Orfeusz és Euridiké... (link)
Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki. (Szabó Magda)
Amikor épp vízszintes eső kezd hullani a hamuszürke égből, amikor a tokaji szüreti mulatság felvonulóit eláztatja az égi áldás, amikor a Korzó előtti kis tér pálinkás stampóiba az élet vize helyett, lágy esőcseppek ugrálnak, akkor és akkor főként kimászik a szekrényből a fázásra való hajlam. És akkor kell valami, ami nem a gázkazán tüzéből, nem radiátoron, padlófűtésen keresztül melegít fel. Kell valami, amit büszkeségből, szerelemből és édes nosztalgiából gyúr az ember. Kell valami, ami felemel, megtisztít és az Isten félé indít. A Jóisten felé mozgat, hogy onnan várd, hogy belőle áradjon, hogy sose fázz. Egyedül maradva sem, üres ágyakba bújva, néma szobákba lépve, ne félj a sötéttől, a csontra fagyott éjszakáktól, ne félj egyedül pusztulni el, mint a kivert kutya. Legyen meg benned az a naiv, aki Godot-ra vár, aki nyűtt tagokkal is, aki túlharsogja a tengert, aki felhozza a kagylót, aki tud szívnek, ínnak, idegnek parancsot adni, bár a kéz, láb kidőlt, aki elcsendesül ha sarokba dobják, mint iskolatáska, melyet gyermek hajított el otthon az utolsó tanítási nap után…
Leült Magda néni. Leült a konyhámban. Kávét kért, habosan. Leült és mondta: -Jajj, hát maga is elvesztette önmagát. És hát maga is milyen édes, ahogy más helyett vérzik, ahogy a lány ajakpiros vére folyik a sebeiből… És milyen édes, ahogy a férfikönnyek magára törnek, csak mert megérintette a nagy görög, a nagy, mitologikus szerelem. Mert kérem nemcsak villámlik és mennydörög, hanem magába istenek, félistenek, titánok járnak most csavarintani egyet a szívén, szántani, fúrni, ütni, verni a lelkét és még álmában is próbára teszik a hitét. Mit tudnak erről azok, akiket soha, de soha nem vették még így elő az istenek? Mit tudnak, azok, akik sekély langyos vizekben élik le az életük, akik azt hiszik, hogy megúszhatják a viharokat, a cunamikat, a vulkánkitöréseket? Mi tudnak azok a kénköves esőkről, mit tudnak Jóbról, Jónásról, Dánielről? És lám most a vesztesek éves találkozójára most szpíkerként topog, és vicsorog a Magányos Szívek Klubja előtt, szótlan, mosolytalan, elfordul, ha ismerőst lát, sápadt, szótlan, kialvatlan és mindenkivel haragban van…
Magda néni! Hát ne legyek csípős nyelve céltáblája. Régimódi történet ez. Régimódi szerelem. Régimódi Prométheusz lakik bennem. És bevallom még élvezem is, ahogy a sas minden nap cafatokra tépi a (szívem) májam… És megyek az esőnek. Futok majd benne, nyakig, vizesen. Valaki megázik, valaki meg élvezi az esőt…
