Azt mondják el sem olvasol és tudom igazuk van. Hónapok óta tudom, de valahogy sosem írtam le. Mert mi van, ha mégis…. De tudom, hogy egyetlen fonéma sem. Debrecen másik világ, másik bolygó, naprendszer és univerzum. Amióta itt jártál összement a világ. Nyíregyháza, pici, koszos és egérrágta hely lett és a cívis fővárosba vágyom. Csak pillantani, látni a szerelmed, akinek minden jár…

Képzeld… Lettek régi, új barátok. Vigyáznak rám. Hívnak, érdeklődnek, beszélnek hozzám…

És az én makro, semmi kis világom fundamentumait velem együtt rakják le…

Szeretlek. Mint magam és veled az életet. A lányok bolondnak tartanak és feljön a Hold az égre…

A távcsőt nézem és Téged akarlak látni…

Száz éjszakán

ezer magány

millió fájdalommal

szelt át meg át

az éjszakát…

(József Attila)

Kárkittyom. Táncdalt kurjant az égre és belőle csillagok kezdenek pislákolni. Az alkoholfogyasztás eseményhorizontján túl kakofónia a háttérsugárzás. Parfümök és partnerek cserélnek gazdát. Elvetélt szerelmek törnek, mint pultról levert poharak és azon morfondírozom kihez bújtál oda ma éjjel. Táncolj cigány lány! És táncolnak piros cipők és kipirult orcák. Táncol a vénlegény, táncol a szebb álmokat látó pláza-maca és összefolynak a nagyregény szálai, mert egyszer csak reggel lesz. Egyszer csak bezár a mai ámulat, és a vasárnap kijózanító makacssága már nem emel az égig. Hát ennyi az élet. Még egy zongoraszóval áldozott, duhaj éjszaka. De te már fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál. Pedig a torok még bírja, a láb még járja és a szívbe is bele-beleszalad valami életmaradék. És még mosolyognak a lányok, még odabiccentenek, még kérnek egy bizonytalan mosolyt, mely megremeg, mint a késhegyén táncoló szerelem. Esterházy Pétert támasztom fel, hogy helyettem vendégszövegekkel szórja tele a meghekkelt életek. Kedves Péter, hát forog még a kis magyar pornográfia és az EGY NŐ, sokkal közelebb, mint távolabb. Aztán majd holnap, amikor felkel az októberi nap és a gyomorsavat húsleves enyhíti, amikor rántott hús és töltött káposzta hozza el a földi mennyországot, és már csak a dohányzóasztalra rakott sajgó láb emlékszik az átdorbézolt éjszakára, na majd akkor…

Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.

EZ volt ám az élet. Egyetlen éjszaka tartott. Belefért egy kibérelt motorcsónak, belefért egy szikla közé ragadt vasmacska, belefért az a fúziós csók, az az áldott ölelés majd és minden kín, amit ember csak a szerelem miatt képes elviselni. Ahogy beálltam az autóval egy tavalyi, július 28-i Zsolti járkált a tó körül. Láttam azt a bolondot, láttam azt a szent bolondot és néztem, de nem szóltam neki. Néztem, ahogy majd egyszer talán nézem ezt az október 13-i bolondot. Két éve ilyenkor a konyhában egy videó készült. Az volt ám a romantikus film. Az volt ám a csoda. Ha most június lenne, forró hajnal köszöntene, de vénasszonyos október lett, álmok, vágyak, remények nélküli október. Mesés ábrándok vackolják be magukat az avar alá és ha ez a tél nem visz el, egy csontra fagyott madárijesztő kezdheti majd el az évet…

De addig még igyunk, meg akácos út, de addig még rámás csizmát viseljen a babám és semmi mást, addig még a füredi Anna-bálban és sose halunk meg…

Nézem a Holdat. Ezt a szépen kerekedő égi kísérőt, aki egyszerre átok és áldás. Nézem a Holdat, ami elhitette velünk, hogy az univerzum közepe lennénk és minden, de minden köröttünk forog. Nézem a Holdat, amely néhány napra elbújik előlünk, hogy aztán óráról órára szedjen magára némi tekintélyt és végül a tökéletes kör alakban tűnjön fel a keleti égen, hirdetve; volt, van és lesz még telihold!

Nézem a felhőket. Nézem ezeket a vastag, sűrű szövésű, őszi felhőket, melyek már nem viccelnek. Eltakarják a Napot és feledtetik velünk a forró nyári éjeket, feledtetik velünk, hogy júniusban csak néhány órát kap a tökéletes sötétség. De aki gépen száll feléjük, annak hirtelen feltűnik az égi birodalom, ahol megmosolyogja a menetrendszerűen érkező őszi, földhözragadt búbánatunkat ragyogó csillagunk…

Nézem a hervadt leveleket, nézem a megfáradt, pihenni vágyó fákat. Nézem a színes, de egyre rongyosodó ruhájukat és akkor egyszer csak meglátom bennük, hogy muszáj hunyni egyet. Hagyni kell a telet garázdálkodni, hagyni kell a sötétséget élni, hagyni kell megfagyni földet, múlandóságot, mindent hagyni kell megfagyni, csak a szívünket nem, csak az álmainkat nem, csak reménymagokat nem. Azokat át kell teleltetni... és erre tanítanak a fák, hogy lesz még jövőre is ringó búzamező, vidám pipacs és kurta éjszaka….

Nézem a szemem a tükörben. Nézem az arcom a tükörben. Valaki takarékra vette az életem. Valaki hagyta, hogy a bennem lévő lüktető szén kifehéredjen és legfeljebb csak meleget adjon. Nincs tűz, nincs parázs, csak a foszló tegnapok melegét őrzöm…

De tudom, hogy ki tudná megrakni bennem a kályhát, tudom, és azt is tudom, hogyan kellene felébreszteni bennem az ósdi játékká korcsosult oroszlánt. Van az a lány. Van az viharos, tüzes, fújtatós, prüszkölős, megzabolázatlan lány, aki most az én füstös, rossz kályhám mestere, kovácsa lehetne.

És tudom legyen bármilyen hosszú az éj, egyszer felkel a nap, tombolhat a vihar napokig, egyszer felragyog az ég.

Állhat akármeddig is alagútban a vonatom, egyszer csak meglódul a mozdony.

Egyszer véget ér az özönvíz, a péntek, elmúlik a hallgatag szombat és megszólalnak a harangok.    

Hinnem kell, hogy még élve, még szép ruhában, még mosolyogva nekem szólnak, minket ünnepelnek a harangok…

Ui: És most menjünk el futni…

Hát ez a végszó uram. Joni Mitchell repeat. Both Side Now. Vagy Yiruma végtelenítve River flows to you és néma marad a világ. Senki nem felel. Írod a sorokat, égig mész, már a mennyország ünnepelt ceremóniamestere vagy, de idelent senkit, de senkit sem érdekel ki lettél, mit reggeliztél, futottál-e, vagy egyszerűen miért bosszankodtál olyan hisztisen, ha az álélő 4 perc helyett 4:45 lett… A reménytelenség bora forr a hordókban. Nincsenek már nagy vágyak; a holnapot túl kell élni, az éjszakától nem kell félni. Elmúlnak az órák, az idő egykedvű; elüti a tízet, tizenegyet, de el az éjfélt és a fél négyet is. Már az összes természetfilmet láttam, már kívülről fújom a második világháború Németországáról készült összes dokumentumfilmet. És akkor eszembe jut, hogy azért maradt még néhány perc, óra, nap, hét, hónap, talán még év is érezni. Maradt még idő hitetlenül kavarogni az őszi szélben. Egy teljesen süket, egy teljesen érzéketlen univerzumban kellene szeretni, hinni, remélni. Egy ábrándok, gyermekmesék, leányregények nélküli világban kellene valami szépet mondani, amitől a tévelygő mindig újak, majd egy pillanatra elhiszik a katarzist… Dans macabre… Semmi több. Néhány romantikus maszlag, néhány nagy tabló, néhány különlegesnek gondolt pillanat, néhány csillagmásodperc. Az éjszaka hideg, az ágy mérgezett, a levegő korommal teli. Holnap futni kellene, holnap újból nekivágni és az égre nézni…

Pedig minden betűt leírtam már, minden sort, minden érzést.

És a fene nagy süketségben és vakságban talán én maradtam az egyetlen, aki dalol, aki ír még…

Függöny… Dózerral a színháznak…

...s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

Gyere uram, légy a vendégem! Édesanyámtól káposztás paszulyt hoztam. Van főtt, füstölt sonkám is. Mintha Húsvét lenne. Van még kacsamájasom. Ismered uram. Vékony, citromsárga zsírral árulják. Már ha meg nem sértelek vele. Találsz még bécsi virslit, mangalicazsírt, sőt még a mátészalkai túró rúdiból is akad. A sós karamellest ajánlom figyelmedbe…

Jajj, rossz vendéglátó vagyok. Vettem egy üveg indián nyárt, Bolykiéktól… Azt feltétlenül! Van vagy háromféle sajtom is. Talán egy kicsit cifra illatúak… Meg vilmoskörtém Bánhidi doktortól. Meg van egy évem, amiben nem éltem, csak jött fel a nap, meg múlt el a nap és jött a nagy éjszaka. Tudod jól, miért imádkoztam. Hát meg nem adtad. Másak a terveid és én mindig csak sóhajtottam, legyen meg a Te akaratod és arcom a hideg párnába fúrtam. Ne lásd az arcom, a könnyeim, én nem így gondolom. Ott őrködtél felettem azon az erdélyi ikonon, ott az ágyam felett.

Hát gyere be Uram a konyhába, ülj le ide. Ne a nappaliba. Hideg most a bőrülő, itt a konyhában meg, langyos a fűtött padlólap, közel a hűtő és csacsog az egri bor. Hát gyere be Uram, légy a vendégem és mondd bátran, mi lenne a Te akaratod..

Vacsorázz meg. Uram. Nálam. Jó étvággyal. Bólogatsz a káposztás paszulyra.Jó választás! Szabolcsi, őszinte, finom. Aztán, nézz körül. Hümmögj, használd a wi-fit, előtted a password sem titok. Igyál még egy pohár bort. Nézd meg a kagylókat és a tengertől kikövetelt kavicsokat. Nézd meg a szekrényben azt a búvárszemüveget. Nézd meg a fotóimat és nézz a virágokra…

Uram! Csak még egy pohárral! Aztán, hadd csomagoljak valamit az útra.

Ha meg hozzá mennél látogatóba… Hát… Mosolyogsz… Nagy gyerek vagyok. Üzened. Nagy gyerek és az üvegbe rakott tobozok felé intesz… És még annyit mondasz, ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Pontosan ott…

Orfeusz és Euridiké... (link)

Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki. (Szabó Magda)

Amikor épp vízszintes eső kezd hullani a hamuszürke égből, amikor a tokaji szüreti mulatság felvonulóit eláztatja az égi áldás, amikor a Korzó előtti kis tér pálinkás stampóiba az élet vize helyett, lágy esőcseppek ugrálnak, akkor és akkor főként kimászik a szekrényből a fázásra való hajlam. És akkor kell valami, ami nem a gázkazán tüzéből, nem radiátoron, padlófűtésen keresztül melegít fel. Kell valami, amit büszkeségből, szerelemből és édes nosztalgiából gyúr az ember. Kell valami, ami felemel, megtisztít és az Isten félé indít. A Jóisten felé mozgat, hogy onnan várd, hogy belőle áradjon, hogy sose fázz. Egyedül maradva sem, üres ágyakba bújva, néma szobákba lépve, ne félj a sötéttől, a csontra fagyott éjszakáktól, ne félj egyedül pusztulni el, mint a kivert kutya. Legyen meg benned az a naiv, aki Godot-ra vár, aki nyűtt tagokkal is, aki túlharsogja a tengert, aki felhozza a kagylót, aki tud szívnek, ínnak, idegnek parancsot adni, bár a kéz, láb kidőlt, aki elcsendesül ha sarokba dobják, mint iskolatáska, melyet gyermek hajított el otthon az utolsó tanítási nap után…

Leült Magda néni. Leült a konyhámban. Kávét kért, habosan. Leült és mondta: -Jajj, hát maga is elvesztette önmagát. És hát maga is milyen édes, ahogy más helyett vérzik, ahogy a lány ajakpiros vére folyik a sebeiből… És milyen édes, ahogy a férfikönnyek magára törnek, csak mert megérintette a nagy görög, a nagy, mitologikus szerelem. Mert kérem nemcsak villámlik és mennydörög, hanem magába istenek, félistenek, titánok járnak most csavarintani egyet a szívén, szántani, fúrni, ütni, verni a lelkét és még álmában is próbára teszik a hitét. Mit tudnak erről azok, akiket soha, de soha nem vették még így elő az istenek? Mit tudnak, azok, akik sekély langyos vizekben élik le az életük, akik azt hiszik, hogy megúszhatják a viharokat, a cunamikat, a vulkánkitöréseket? Mi tudnak azok a kénköves esőkről, mit tudnak Jóbról, Jónásról, Dánielről? És lám most a vesztesek éves találkozójára most szpíkerként topog, és vicsorog a Magányos Szívek Klubja előtt, szótlan, mosolytalan, elfordul, ha ismerőst lát, sápadt, szótlan, kialvatlan és mindenkivel haragban van…

Magda néni! Hát ne legyek csípős nyelve céltáblája. Régimódi történet ez. Régimódi szerelem. Régimódi Prométheusz lakik bennem. És bevallom még élvezem is, ahogy a sas minden nap cafatokra tépi a (szívem) májam…  És megyek az esőnek. Futok majd benne, nyakig, vizesen. Valaki megázik, valaki meg élvezi az esőt…

Vanmomentintájm. És ércnél maradandóbbat, vadnál szelídebbet, öregnél zsengébbet. És száll valami októberi utcadal, áldozatinduló, bossanova-zsoltár. Száll kifelé az oxidatív-stressz. Kegyelmi állapot. Tizenhat fok árnyékban. Sárga csekkekből rózsa, vízből borban-szóda. Valami könnyű füttyszó, két-három szavas imádság, az is talán valami köszönömféle. Nem fájt fog, gyomor, fej, csak a szív. Az meg kozmológiai állandó, amikor Naptávolban bolyong. Ődöng. Rilke az őszi falevelek között motyogja, akinek most nincs háza, az már nem épít… Aki most egyedül van…

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.

Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben…

Egy zongora ihleti. Egy árva, egy gyászba öltöztetett zongora. Odakint életvízből fesztivál. És fűtik már a nagy kemencéket, hogy izzadt, gyöngyöző homlokkal kurjongasson a világ:

Lábam közt a libagége…

S indulnak sorban ösztönök hajtotta csordák, éhesen, szomjasan, világot falni, világot emészteni. Ő meg áll a kapuban, meg sem rezzen. Néz napnyugat felé. Bámulja a vonuló madarakat, a szélfútta leveleket és mindegyiken az Ő keze írását látja…

Te, azt mondják, hogy a kilencedik bolygó egy primordiális fekete lyuk. Hallod? Egy fekete lyuk. Ott ólálkodik távol a Naptól, annak ellenpólusaként és szivárog. Szivárog ki belőle az egykori mohósága. Visszaadja, amit elvett. Még a primordiális fekete lyukak is visszaadják, amit elvettek. Vagy olyan nagy az akarat, hogy még onnan is kijön… Hallod tegnap a színházban a terápiára érkezett pár arról mesélt, hogy egy búvármerülés után szerettek egymásba. Ott lent, ahol nincs szó, csak legfeljebb a tekintet, a test érintése, ahol egyszerűen kell egy „body”, aki segít neked, egymásba szerettek. Akkor eszembe jutott, hogy víznyomás, vagy egyéb őrült nyomás alatt még két kócos, bolond, kötöttséget nem tűrő musztángszív is egymásra talál.

Hiszek a történetek erejében. Hiszek abban, ami a fizika, kémia, matematika és az idő törvényeit is maga alá gyűri, az örök. Az én nem, a te sem, csak a mi, csak a MI…

ui: A marketingkommunikációs üzeneteket reklámoknak nevezzük. Sokan tévesen a marketinget kizárólag a reklámozással azonosítják, noha ahogy azt is láthatjuk, a marketing ennél jóval tágabban értelmezendő…

A „Lidli” ezzel a gyorsan váltakozó árukínálattal, kicsit olyan, mint egy jobb minőségű turkáló. Sose azt kapod, amit szeretnél, hanem egyszerűen improvizálnod kell. Meg ne legyenek terveid, elvárásaid. Csak úgy könnyedén, mint egy magyar fejben élő széles gesztusokkal, hangosan gondolkodó olasz séf, légy kreatív, szabad mint a gravitációt legyőző űrhajó és vidám, mint egy friss szerelmes.

A húspult körül ólálkodva fertelmes, már-már beteges gondolatom támadt, hogy egy nagyobb lábas alján marha és sertéshúst fogok házasítani. Marhalábszárt és sertéstarját. A jó ég bocsássa meg nekem ezt az eltévelyedést. Ezt a furcsa, modortalan ízlést, hogy egy kérődzőt, egy disznóval merem egy lábosban említeni, na de ilyen ez a szeptember vége. Ilyen reménytelenül aberrált ez a kora ősz, amikor mediterrán légtömegeket terelget a Nyírség felé az időjárás.

Két tálca, 400 gramm tarja és 400 gramm lábszár landol a kosárban. Nem sok. Ugyan már... de a kis herceg egyszemélyes világában ez is tétel. És lelki szemeim előtt megelevenedik, ahogy felolvasztom a pörkölt-ünnepet türelmesen váró mangalica zsírt, két fej bátori lila hagymát aprítok és türelmes kevergetések közepette kivárom, míg a hagyma le nem teszi az üveges bizonyítványt…

No akkor, amikor már serceg a zsírban a hagyma, akkor vetem oda a szokásosnál apróbbra vágott húskockákat és nézem, ahogy ez a kevéske zsírövektől fehér-vörös kockavilág vállalja a felforrósított kockázatot.

Amikor a hús zsírjára pirul kap egy kevés édesnemes paprikát és sűrű kevergetések mellett, széles mosollyal nézem a vegyes pörkölt gyöngéd metamorfózisát. Biztos vagyok a dolgomban. Két kisebb paradicsomot hámozok, egy paprikát karikázik, készítek egy kevés őrölt köménymagot, sót és borsot és tudom, hogy az idő, meg a fedő alatt biztosított lassú, de annál hatékonyabb szauna megteszi majd a hatását.

Közben kibontok egy üveg Indián nyarat, a Bolyki pincészetből. Belekortyolok és tudom a világ rendben van. Ez a kékfrankos alapbor, melyhez némi portugieser meg blauburger ad egy kis fűszert mosolyra fakaszt. Leülök a konyhában és hallgatom, ahogy a pörkölt lassan gügyögve beszélni kezd.

Tarhonya, tészta, sós krumpli minden illik majd hozzá, meg csemege ubi, esetleg testesebb almapaprika. De leginkább tarhonya. A szüleimet kérleltem is már többször, hogyha faiskola felé járnak, lennének szívesen tarhonyafát vásárolni. Édesanyám mosolyogva értette a kérést, de sajnálattal közölte, hogy nagy a kereslet, mostanában alig lehet tarhonya fát kapni a szaküzletekben…

Ahogy a konyhát, majd szép lassan az egész lakást átjárja a magyaros pörkölt illata, arra gondolok, hogy hány száz év minden tudása, minden élménye szökken itt párába és indul meg a mennyország felé, hogy az ott lakók orrcimpáját egy picit megbirizgálja…

Persze csak a Bolyki bor teszi, hogy a pörkölt gügyögésében meghallom a szférák andalító zenéjéét, ahogy helyre rázom ezt a semmirekellő évet, ahogy megtanítom magam a veszteségből erényt kovácsolni, ahogy újra az ég felé nézek, és megkérdezem, hogy figyelsz rám, Nagy Isten, ugye figyelsz rám?

Rotyog a pörkölt, ez a botcsinálta marha-cuvée, fogy a bor és az illatokkal együtt egy könnyű sóhaj, egy vaskos köszönet szakad ki belőlem, hogy azért belefért az életbe egy boldog hajókázás a Keri-félsziget körül, belefért egy álomeste, egy nagy halas tállal a Kvarner-öbölben és belefért annyi csók, ölelés, ami emléknek talán elég…

A marha-cuvée megkapja az egy deci vöröset. Ahogy ZPZs kapta a Numero unóban a Kúcs-féle merlot-t, na meg a sót, a borsot és a fedőt. Holnap lesz ebből ebéd, holnap lesz ez igazán finom. Ma csak a bor fogy el. Meg az álom. Holnap lesz ebből valami talán. Talán. Vagy fogom az egészet és kiborítom…    

A végére fájt. A végtelen számú logikai bukfenc, a tudománytalanság és a fájdalmasan súlytalan mondanivaló. A végére fájt, hogy hülyének néznek, hogy Hollywood minden nyomorát, impotenciáját és alkotói válságát letolja a torkunkon. Aberrált módon, fajtalankodva elkövetett erőszakos közösülés érzetét kelti az Ad astra.

Pedig jól indult. Még majdnem elhittem neki, hogy a mondanivaló majd elrejti a film égbekiáltó hibáit, meg-megbicsaklott gondolatmenetét, és azokat az üresjáratokat, amiről bűzlik, hogy azok áthidalására semmi, de semmi ötlete nem volt az alkotóknak.

Egy film, ami akár jó is lehetett volna, de fél óra ücsörgés után már észreveszi az ember, hogy bizony kár volt a nagy hajcihő, sem Brad Pitt, sem Donald Sutherland de még Tommy Lee Jones sem fogja megmenteni ezt az rosszul összeollózott fércmunkát.

Pedig van itt minden, húsvéti tojások, utalgatások, intertextus, hermeneutikai kérdések és persze plágium hegyek a 2001 Űrodüsszeiából, Alienből, Csillagok közöttből. A szerzők és alkotók nagyon igyekeznek felmondani a leckét, hogy nekünk embereknek itt a Földön kell megtalálni magunkat, hogy iszonyú nehéz elengedni azt, akit szeretünk, hogy nagyon másak akarunk lenni, mint a szüleink, de végül mégiscsak rájuk fogunk hasonlítani. Hogy nem érdemes a munkát helyezni az első helyre az életünkben, hanem ott a szeretteinknek, családunknak kell lenni és egyéb közhelyek. Hogy a szürkehályog veszélyes, az is ha megszállottan keresünk értelmes életet valahol a távolban és közben hagyjuk, hogy az a csoda, amihez milliárd évek kellettek, amihez fogható egyelőre emberi ésszel felérve sem fogható az univerzumban, az a kultúra, amit évezredek óta építünk, az a szeretetnyelv, ami csak a homo sapiens sajátja a saját hülyeségünk, mohóságunk miatt hagyjuk egyszerűen elpusztulni. Sőt akár a klasszikus gazda, karóval esünk neki a szőlőnknek a jégeső idején…

(Mellékzönge: Jézus pontosan tudta, hogy az Isten a szeretetben él. A gyűlölet, az öldöklés, a pusztítás vágya ugyanis képes eltörölni mindent, amit most értéknek gondolunk. "Kihalásra ítélt faj vagyunk..." - mondja rezignáltan az űrfater, akinek se a felesége, sem az egy szem fia, de még a legénysége élni akarása sem jelent semmit, otthagy mindent, elpusztít mindent valami ködös távoli célért, hogy megtalálja a Földön kívüli értelmes életet. De még a pszichopata fater indítékai sem elég világosak. A magány pedig ebben a filmben egyenlő a belső monológok bugyuta mantrájával...)   

A felböffentett szeretetcsomag is sántít, ha 4 milliárd kilométerről egy öreg bácsi egy csepp kutató űrjárművel olyan elektromágnes lökéseket generál, hogy attól már a Földön is hullanak az emberek, mint legyek.  De tudom, hogy nem a tudomány oldaláról kell megközelíteni ezt a kollázst, hanem észre kellene venni a szárnyaló művészetet. Csakhogy így ebben az űreposz formában mindez gyermeki gügyögés… Nem az sem, mert az legalább aranyos. Ez gyalázatos.

Uraim! Alkotók, ebből a pénzből (90  millió dollár!!!), inkább finanszíroztak volna valami okos kutatást, adtak volna enni éhezőknek vagy mittodomén…  

Értjük azt is, hogy mindez parafrázis, hogy az egész tudományos-fantasztikum csak keret, hogy a négy+négymilliárd(sic) kilométeres utazás (50 nap alatt(!!!!) abszolválta Brad Pitt, de vissza már egy öklömnyi atombomba robbanása hajtotta) csak amolyan utaztató regény formula.    

Ám fájó a butaság, az együgyűség, a fizika, az űr, az űrutazás egyértelmű tételeinek ilyesfajta megcsúfolása (kognitív disszonancia), mindez ellentmond azzal a mélyfilozófiai értekezéssel, amibe ez a skicc belebonyolódik, töketlenkedve beleragad, húzza az időt és végül a vajúdó hegyek csupán egy apró egeret szülnek.

Ezt a filmet a kritikusok igyekeznek életben tartani, a közönség rég kimondta róla a verdiktet; hülyeség, marhaság és pofátlanság érte pénzt kérni.

Hölgyeim és uraim! Most tessék elővenni Madáchot, az Ember tragédiáját kinyitni az űr fejezetnél és elolvasni, majd letölteni az Event Horizon című klasszikus sci-fit és borzongani. De ott van Turgenyev Apák és fiak című munkája meg kb. egy halom olyan überfasza regény, ami az Apa és fia kapcsolatáról szól. Most éppen Sarkadi Elveszett paradicsomja ugrik be, talán ezért, mert az idős Sebőkben édesapámat látom, Zoltánban magamat, Mirában meg Izát.

A végére fájt ad az Ad astra. Fájtak a megvadult űrpáviánok, a Holdroveres bagatell lövöldözés, hogy hol van, hol nincs gravitáció, hogy az űrhajó néha szuper, néha meg vacak, hogy Brad Pitt, hol ember, hol szuperhős, hogy egy darab vassal csont nélkül át tud repülni az Neptunusz körül keringő por és kőzetdarabokon.

James Gray üljön vissza az iskolapadba, nézz meg alaposan a Alfonso Cuarón Gravitációját. Vegyen példát néhány klasszikus tudományos- fantasztikus filmről, amit Kubrick, Cameron, Scott, Spielberg, vagy Villeneuve jegyez és lehetőleg tanuljon még néhány leckét a szeretetről. Vagy egyszerűen menjen el nagy gyárba dolgozni a sor mellé, Ethan Gross barátjával együtt, akivel közösen pottyantották elénk ezt a scriptnek is gyenge  ízét...

Vagy, ha mégis filmben gondolkodnak legalább menjenek el Nolan mesterhez tanulni.  Még nem késő, addig meg hagyják élni az emberiséget.

PS.: Azért érdemes elgondolkodni, mi mennyit ér meg. Mi okoz örömet, boldogságot nekünk. Mit jelent a magány? Miért vagyunk magányosak? Hol lakik a szeretet és ha sehol máshol nem tudunk élni csak a kék bolygón, akkor miért pusztítjuk ilyen fene mód szisztematikusan???