(ahol még az útravaló is egy Kányádi vers…)

Nagygalambfalván idén nyáron járt utoljára Kányádi Sándor. Egy lakodalomba hívták meg. Örömmel jött. Átkocsikázott a Küküllő-Angarán és Maros-Mississippin, nézte Székelyföld hegyeit és nagyokat sóhajtott. Otthon, ahogy szokott, mindenkihez nagyon kedves volt, mosolygós és dedikálós. Így emlékeznek vissza a helybéliek, akik nagyon büszkék Sándor bácsira.  

• - Már csak a testvére él itt. – mondja egy hölgy nekem, amikor a főúton arról érdeklődöm, melyik utcában kellene szipogva, száraz, tüskés gombóccal a torkomban küszködve, újból is és újból elmondani a Halottak napja Bécsbent… - Tudja, itt mindenki nagyon büszke Kányádi Sándorra! - teszi hozzá a férje. - A papunk minden vasárnap idéz tőle az istentiszteleten.

Gyenge ember vagyok. Gyenge, kis önmagától is meghatódó lélekkel. Udvarhely felől hajtottunk Segesvár felé. Nagygalambfalván hevesebben vert a szívem. Eszembe jut életem első szakdolgozata és Karádi tanár úr arca, amikor arra kértem, találjon már égre-földre nekem egy címet, hogy Kányádiról írhassak. Magyar Józsi barátom fertőzött meg. 1992-őt írtunk. Azt találta ki a nyár kellős közepén, hogy a kállósemjéni író-olvasó táborban adjuk elő a Hallottak napja Bécsbent. Napokig próbáltuk. Aztán előadva nem is lett rossz. Egy székelyföldi lány miatt ottragadtam a táborban. Kamasz voltam és mulatságosan gyorsan gyulladt a szívemben, valami elképesztően fura érzés. Egy Enikő nevű, székely lány iránt. Gyergyószentmiklós, vagy Székelyudvarhely. Onnan érkezett. Ennyi év távlatából már nem is emlékszem pontosan, csak a szög hajára, kedves arcára és arra a néhány nap kristálytiszta rajongásra, amit két felnőtt lélekről álmodó gyermek érezhet egymás iránt. Enikővel együtt mondogattuk;  

…ó itt maradnom adj erőt

örökre itt legyek megáldott

hol sötéten enyésznek el

gyilkos hiábavalóságok…

Áttáncoltunk egy éjszakát a kállói téka táborban. Úgy jártam a frissen tanult széki csárdást karomban a székely lánnyal, hogy a boldogságunk rózsaszín felhőt varázsolt a tánccsűr mennyezetére. Szárnyalt velünk az épület. Felemelkedett, repült, forgott. Ott a dombok között, aztán a csendes, magában mosolygó tó felett. Minket nézett odafentről Soós Imre és édes álmot küldött Törőcsik Marinak Budapestre…

Ez jutott eszembe ott Nagygalambfalván és lassan elfordultam, hogy se a székelyek, se apám ne lássa, a remegő könnycseppet a szememben, mert alig akarom elhinni, minden vasárnap egy Kányádi verssel hímzett lélekkel mennek haza a magyarok. Minden vasárnap Kányádival imádkoznak az Úristenhez.

…Én királyom nagy királyom

ki születtél kolozsváron

gyertyámat most érted gyújtom

szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló

légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend

hogyha férkőzése

volna közelébe

kérje meg odafent

 hogy vetne már véget

a nagy protokollnak

dolgaink romolnak

s bizony hogy avégett

 s lenne védelmünkre

hogy ne kéne nyelvünk

féltünkben lenyelnünk

s önnön szégyenünkre…  

(Kézfogás Drakulával…)

Segesvár óvárosában, ahogy átsétálsz a lenyűgöző és pompás Óratorony alatt, kisvártatva megérkezel Drakula szülőházához. Sárga mint Mozarté Salzburgban, de ezzel ki is merítem a hasonlóságot. Talán még bocsánatot is kell kérnem Amadeustól, aki ellenben nem sértődne meg, csak felkacagna és rámkacsintana ekkora blődliség hallatán. És milyen fura, hogy Maestro Mozart úgy bújik elő most, mint ahogy Sándor bácsi verséből is...

…és wolfgang amadeus mozart

kilépett az utcára

föltekintett a csillagokra

a csillagok épp akkor kezdtek

fürödni a fölérkezett muzsikában

és wolfgang amadeus mozart

megtörülgette homlokát

és nekivágott gyalog…

Szóval bal oldalon ott áll a zömök műemlék épület. Úgy néz ki, ahogy egy ódon Mátyás-korabeli fogadót képzel el az ember.  Ha az apró ajtón belépünk nem is csalódunk, most is középkori étterem található benne. Na meg persze múzeum, csecse-becse bolt. A beltér szépen gondozott; restaurátorokkal feltárt reneszánsz falfestmények, melyeken fel-fel tűnik a rettegett „vérszívó” is.

• - Magyarok? – szólít meg bennünket egy a nagy melegben is makulátlan toilette-ben üldögélő úriember. – Igen! Kit tisztelhetünk az úrban? – kérdezzük mosolyogva. - S. Attila vagyok - mutatkozik be a dércsípte hajú férfi. – Én üzemeltetem a házat… - mutat körbe. – Engedjék meg, hogy körbevezessem Önöket. A rejtélyes gentleman ráncai finoman egyenesednek ki, ahogy mesélni kezd. A "Csau" rezsim bukása után elképesztő állapotban vette át az épületet. – Majdnem összedőlt. Itt minden a mi kezünk munkája… - fűzi hozzá, miközben a jó vendéglátó gondosságával mutatja meg nekünk a házat. Megyünk az ódon falak között. A festmények gyönyörűek. A lépcsők recsegnek. A teraszon német, angol, francia szó keveredik. A házigazdának feltárulnak a birtok zegzugos kincsei. Aztán csillogó szemmel egy emelettel feljebb invitál bennünket. - Nem kell félni – fűzi hozzá… A lépcsőfordulók után sötét szobába érünk. Ahogy a szemünk szokja a félhomályt, észrevesszük, hogy az ablakok előtt nehéz vörös textilek szűrik a fényt, amely a zárt spaletták résein hatol be. Hátborzongató zene szól. Szemben velünk egy koporsó. Ahogy pislákolunk, észrevesszük, hogy valaki fekszik benne. Fehér ruhában, fekete kalapban. Viasz bábu, nézünk össze apámmal. Biztosan viasz bábu. – Jobbra ha beljebb megyünk, na abban a szobában született Drakula. – a zene közben egyre bizarrabb. A belső helyiségből piros fény vaklál, a falakon festmények. Éppen  karóba húznak pucérra vetkeztetett emberek, a kép sarkában közben Vlad Tepes éppen jóízűen ozsonnázik. – Ki is lehet bérelni ezt a szobát! – mondja rejtélyesen a tulajdonos. – És ha mesélni tudna, hogy milyen sztárok, politikusok jártak már itt. Szolgáltunk már itt fel ételt és italt mázsaszám, de nagy titkokat is őrzünk. Annyi elég legyen hozzá, hogy nem szűz lányokat kellett ide beengedni és nem is a vérüket kívánták meg! – mosolyog egyre szélesebb vigyorral. Egy Drakula mellszobron megállapodik a tekintetem. Micsoda brand lett a kegyelmes úr! - gondolom magamban. Amikor kifelé megyünk, apám egy kósza gondolattól hajtva a koporsó közelébe lép, kaparászik a fényképező után és közelebb hajol a viaszbábuhoz. Abban a pillanatban a halott felül. Belefagy a vér az ereinkbe, libabőrös lesz még a hajunk szála is és a hideg futkároz rajtunk. Drakula meg a házigazda akkor éktelen nevetésbe tör ki. – Nem volt munkája a fiúnak. Itt nőtt fel a fiaimmal. Felvettem hát, hogy szórakoztassa vendégeket! – Apám kezet fog Drakulával, én fényképezem. Szinte fújtatok. Hihetetlen…

Attila a búcsúkor büszkén mondja, hogy a fia is Zsolt. Azért választotta a 70-es évek végén ezt a nevet, mert ennek nincs romáén verziója.Nem lehetett románosítani. Ezt így kellett az anyakönyvi kivonatba belevésni; Zsolt…

Viszem magammal Székelyföldet. Az utat Udvarhelytől Segesvárig… Viszem magammal a Kányádi verseket és néha megbékélek korral, sorssal, történelemmel…           

Nagy zavar támadt az erőben. Jönnek a pozitív gondolatok. Még hatodikákig egyre rövidebb lesz a délután. Aztán, hirtelen a Nyilas hava végén, megszületik, akire vártunk. Aki miatt iparágak, fekete péntekek, pontylehalászás, csonkig égett gyertyák, éjféli misék, adventi koszorúk, meg frissen sült szövetség. A hit gyertyája ég már, s valami más is történik…

Táncol a konyhában. Frissen mosott hajjal. Kisgatya, frottír zokni, meg egy kockás fürdőköpeny. Az Ö3 ordít, valami kutyaütő banda „osztrákul” nyomja; Letzte Nocht, woa a schware Partie fia mi… Bárkinek, aki nem értené, Csiky Nándi barátom szívesen egyetemi németre fordítja, hogy mit is jelent a Letzte Nacht war eine schwere Party für mich…[i]   

Miközben táncol a konyhában, a fent említett csodálatos szerelésben, próbálgatja az osztrákot. Csücsörít, artikulál. Bábeli formája ez a németnek. A teavíz sikoltva rottyan, akkor Zsolti, a béka szélesen vigyorog. Nem az imádott Earl Grey, ahhoz már késő van, és valamit aludni is kéne. A kötelesség, a meló ágyba kényszeríti. ha ébren maradna, talán a félelmek, meg az állandó stressz szétmarnák a gyomrát. A telefon kikapcsolhatatlan, a közszolgálat még inkább. Élve viszik a lelkét. Mefisztók, Baalok, Mammonok. Szaladnak vele. Ravasz rókák és arctalan farkasok. Pedig szereti őket. Időnként simogatja a kullanccsal teli bundájuk.

Édes istenem, így advent első vasárnapján, inkább valami rossz lőrétől, meg egy még rosszabb szerelemtől csinálnál nekem, borecet ízű gyomorsavat, és ne a konvenciók, az életszínvonal utáni hiábavaló rohanás, meg a megfelelési kényszer marja szét az ember szöveteit.  

C-vitamin, tőzegáfonya, prostayol, aspirin és kamagra. Negyven felé jönnek a szabadgyökök és szabadon áramló félelmek antioxidánsai. Jönnek a teljesítményfokozók, és a nosztalgikus telefonok, gyerekkori barátok. Emlékszel? Emlékszik. Mindenre? Mindenre. Amikor azt a lányt? Meg azt a harminchármat…

Egy hófehér havannai pincs a legőszintébb cimbora. Pedig ő is lány. Úgy örül neki, mint senki más. Propellert csinál a farkából és mosolyog. Mosolyog a kutya, amikor látja. Nyüszít, ugrál. Lehetetlen leírni, azt tiszta, ősi örömöt, amit egy két lábon táncoló kutya képes felszabadítani.  Hát amikor, pórázra kötve felveti a fejét és úgy lépked, mintha a spanyol lovas iskolában tanították volna galoppozni! Tisztára mint a gazdája, Miss Perfekt.

Miss Perfekt. Kerekebb a fánk, mint a mosolygó, kerekedő arcunk. Kerekebb az adventi koszorú, mint maga az élet. Miss Perfekt, ezt is olyan műgonddal alkotja meg és teszi az asztalra, ahogy elvárja tőle, a transzparent telefonokat. Le a pincébe a kicsi titkokkal, az apró csalásokkal. Áss egy árkot, jó mélyre temesd el a nyughatatlan „y” kromoszómaüvöltését; húúúúst!!! Herélik a férfit, de élvezi? A szanatóriumi hétvégék, a nyugalom rántott hús és tortaillata, a szeretet, és a leengedett horgony egyre erősebb…

De azért táncol a konyhában. Twistel erre az osztrák semmire, Kelet-Európa akkordra. Mozog benne az életéhség, a pálinkaszomj és az életigenlés. A szesz kék tüzeit gyújtaná meg a gyertya helyett, ordítaná, hogy a téli éjszakáknak létezik ellenszere. Mesélni, mesélni, mesélni… Egyre piszkosabb, nedvesebb meséket. Nem várni, míg a nap felkel. Élni, akkor is kell, ha itt az örök éjjel, ha a Nap, már háromnegyed négykor lehanyatlik…

Jönni kell még néhány jó évnek. Erre gondol, miközben benéz a hűtőbe. A mezőhegyesi tej mellett, belga sör. Az ice tea mellett halászlé. Erős pista, csípős piros arany, ukrán tormás „agybamászó” mustár, bajor kávétejszín, francia sajt és prágai virsli. Szeretlek Magyarország!

Kell még jönni, néhány izgalmas, nagy évnek… Táncol, az első advent éjjelén, táncol. Istenadta, de mégis genetikailag pogány örömtüzek gyulladnak benne. Tiszta látomás. Kristálytiszta jövőbelátás, első advent éjjelén. Egy ütemre ugráló gyertyalángon át látni a holnapot.

Szeret élni. Táncolni és énekelni. Nem tud, de szeret. Élni sem, de azt is szeret. A maga provinciálisan, dzsentri módján. Erős gyomorsavval és kristálytiszta kisebbrendűségi érzésekkel. Te egyébként ismered magad; az udvariasságból elkövetett (ál)szerénységed? Ismered, azt, hogy nehezen hajolsz meg? Hogy nem alkuszol, amikor bezárod az ajtót, nem alkuszol? Hogy álmodban nevetsz? Hogy álmodban kineveted a világot? A csarodai mosolygó szentek vigyázzák, az álmod!      

[i] kb: Tegnap éjjel egy kemény partiban volt részem…

Van egy nap, Amerikában, amikor a fogyasztói társadalom kimutatja a foga fehérjét. Az úgynevezett Black Friday alkalmával egyes áruházak és láncok hihetetlen – sokszor 70-80%-os - akciókkal csábítják a vásárlókat. Az internet tele van olyan felvételekkel, ahogy az emberek kígyózó sorokban várják a boltok nyitását, majd az üzletekbe beszabadulva egymást tapossák, ütik csakhogy megkaparinthassanak egy-egy hőn áhított lapostévét vagy tangabugyit. A Black Friday-hez hasonló vevőcsalogató akcióknak egyelőre még kevés párja van Magyarországon, azonban a karácsony előtti rohamokról már megdöbbentő, letaglózó dokumentumfilmeket is lehet forgatni.

A boltosok gyomra november végén már görcsbe rándul és mindannyian azt remélik, gyorsan túl lesznek ezen az egy hónapon. Egy kereskedő barátom meséli, hogy igazából szenteste szereti a legjobban Magyarországot. A családi körben jóízűen elfogyasztott halászlé után felveszi a kabátot, felteszi a pórázt a kutyára és elmegy sétálni. Állítja, december 24-én este hét után olyanná válik Nyíregyháza, mint amilyen az édenkert lehetett az ember teremtése előtt. Ünnepi díszben és fényben fürdő, de tökéletesen néptelen utcák várják. A csöndet harapni lehet, minden nyugodt és békés…

Hát senki sem érti, hogy Karácsony nem az ajándékokról szól?

- tette fel a kérdést Ihnáth János november 15-én a Máriapócsi kegytemplomban a kora esti Szent Liturgián. A görögkatolikus pap szigorú szavakkal ostorozta a hallgatóságot, legyenek szívesek többet foglalkozni a karácsony misztériumával. Értsék meg, hogy nem az ajándékokra kell várni, nem is a rántott halra, hanem át kell élni, meg kell élni a csodát. A nemzeti kegyhely gyóntatópapja arra hívta fel a figyelmet; Karácsony igazi lényege, hogy megszületik a megváltó, hogy eljön közénk és mindenki számára magával hozza a reményt az örök életre.

Ihnáth János szavai keményen cserdültek a templomban; tessék megérteni, nem megbánni kell a bűnt, hanem egyszerűen csak nem kell elkövetni. Nem magyarázatot kell keresni a bűnökre, hanem ellenállni a kísértésnek. Hozzáfűzte, legyen időnk a karácsonyra. Szakítsunk rá időt, hogy a lelkünk is felkészülhessen. Ne csak az ajándékok után szaladgáljunk és aztán holt fáradtan csak annyit dadogjunk, nincs nekem időm templomba menni. Végül pedig csöndben, mint aki nagy titkok tudója kérte; vegyük észre a másik emberben az élő Krisztust…

Karácsonyi roham, karácsonyi őrület – fogalmaznak időnként az újságírók, olyan jelzőket használva, amitől keserű, hűvös, személytelen, intimitáshiányos arculatot kap az ünnep. A valóság kiábrándító; mérgezett egérként szaladgáló emberek, fájó végtagok, zúgó fejek és kilométeres sorok. Türelmetlen, frusztrált, vicsorgó emberek. Csak lennénk már túl rajta – sóhajt az arctalan tömeg. Pedig most kellene igazán, hogy legyen arc, amelynek mindkét oldalát meg lehetne fürdetni az ünnep fényében.

Tisztálkodj belülről és kívülről!

– írja Márai az ünnepről. A képzeletemben így él az adventi és a karácsonyi ember. Lázasan, de mosolyogva készül. Megért, felfog, maga lesz a csoda attól, hogy beépül a fenséges misztériumba. És ehhez még hívőnek sem kell lenni. Elég csak belátni, az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy tömött bevásárlókocsik tologatásával és haszontalan holmik bontogatásával töltse a rövidre szabott életét...

Blöfföltek egy nagyot, és milliárdokat spóroltak vele. Azt hazudták, hogy az autóik sokkal kevesebb káros anyagot pöfögnek ki. Büszkén írták a gázolajos koromgyárakra, hogy „green technology”. Zsebre vágták a környezettudatosságért járó kedvezményeket, szélesen mosolyogtak, és amikor megszámolták a bevételt, a jólét magabiztosságával néztek a tükörbe.

A történet még 2008-ban kezdődött. Elakadt az E189 számmal ellátott dízelmotor fejlesztése. Benne volt egy rakás lóvé, idő, energia. Mindezek ellenére a fejlesztők röviddel a sorozatgyártás beindítása előtt bevallották a cégvezetésnek: nem lehet egyszerre betartani a károsanyag-kibocsátási határértékeket és az előírt szint alatt tartani a költségeket. A szépreményű fejlesztési projekt zsákutcába jutott és veszélybe került. A nagyokosok aztán kitalálták, ha nem megy másképp, manipulálni kell a károsanyag-kibocsátást mérő szoftvert. A „beavatkozás” jól sikerült: az így mért értékek már teljesítették a szigorú környezetvédelmi előírásokat.

11 millió manipulált motor az utakon

A jelenlegi adatok szerint világszerte 11 millió autó fut manipulált motorokkal. Az ominózus aggregátot főként a Volkswagen és Audi modellek kapták, de természetesen megtalálható a konszern más típusaiban is. A csalás az USA-ban derült ki. Külön történet, hogy vajon ki szolgáltatta a fülest a hatóságoknak, és miért éppen most derült fény a kegyes csalásra. Persze ez már nem változtat a lényegen. A VW kegyetlen presztízsveszteséget könyvelhet, és előreláthatólag euro milliárdokba kerül majd a hazugság. Vissza kell hívni az érintett modelleket, át kell valamilyen formában alakítani a motorokat, és akkor még nem beszéltünk a büntetésekről, esetleges perekről és bírságokról.

Presztízs ide vagy oda, ettől a VW autói egy picit sem lettek rosszabbak. Egy illúziót azonban elvettek tőlünk a wolfsburgiak: azt, hogy megbízhatunk a németekben. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a Made in Germany felirat minőséget, precizitást, tartósságot, hitelességet jelent. Milliók ültek magabiztosan, már-már rátartian a Golfjuk, Passatjuk volánja mögé vagy éppen a konszern négykarikás státusszimbólumaiba, és közben büszkén hirdették, ez kérem egy karosszériányi Németország.

Küszöbérték alatti döbbenet

A csalódás mellett kevesen háborodnak fel amiatt, hogy a VW autói sokkal több káros anyagot pöfögtek a levegőbe, mint amennyit a prospektusokon hirdettek. Egyáltalán valaki választott már az alapján autót, hogy 100 kilométerenként mennyi korommal ajándékozza meg a világot? Hybrid autót is csupán a rendkívül kedvező fogyasztási értékek miatt vesznek emberek, nem a globális felmelegedés miatt érzett félelemből, vagy éppen a megrögzött zöld gondolkodás végett. Az igazság az, hogy az átlag embert, az átlag tulajdonost csak annyiban érinti meg a manipuláció híre, hogy most akkor árgus szemmel nézi, mikor kell vinnie a kocsiját kötelező szervizre, vagy éppen esetleg jut-e neki valamiféle készpénzre váltható kártérítés.

A könnyű, parázspénzről ábrándozók mellett az ügyvédek dörzsölik a legjobban a tenyerüket. Gazdasági héják, akik egyik oldalról támadni, a másik oldalról pedig védeni fogják a német konszernt. Az igazi haszonélvezői ők lesznek ennek a botránynak. Na meg az amerikai állam, amelyet jól kibélelnek majd a büntetést kicsengető VW milliárdjaival.

Aki azt hiszi, hogy ezt a pénzt az USA valami okos célra használja majd, nagyot téved. A hirtelen jött európai lóvé eltűnik a nagy, szövetségi süllyesztőben. Még rosszabb esetben egy jövőbeni demokráciaexportot vagy béketeremtő háborút finanszíroznak majd belőle.

Igazán jól akkor járnánk, ha ezt a pénzt fejlesztésre kellene költeni a VW-nak. Olyan autók kifejlesztésére, amelyek valóban környezetbarátak, keveset fogyasztanak és hozzák a sokat emlegetett német minőséget. Az sem lenne baj, ha olyan (német) autók rohangálnának már az utcákon, amelyek nem termelik, hanem működésük közben csökkentik az egyre jobban felhalmozódó szén-dioxidot.

VW részvényt vegyenek!  

Hagymázas ábrándok ezek. A valóság sokkal kiábrándítóbb. Már most látszik, hogy a VW mellett más gyártók sem szentek és a dízelmotorok botránya egyre nagyobb mértéket ölthet. Az autóipar azonban ezt is túl fogja élni. Sőt, egy barátom szerint itt az ideje, hogy VW részvényt vegyünk. Egyelőre nagyot zuhant a német értékpapír árfolyama, de a szakértők szerint a márka ázsiójának javulásával akár rövid idő alatt is nagyot drágulhatnak a papírok. Itt az ideje, hogy mi kaszáljunk rajtuk. Mint egykor ők. A kipöffenő hazugságokkal.

(mejelent itt: http://www.nyiregyhaza.hu/mar-a-nemetekben-sem-bizhatunk-2015-10-13)

Már az udvaron kalácsillat száll. Kőttes kalács. A spórban készül. Életszínű. A sárga, barna és a piros szinte beszélő keveréke. Van túrós, mákos, és csak miattam csokoládés. Az asztalon házi linzer. A gáztűzhelyen lassan pötyögő vízben egy fiatal jérce izzad. Ahogy kinyitod az ajtót, megcsap a gőz és a szeretet. Várnak minket. Sül a hús, zavarba jön a kalács és forró jakuzziban puhul a csigatészta. Nagyanyám megölel, magához szorít, megpuszil. Ahogy behajtjuk az ajtót, a világ kint marad. Az összes gondjával-bajával együtt. A vályogtéglák, mint valami szeretetből és cinkos szövetségből rakott várfalak óvnak, védenek. Nincs mitől félni, nincs mitől tartani. Mint egy bőségszaruból, úgy hull ki a mama féle manna. Beszéltet, kérdez egyfolytában, miközben egyik kezével megküzd a habosodó napraforgóolajjal, a másikkal meg villámgyorsan panírozza a húsokat. Megnyugszom, itthon vagyok. Valami édeni otthonosság telepszik rám. Egymás szavába vágva beszélünk, de mindenki érti a másikat; munkáról, a bolond világról és időjárásról szól a fáma. Na meg a persze szerelemről… Ebéd után egymás mellé ülünk és egyszerűen örülünk, hogy együtt vagyunk.

Gyerekként egész hétvégéket töltöttünk nagymamáéknál. Apagyon. Az alig 25 kilométert busszal és vonattal kellett leküzdeni Bátorból. Az állomásra, mama biciklivel jött elénk. Engem felültettek a csomagtartóra – Rakd szét jól a lábad, be ne kapja a küllő! - parancsolt rám. És mentünk bele az csendes éjszakába, már várt a Béke utca. Tavasszal nagyapám sipkájából „górtam” a vetőkrumplit, nyáron szelíden bólogató meggyfákon ültem, a kárpótlásban visszaperelt földből meg akkora krumplikat szedtünk fel, hogy egyetlen kapavágással megtelt a horganyzott „vedér”. Ősszel menetrendszerűen jött az abált szalonnaízű tengeri törés. Az évet - az élet állandó körforgását - disznóvágással zártuk.

Mindent, amit a munkáról érdemes tudnom, azt az apagyi nagymamától és nagyapámtól kaptam. Félig tót szorgalommal, de egészen magyar virtussal vetették bele magukat a munkába. Ha otthon már nem volt mit tenni, nagyanyám csomózni járt a szomszédba, nagyapám meg a szomszéd lovait rendezte. Felöltője, nadrágja mindig istállószagú volt, nagyanyám otthonkáját meg átjárta a szárított dohány Marlboroland illata.

Nagyapám „kutya ember volt”, csak így becézte magát. Ezzel valószínűleg csak azt akarta mondani, a maga nyakas, református módján, ő bizony a jég hátán is megél. Szerette a jószágot. Mosolygó derűvel csutakolta a tehenet, vakargatta a hízók hátát és bazsalyogva nézte, ahogy hetykén intézi a gömbölyűen jámbor tyúkokat a színes tollú kakas. Amikor a tehén ellett, suttogva beszélt a fülébe, így nyugtatta, és ha másképp nem ment, zsineget kötött a borjú lábára úgy segítette a világra.

Nagyanyámtól azt tanultam meg, hogy a szeretet nem fogy el. Olyan szépen beszélt anyámhoz. Hárman, két ágyban, egymás mellett aludtunk el és én késő éjjelig, a jótékony álom érkezésig hallgattam, ahogy anyámat még felnőtt fejjel is a jámborságra inti. Nagyapámtól egy zöld, mező illatú hátizsákot örököltem, tele emberséggel, életigenléssel. Forró életszeretet, szilaj vágyak, végletekig feszített, míves érzések töltik meg ezt a hátizsákot.

Nagyanyám lassan egy éve, nagyapám meg 24 éve nincs velünk. Mindkettejüket Miklós napon temettük. Csak a testük… idézem az egyik gyakori sírfeliratot. Csak a testük távozott, a szeretetük, a féltésük, a makulátlan lelkük itt van velem most is az Idősek Világnapján…

Egy gyönge sóhaj szakad ki belőlem, október elsején; öleljétek meg az időseket!

(Z. Pintye Zsolt)

Tud-e szerelmes lenni egy szociopata?

-kérdezi egy kétségbeesett hang a világhálón. Női hangnak képzelem. Egy lányt látok a szemeim előtt, akit egy pasi csúnyán átvert és lány most könnyek között keresi önmagát a romok alatt. Talán egy kicsit el is túlozza a helyzet, de az is előfordul, hogy valóban egy szocipatába botlott. A kétségbeesett hang, most az internetről szerzett tudományos információk alapján kívánja megrajzolni a pasija „borult” elméjű lélekrajzát. A prekoncepciókból, érzelemből felvázolt skicc erős, végzetes, ellentmondást nem tűrő. Együttérzésből nincs hiány, bár bevallom, – elvégre pasiból vagyok én is - szeretném meghallgatni a másik felet is. Talán nem ennyire vészes dolog - motyogom magamban és közben valami pici bogár mégis otrombán helyet foglal a fülemben. Harsogóan ciripelni kezd, mi van, ha mégis a lánynak van igaz? A könnyek között fogant kiáltásra sokféle válasz érkezik. Szakértőktől és műkedvelő pszchológusoktól. Az egyik mégis megtetszik, akadémikusságával.

„Szerintem nem tud szerelmes lenni és megszállottságot sem érez, mert egyszerűen nem érez. Arra kell neki a másik, hogy kihasználja, fényeztesse magát vele úgy, hogy a másik észre sem veszi. Tök jól tud játszani, mert míg a legtöbbünket befolyásolnak az érzelmeink és nehéz a puszta tények alapján döntenünk, ö mindig úgy tud dönteni, hogy a lehető legjobban jöjjön ki belőle. Kiszívja az életerődet egy párkapcsolatban.”

Kérem jelentkezzen az, akinek semmilyen érzése nincs, csak számító, hideg fejjel él bele a világba! Jelentkezzenek az érzelmi zsarolók, a kórosan hazudozók, jelentkezzenek, akik leszívják mások energiáit, akik kiprovokálják a figyelmet, akik átírják a valóságot és egyre őrültebb helyzetbe keverednek! Bújjanak elő a hízelgők, a furán intelligensek! Na Önök mind pszichopaták és szociopaták! Önöknek mindnyájuknak orvosi segítségre van szükségük. Sürgősen!!! Szerencsére tudok egy remek szaktekintélyt, dr. Móré E. Csabának hívják!

http://guruboy.blog.hu/2015/09/20/10_jel_hogy_pszichopataval_ismerkedsz

10 jel, hogy pszichopatával van dolgod… 6 jel, hogy szociopata a barátod.

A legtöbben mégsem orvoshoz mennek. Csupán rágugliznak, mint egy receptere, hiszen cikkek garmadája szól arról, hogyan ismerhetjük fel a köztünk járó szerelmi sorozatgyilkosokat, csalókat, szédelgőket, mentálisan beteg szerelemsóvárgókat. Keresőket és nem találókat…

ceterum censeo….

Mindenki Godot-ra vár és közben egy abszurd dráma Vladimirjei és Estragonjai tűnnek fel a színen. Madzig Pista bácsi, egy remek humorérzékkel megáldott pedagógus, – nyugodjon békében - mondta nekem, amikor még tanárképző lépcsőit koptattam, hogy hideg fejjel tanuljam a pszichológiát, főként a mentális betegségekről szóló részt, mert az ember egyszer csak ott tart, hogy hirtelen mindenkiben meglátja a „lelki beteget”, sőt egy idő után még saját magában is…

szerelem, szerelem, sötét verem...

A szerelem gyengévé teszi az embert. Irtó gyengévé. Főként akkor, ha történetesen az egyik úgy érzi, ő szeret jobban. A szerelem hülyít és torzít. A szerelemtől nem mindig viselkedünk normálisan. Mindenki látott már lila ködben madarakat hajszoló embert, akik időnként a kínok kispadján bőgtek, mert történetesen nem azt kapták, amire vágytak. Hogy a másik mégsem az volt, mégsem úgy szeretett, ahogy ők képzelték, ahogy ők vágytak rá… A meséjükből hirtelen horror lett. Lassan emésztődnek fel a szívek és közben csak duzzad, növekszik a könnyek tengere.

Két test, két szív, két elme különböző rezgéseit kellene itt összehangolni. Hullámokban megélénkülő vágyakat, álmokat, terveket. (Csaba közben már azt kérdezi az első pácienstől, milyen a kapcsolata az édesanyjával.) Különböző tapasztalatok, szokások és lelkek. Ez az igazi pokol. Vagy legalábbis pokli kín míg megtaláljuk, vagy rosszabb esetben meg sem közelítjük szívünk szottyát, azt az embert, aki nemcsak eszköz a szexben, vagy ne adj isten társalkodó az életünkben, hanem cinkos, szövetséges, partner és társ. Egy izgalmas, lenyűgöző isteni játékszer, ami csak nekünk készült, ami úgy tűnik soha, de soha nem képes unalmassá válni… Tündérmese. Egyáltalán van ilyen?

Vallomás...

Én valahol biztosan pszichopata vagyok. Felvállalom. Ez az igazi vallomás; "beteg vagyok". "Mentális beteg; egy istenverte bolond!" Mert elhiszem ezt a tündérmesét. Hiszem, hogy van egy női felem. Talán már találkoztam is vele. Talán már meg is bántottam. Talán már most azt gondolja rólam; szociopata vagyok… Egyetlen dolog vigasztal, hogy miközben szétnézek az ismerőseim között, egyre több mosolygó arcot látok, akik támogatnak, bólogatnak, akik hirtelen bevallják; ilyen értelemben persze mi is betegek és pszichopaták vagyunk…

A gyógyszer

Ebben a nagy földi szanatóriumban csak egyetlen gyógyszerkoktél maradt nekünk: a hit, remény, szeret koktélja.A könnyen ítélkezőknek meg előhúzhatjuk az ászunk… A csend néha a legjobb imádság. A csend, amikor már csak a lelki magány ölelése vesz minket körül. Halk zene szól. Melankolikus dallamok. A meg nem értettség akkordjai. Egy elengedett kezű kisfiú szipogása. Csak a kicsi szív dobban. Mint egy falióra. A kicsorduló érzések áttapétázzák a falat. Fel kellene kapcsolni a villanyt, de az elutasítás az ágyba présel, forogsz a tehetetlenség őrjítő dühével. Így vették ki a mandulám… A műtősfiú lefogott, a szájam kipeckelve, és közben kihasították a tüszős izét a torkomból…

Semmit sem tudok érzelemmentesen tenni. Sem írni, sem aludni, sem szeretni, sem fájni. Egyetlen dolgot sem tudnék említeni, amihez ne fűzne érzelem. Catullus időről, időre az ágyam szélére ül, mondja ismételjem; gyűlölök és szeretek. Belém ég a két szó... A langyosat, a szociopatát meg kiköpi az úristen…

Úgy, mint a cigiről, piáról, szerről? Vagy egyszerűen, olyan mélyen gyökerezik bennünk a reményre és a boldogságra éhező, falánk parazita, hogy teljesen felesleges végképp lemondani róla?

Vagy csupán arról szól a történet, hogy a bennünk körvonalazódó, egoizmusból fakadó, „nekemmárpedigjár” (imperatívuszából?) születő képzet, olyan nem létező jogokkal ruház fel bennünket, aminek semmi alapja sincs?

Máris ott vagyunk a tudományos megközelítésnél, hogy kellene egy pontos definíció a boldogságról. De mi legyen az alap? Egy véletlenül kiválasztott személy? Egy kis közösség általános véleménye. A társadalom konformista nézete? Anyagi, vagy spirituális oldalról vizsgáljuk-e meg a problémát?

Roy és Ádám azt énekli: a boldogság egyszerű…

A boldogság átkozottul egyszerű. Mint a faék. Mindenkinek jár, csak éppen nem jut. Ezzel meg is közelítem Oravecz Coelho tapsra érdemes, bagatell közhelyvilágát…  

Hogy mi a boldogság?

Néha egészen pici dobozba fér el. Olyan apróba, amit a legtöbben csak megmosolyognak…

Hívnak, várnak, ajtót nyitnak, sütnek, tálalnak, ölelnek. Az elfogadás belső köreiben, a szerelem hullámhosszán, a csókok mámoros vándorútján.

És most olvassuk vissza, mit érzünk az iránt, akit nem hívnak, nem várnak, nem ölelnek, nem kérdeznek, nem fogadnak el..?

A boldogság mindennél egyszerűbb… Néma pillangólovas…

„Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad…”

 

Miközben körbejárták a világot a röszkei határátkelőhelyen lejátszódott, meghökkentő képsorok, Magyarország „More than expected” című imázsfilmje az ENSZ turisztikai világszövetségének (európai) díját nyerte el. AZ UNWTO idén 51 ország filmje közül választotta a legjobbakat. Paprikaspray vagy paprikás szalámi? Vendégszeretet vagy zárkózottság? Melyik Magyarország igazi arca?

94 másodperc. Ennyi is elég ahhoz, hogy kiderüljön, Magyarország az egyik legvonzóbb turisztikai célpont a világon. Lenyűgöző történelmi örökség, csodálatos épületek. A világ legnagyobb termálvizes tava, a megunhatatlan Balaton, 150 gyógyvizes fürdő, a magyarok világszerte csodált és irigyelt találékonysága; Rubik kocka, Gömböc, Prezi. Ja és feledhetetlen emberek, isteni ételek, magyaros társaságban töltött, csillagfényben fürdő éjjelek. Álomszerű képek, víz felett és víz alatt, miközben azért egy fonetikusan is leírt, összetevőire bontott cipós leves és a somlói galuska is csábítja a külföldi vendéget. Mindez 94 másodpercben és közben az Antilope Kids - You Are nótája rajzol nagy mosolyt a nézőre. A HG360 Reklámügynökség remek munkát végezett. Már itthon is nagy sikere lett az imázsfilmnek, majd díjakat nyert Sanghajban a Turisztikai Vásáron, Cannes-ban a Corporate Media and TV Awardson és berlini Tourism Media Award - Arany Városkapu turisztikai film- és multimédiaversenyen is. A készítők leszámoltak a podagrás Puszta, Paprika, Piroska triumvirátussal. Vagy legalábbis újraértelmezték a régi receptet. Ez a másfél perc bájosan kürtöli világgá: egészségturizmus, aktív pihenés, és egy szofisztikált európai ország kínálja báját, sármját, kincseit a felfedezőknek és vissza-visszatérőknek.

Az idei nyár Nyíregyházán is erről szólt. Meg a legkritikusabb városlakók is elismerték, hogy visszaköltözött a boldogság, az önfeledt szórakozás és vele az örök fiatalság Sóstóra. Nemcsak nappal, a forró nyári éjszakákon is megtelt a város ékszerdoboza. Már hétköznap is hömpölygött a tömeg. Nemcsak a strandon és az Állatparkban. Aki csak helyet foglalt a Vigadó vagy a Deszkás teraszán, vagy éppen belépett a fürdők kapuján mámoros, Nyírség-ízű forgatagba csöppent. Gyöngyözve készültek a kisfröccsök, talán soha ennyi fagyi nem fogyott az öreg víztorony alatt, miközben egyfolytában szólt az élőzene és boogie költözött a lábakba.

- Annyira sajnálom, hogy ilyen hely, mint ez a Barbizon, nincs se Debrecenben, se Miskolcon – saját fülemmel hallottam ezt a mondatot egy szombat éjszaka. Nappal már bajosabb volt magyar mondatokat hallani Sóstón. Szlovák, lengyel, román és ukrán szótól volt hangos a város.

A lengyelek - úgy tűnik - nemcsak Nyíregyházát fedezik fel újra. A legfrissebb adatok szerint a németek után már ők töltik a legtöbb vendégéjszakát az országban és szép számmal érkeznek angolok, franciák is hozzánk. A turisták főként a gyógyhelyeket, a termálvizes fürdőket, szállásokat keresik.

Miközben a megunhatatlan, díjnyertes, magyar turisztikai filmet nézem, érzem, hogy van mire büszkék lennünk. Nincs ugyan tengerünk, de egy nagy, „édesvizes” csobbanás a Balatonban, a Tiszában netalán Sóstón is megér egy misét. Gasztrofesztiválok, koncertek, világra szóló bulik hívogatnak országszerte. Ebben a megye is nagyot virított, nemcsak Nyíregyháza bizonyított a Vidor fesztivállal, már Kisvárda is megmutatta mire képes a Leszfeszttel.

A nemzetközi politikai helyzet azonban néhány hete más értelmet adott az idegenforgalomnak. A szerb határon készült – esetenként manipulált – felvételek teljesen más fényben tüntetik fel Magyarországot. Egy zárkózott, xenofób nemzet képét festik rólunk.

Persze mindez nem érdekli az indián nyárt, a földből feltörő, forró Sóstói gyógyvizet, a borról álmodó furmint fürtöket a Tokaji-hegyen, vagy a lassú tűzőn főtt töltött káposztát az éttermekben. Aki sétált a nyáron az egyre szépülő, egyre lenyűgözőbbé váló Sóstón, a csodás Budai várban, vagy éppen a füredi Tagore sétányon, aki belekóstolt az ételeinkbe, aki megtapasztalta, mit jelent a magyaros vendéglátás, az talán elismerően bólogat, amikor körbeszalad a világon a magyar imázsfilm sikere. Ehhez azonban valóban el kell jönni hozzánk, meg kell ismerni minket. Aki gépen száll felébe, vagy csak átgázolna rajta, annak semmit sem mond ez az ország, annak a lényeg láthatatlan és néma marad.

És mikor ezt meghallotta Jézus, elméne onnét hajón egy puszta helyre egyedül. A sokaság pedig ezt hallva, gyalog követé őt a városokból. És kimenvén Jézus, láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá. Mikor pedig estveledék, hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta hely ez, és az idő már elmúlt; bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el a falvakba és vegyenek magoknak eleséget. Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniök; adjatok nékik ti enniök. Azok pedig mondának néki: Nincsen itt, csupán öt kenyerünk és két halunk. És mikor megparancsolá a sokaságnak, hogy üljenek le a fűre, vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak. És mindnyájan evének, és megelégedének; és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral. A kik pedig ettek vala, mintegy ötezeren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.

(Máté 14/13-21)

Ő pedig monda nékik: Hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. És megtudván, mondának: Öt, és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével. Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada; és megszegé a kenyereket és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan, és megelégedének; És maradékot is szedének fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is. A kik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezeren valának férfiak.

(Márk 6/38-44)

A nap pedig hanyatlani kezdett; és a tizenkettő ő hozzá járulván, monda néki: Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló falvakba és majorokba megszálljanak, és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk. Ő pedig monda nékik: Adjatok nékik ti enni. Azok pedig mondának: Nincs nékünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk és mi veszünk eledelt az egész sokaságnak. Mert valának ott mintegy ötezeren férfiak. Monda pedig az ő tanítványainak: Ültessétek le őket csoportokba ötvenével. És a képen cselekedének, és leülteték valamennyit. Minekutána pedig vette az öt kenyeret és a két halat, a mennybe emelvén szemeit, megáldá azokat, és megszegé; és adá a tanítványoknak, hogy a sokaság elé tegyék. Evének azért és megelégedének mindnyájan; és felszedék a mi darabok maradtak tőlük, tizenkét kosárral.

(Lukács 9/12-17)

Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni. Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset. Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek? Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala.

(János 6/5-11)

Öt kenyér, két hal. Leteszik elé. Körbenéz. Lehetnek vagy ötezren a dombokon. Tarka-barka társaság. Bénák és egészségesek. Gazdagok és szegények. Őt félve hallgató, állandóan lopva körbetekingető római katonák, meg viszkető tenyerű árulók, akik csak azt várják, hogy mikor lehet egy kis istenkáromláson kapni. Aztán szaladnak majd a rabbihoz, hogy ez a názáreti már megint mit talált mondani. Bájos arcú lánykák, és csillogó szemű nők, akik szinte isszák a szavait. Jajveszékelő nyomorultak, akik botjaikkal hadonászva könyörgik, szabadítsa meg őket kínjaiktól. Szakállukat simogató, hümmögő férfiak és persze a gyerekek, akik csak nevetnek, meg kergetőznek a sokaság között. Idősek, akik el-elpityergik magukat egy-egy mondatán. Egész délután Őt hallgatták. Isten igéjére most csak a nagyokat korgó gyomrok felelnek. Tanítványai megvizült inggel néznek rá; Mester… Engedd el őket… Hadd menjenek étel után, mert ebből az öt kenyérből meg két halból, talán mi magunk sem laknánk jól…

Megcsóválja a fejét. Elmosolyodik.– Tegyétek  ide a kosarakat. – inti.

Aztán a nagy sürgésben és forgásban, valahogy mindenhová jut egy kosár. Hordják szét az emberek, de nem akar elfogyni.  - Ott a mestertől nem messze, a füge fa alatt… Súgják azoknak, aki még nem kaptak és szalad a sokaság, hogy nehogy elfogyjon. Az apostolok összenéznek, de egyik sem mer nagyon meglepődni, csak feszül a mellük, hogy lám-lám az ő mesterük, még erre is képes…

Jézusra most nem figyelnek. Jól van az így. Két térdére rakja karba tett kezét és ráhajtja fejét. Megfáradt. Még mindig motyogja az imát. A kenyérből, meg halból még marad is, pedig sokan jöttek repetázni az ingyen vacsorából. Maria Magdolna egy kendőbe csomagolva hoz neki a kenyérből és a sült halból. Leteszi a lába elé. Majd megsimogatja a vállát.

• Egyél Te is… - mondja halkan és csinosan elrendezi a vacsorát a kendőn.

Jézus megnyúlt arccal, remegve mosolyog rá. – Köszönöm. – mondja és vizet kér…

Csak egy látomás. A Sóstói Múzeumfalu kemencéje előtt állva, a tűzbe bámulva. Kint sor áll a friss, ropogós, lágy kenyérért.

• Van tejfölös, zsíros meg vajas! Milyet tetszik kérni? – kérdezi a skanzen munkatársa. A tóparti kenyér, Szent István, egyház- és államalapítás. Mind-mind benne a szelet kenyérben, amiért most sort állnak a csepergő esőben az emberek. Összefonódik hit, történelem és az élet. Vetik, aratják, cséplik, őrlik, dagasztják, keltetik, formázzák, sütik… Csupa ige, csupa dolog, csupa fáradtság. Mint alkotni, törvénykezni, összefogni, alapítani, létrehozni, egységesíteni, terjeszteni, hinni, akarni. Veled uram. Csak a vak nem látja Jézus és István között a párhuzamot… Viszik a kenyeret. harapják. És mondá az ember; jó…

A kenyér kívül barna, belül fehér. A kenyér nem válogat. Jól lakatja a kicsit, a nagyot, a fiatalt, az öreget. Hívőt és hitetlent. A kenyér tápláló ökumenizmusa mosolyt csal az arcokra, egyszerűen jó érzést vált ki. Hol kenyér van, ott szükség nincsen. Minden megtört falatban ott az ígéret, ott a remény, hogy eljön ismét elevenek és holtak közé. Eljön, hogy egyszer újból Ő törhesse meg a frissen sült cipót.

A Kossuth téren a történelmi egyházak képviselői összedugják a fejüket. Ki-ki a maga módján áll a kenyér elébe. Áldanak, szentelnek. Belevezetik, akár valami kóbor villámot a kenyér textúrájába, belevzetik a transzcendenst. Aztán ropogva vágják fel, a nemzeti szalagba öltöztetett, immár szakrális pékárut. Még aki nem éhes, az is kér belőle. Néptáncos lányok viszik a kis kosarakat körbe a Kossuth szobor előtt. Egy galamb ekkor száll a székesegyház tetejére.

Van, aki képes ezt másképp olvasni? – kérdezem magamban. Az arcokat kezdem fürkészni. Egyenként ráznám meg a jelenlévőket; tudjátok, hogy csoda történt!?! Éreztétek? Láttátok? Ugye más volt a falat íze???

Lassú léptekkel indulok a szerkesztőség felé. Nehezen hagyom ott a színpadot. Jézus színültig rakott vesszőkosarát boldogan cipelem magammal...    

„Nagyon durva szarszag terjeng Debrecenben” - írta egy éve az Index, miközben idén a füstös éjszaka bluest kezdem dúdolgatni magamban a közeli Nyíregyházán. Nem elég ez a globális eredetű hőség, az Omega blokk, meg az elviselhetetlen forróságra panaszkodó, Lampedusán mélázó menekültek áradata, a klímából vékony csíkban, szépen szivárog a füstszag. Betölti az orom, otrombán költözik be a ruháim szövetébe és amikor kilépek a házból az az érzésem, hogy épp egy szalonnasütést hagytam ott a munka kedvéért.

Felült Lackó a béresek nyakára… Lihegő, botladozó zombi minden ember a perzselő, mindent elemésztő kánikulában. Kókadó lelkek állnak, ülnek az utcákon, mint egy lassított felvételen. A tv-ben délibábot közvetítenek élőben, és egy pék arról beszél, hogy neki a negyven fok az álma, mert abban még nem izzad.

A boltok polcairól elfogyott a dezodor, a stift és minden izzadság elleni csodaszer, mégis mindennek láb, kéz, hónaljszaga van. Egy nagy állatkertre hasonlít a város és a füstből úgy bújik elő a szúrós pézsmaszag, ahogy csak egy zokni nélkül hordott, műanyag cipő tud párologni. Bőszen, orrfacsaróan.

A strand tele, az összes medence szláv nyelven beszél, öntik az eurót a termálba. Ott a klórszag ivódik a bőrbe, fecskébe, sortba, bikinibe. Na meg persze a szőkésbarna, szeplős tót lányok hajába. A lángos odakint egyszerre olaj, füst, ember és klórszagú, a hekkről már nem beszélek, rémálmaiban pedig emberre éhes békacomb kerget a sétányon.

Csókolózó párok a fák alatt. Egymásba folynak, egymásba olvadnak, valaki egy nagy adag málnafagyit önt rájuk, hogy megállítsa a nyelvtanilag kezdődött teljes hasonulást.

A meleg kimerevített felvétellé gyúrja a várost. Fél szemmel az eget kémleljük, mint valami hüllők, hátha megérkezik az égi áldás, vagy csak valami szemerkélő szomorúság, ami még mindig izgalmasabban hangzik, mint ez a ragacsos tespedtség. Édesanyám arról mesél, hogy 20-30 éve ilyenkor jött egy kellemes nyári zápor a semmiből és volt öröm, meg végtelen boldogság.

Most az összeesküvés elméletek gyártói egymás szájából halászva újabb és újabb ötletekkel állnak elő, miért lesz ez írott magyar történelem leghosszabb hőségriadója… persze egyetlen csepp eső nélkül…

Nagy nyár. Néhány hétig csupán. Mezítláb túl forró. A parkban üreget ásó kutyák. A lányok ruha nélkül. Bicikliken. Nagy aviátor-hegesztő szemüvegben. Sóhajok és forró éjszakák. Szédelgő emberiség. Nincs cél, nincs üzenet, csak a falak közé szoruló és hosszan horgonyzó hőség.

Írják a Face-en Jósavárosban már esik. A belvárosban valaki nagy alumínium lavórt rak a térre és lehúzza a cipőjét. Nézünk az égre. Valami tompa imádság kezd szállni. Űzi a füstöt, a meleget és a nyomasztó gondokat. A megváltás hidegfront képében, most indul útnak...