, ami egy magamfajta kóbor- és magányra(?) ítéltetett lélekkel történhet…
So it's gonna be forever
Or it's gonna go down in flames
You can tell me when it's over
If the high was worth the pain
Got a long list of ex-lovers
They'll tell you I'm insane
'Cause you know I love the players
And you love the game
