Vanmomentintájm. És ércnél maradandóbbat, vadnál szelídebbet, öregnél zsengébbet. És száll valami októberi utcadal, áldozatinduló, bossanova-zsoltár. Száll kifelé az oxidatív-stressz. Kegyelmi állapot. Tizenhat fok árnyékban. Sárga csekkekből rózsa, vízből borban-szóda. Valami könnyű füttyszó, két-három szavas imádság, az is talán valami köszönömféle. Nem fájt fog, gyomor, fej, csak a szív. Az meg kozmológiai állandó, amikor Naptávolban bolyong. Ődöng. Rilke az őszi falevelek között motyogja, akinek most nincs háza, az már nem épít… Aki most egyedül van…

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.

Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben…

Egy zongora ihleti. Egy árva, egy gyászba öltöztetett zongora. Odakint életvízből fesztivál. És fűtik már a nagy kemencéket, hogy izzadt, gyöngyöző homlokkal kurjongasson a világ:

Lábam közt a libagége…

S indulnak sorban ösztönök hajtotta csordák, éhesen, szomjasan, világot falni, világot emészteni. Ő meg áll a kapuban, meg sem rezzen. Néz napnyugat felé. Bámulja a vonuló madarakat, a szélfútta leveleket és mindegyiken az Ő keze írását látja…