Hát ez a végszó uram. Joni Mitchell repeat. Both Side Now. Vagy Yiruma végtelenítve River flows to you és néma marad a világ. Senki nem felel. Írod a sorokat, égig mész, már a mennyország ünnepelt ceremóniamestere vagy, de idelent senkit, de senkit sem érdekel ki lettél, mit reggeliztél, futottál-e, vagy egyszerűen miért bosszankodtál olyan hisztisen, ha az álélő 4 perc helyett 4:45 lett… A reménytelenség bora forr a hordókban. Nincsenek már nagy vágyak; a holnapot túl kell élni, az éjszakától nem kell félni. Elmúlnak az órák, az idő egykedvű; elüti a tízet, tizenegyet, de el az éjfélt és a fél négyet is. Már az összes természetfilmet láttam, már kívülről fújom a második világháború Németországáról készült összes dokumentumfilmet. És akkor eszembe jut, hogy azért maradt még néhány perc, óra, nap, hét, hónap, talán még év is érezni. Maradt még idő hitetlenül kavarogni az őszi szélben. Egy teljesen süket, egy teljesen érzéketlen univerzumban kellene szeretni, hinni, remélni. Egy ábrándok, gyermekmesék, leányregények nélküli világban kellene valami szépet mondani, amitől a tévelygő mindig újak, majd egy pillanatra elhiszik a katarzist… Dans macabre… Semmi több. Néhány romantikus maszlag, néhány nagy tabló, néhány különlegesnek gondolt pillanat, néhány csillagmásodperc. Az éjszaka hideg, az ágy mérgezett, a levegő korommal teli. Holnap futni kellene, holnap újból nekivágni és az égre nézni…

Pedig minden betűt leírtam már, minden sort, minden érzést.

És a fene nagy süketségben és vakságban talán én maradtam az egyetlen, aki dalol, aki ír még…

Függöny… Dózerral a színháznak…

...s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.