A Jóistennek van humorérzéke. Miközben a szatmári sötétségben azon morfondíroztam, hogy mit adott, mit vett el az az év és hogy túl nagy esőkön, viharokon és hallatlanul hűvös éjszakákon még mindig lélegzem, még mindig itt vagyok, vajon hogy kellene hálát adni, hogy ez nem valami patetikus blabla legyen. Járminál egy ismerős dallam szólalt meg a rádióból. Zorán kezdett el énekelni és már a Túró Rudi gyárnál jártunk, amikor megszólalt a refrén;

Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el
Ne adj fel, ne adj el, ne fuss el
Nincs hang, nincs hír nélkülem
Nincs tér, nincs híd nélküled

Próbáltam már, s lelkembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
S ez visszatart…

És néztem ezt a semmirevaló, sírós novemberi éjszakát és arra gondoltam, hogy édes Istenem ez a rengeteg csoda, ami bennem él, ami a szívben dobog, ez a minden, ez a 10 ezer év alatt magvakba kvártélyozott és bennem szépen kelő tudás mire is elég? Hogyan írhatom át a saját nyomorúságom szépséggé, édes gondolattá, ösztönző, lelkesítő beszéddé. Hogy üzenhetem meg, hogy minden kín, gyötrelem, átforgolódott éjszaka ellenére is neki kell vágni az életnek. Még akkor is ha néha fáj, ha néha ég és még akkor is, ha semmi, de semmi kedved nincs néhanap felébredni.

Tudom teátrális, de szerettem volna kiszállni az autóból és belekiáltani az éjszakába, mint Calaf és szajkózni: nessun dorma, nessun dorma!!!

Senki ne aludjon! Most énekeljen, most táncoljon, most öleljen, most szeressen, most imádkozzon, most csináljon gyereket, most mondjon neki mesét míg még lehet, míg még van rá pillanat.  

És csak szólt a zene és a szememben egyetlen hosszú, végtelenül boldog fénycsíkká szűkült Mátészalka…  

Marha sül. Kérget kapott a fehérpecsenye, mint egy szép darab sertésszűz és közben Taylor Swift zenél a konyhában. Ő issza meg az utolsó pohár Dortmundból csempészett Gigondas-t. November királya vagyok. A három napos ünnep összefolyik, mint a borok és a hűtőből egy UFO-t megülő nyúllal Bolyki Egri csillag szalad az égre. Azon mosolygok, hogy édesapám, - annak idején - meg volt győződve arról, hogy péntekenként azért vagyok annyira fáradt, mert biztosan „szívunk” valamit. Édes istenem… Hát nem is aludtunk. Főként csütörtökről péntekre virradón. Zakatolt velünk  a Metro klub és égig ért a világ. Most míg a marha izzad kiállok a pohár borral az erkélyre és mosolygok. Nevetek bele a világba. Ebbe a fénytől fosztott, ebbe a szerelemtől foszlott, esőtől csillogó világba. Nyíregyháza ma a nedvességtől smaragd város. A szigorúbb, hűségesebb fák még őrzik a bolond nyárt, őrzik a mézes, kurta éjjeleket, amikor egy biciklin órákig köröztem a tó körül és minden békát név szerint köszöntöttem.

Te, hát én szeretek élni! El sem tudom Neked mondani, mennyire. El sem tudom mondani, hányszor mondok imát érted, hányszor húzogatom úgy a csillagokat az égen, hogy a Te neved ragyogjon oldschool csillagképek helyett…

És akkor Taylor ahhoz a sorhoz ér, hogy  Can I go where you go?/Can we always be this close forever and ever? és akkor, pont akkor belekortyolok ebbe az Egri csillagba és nagy vigyori béka lesz belőlem. Egy nagy széles mosollyal operáló zöld béka. Zsolti a béka és kuruttyolok ebbe a novemberi estébe, ebbe az esőszagú éjszakába ebbe a marhajó éjszakába és felkiáltok a mennyországba, köszönöm Istenem, köszönöm, köszönöm és úgy iszom a bort, mintha nem lenne holnap…

Egy hete ilyenkor még Londonban… Egy hete ilyenkor még a Hyde park szélén hallgattam, hogy

And I'm highly suspicious that everyone who sees you wants you/I've loved you three summers now, honey, but I want 'em all/Can I go where you go?

Az intelligencia szexi. A stílus szexi. Az érett, önértékelési gondoktól és maszkulin ambícióktól duzzadó férfi szexi. Történetet mesélni, lenyűgözni, érteni a nők nyelvén, kitalálni a gondolatuk, nem elcsépelt, hanem újramixelt bókokkal elhalmozni őket, mindig blikkfangos. És amikor aztán, az én-ből és te-ből hirtelen mi lesz, akkor hű maradni, és éreztetni, hogy Ő a világ közepe, hogy bárkit megkaphatna, de tényleg bárkit a pasi, de neki csak Ő kell. A csillogó szemű, a rajongásig szerelmes, az odaadó, a ragaszkodó, az éjjel világot és paradigmát váltó, uralkodó, igen az egyetlen NŐ…

De hosszú az út idáig. Hosszú idő megtalálni, elveszíteni, aztán újra megtalálni és akkor a tükrében meglátni, felismerni ez mind Én vagyok. A lúzer, a vesztes, a semmi és aztán egy szürke őszi napon a kész, a magabiztos, a nyerni készülő, a világot látott, a világot cserélt, az új meséktől mosolygó, az új világot éltető, az újraírt, az átírt, az átformált, a boldog, a csillagot kosárba szedegető, a félmosollyal is lenyűgöző, a sohasem fáradt, a sohasem álmos, a kampányidőszakon túl is izzó, erős és magabiztos pasi.

Az élet tangó, az élet körtánc, az élet sohase volt ilyen fontos, ilyen emelkedett és művészi.

A beérett, megérett férfi szexi; a nagy mesélő, a történetek királya, aki úgy képes hajnalokról és naplementékről beszélni, hogy attól még az angyalok is kuncognak, a felhőkről lábat lógatva…

Azt tudjátok, hogy szakadó esőben a dunstable-i Szent Péter templomban a 74. zsoltárnál nyílik ki a Biblia?

„A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat.

Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.”     

És te alkottad a férfit, te adtál neki feleséget, te adtad kezébe az erőt, izmot, akaratot és vágyat és te adtad ez a hamiskás, csibészes mosolyt is ami nélkül most ezek a sorok meg sem születhettek volna.

Sorsfordító, megváltó ősz ez…

„Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszatérni beléd.”

A Fillér utcában, 1956 után, minden október 23-án délután lehúzták a redőnyt. A polgári lakásban, szabadságszerető ősdemokraták gyűltek össze, akik egy országot gyászoltak. Egy országot, amelynek nem sikerült a hőstett. Egy országot, amely nagyot álmodott, csak éppen kuszán, magyarosan, operettesen, fel sem ismerve a realitást, a szigorú nemzetközi helyzetet. De tovább nem mehetett, a Rákosi-rendszernek buknia kellett. Ma már tudjuk, egyetlen diktatúrára sincs örök garancia, a legsötétebb, a leggonoszabb eszközökkel gúzsba kötött nemzetek is képesek megszabadulni a béklyótól, láncoktól, bilincsektől mindentől, ami elnyom, ami hazudik. A valóság, az igazság kifakad, kiszakad, előbújik a legmélyebb barlangokból, a legpenészesebb, miazmás börtönökből, kegyetlen munkatáborokból.

A Fillér utcában egy ilyen, csendes, gyertyás megemlékezésen, ott lehetett tizenévesen édesapám is. A legenda úgy tartja, hogy az akkor még fiatal, harmincas éveiben járó Antall Józseffel is találkozhatott. Vagy így volt, vagy nem, de ha mégis, akkor beleszagolhatott apám abba, hogy mit jelent a rendszerkritika, mit jelent a szabadság és mit jelent független, demokratikus, szociáldemokráciáról álmodó emberek között emlékezni. Örök élmény.

A magyar történelem nem a győztesek történelme, nem a szerencsék szerencsés láncolata. A magyar történelem az árulás, a békétlenség, a megosztottság, a rabság, a függőség, az elnyomás, a diktatúrák történelme. A magyar történelem az emberiség csorba, rossz tükre, amely egy heterogén ország képét mutatja nekünk.

56’ megítélése sem egységes; nincsenek benne szentek és angyalok, de van benne valami ösztönös, indulatos, változni, változtatni akaró, van benne valami vérrel írt, valami tisztaság- és szabadságvágy. Van benne valami, ami előtt mélyen fejet kell hajtani. Dávid akkor is megérdemel egy tapsot, ha ebben a történetben történetesen Góliát nyert.

És most venni kell egy nagy levegőt és a mindig új fiataloknak kell mesélni, mantrázni, hogy kedves gyerekek; 1956-ban, október utolsó hetében és november első napjaiban a magyar teenagerek voltak az egész földkerekség legmenőbb, legvagányabb, legbátrabb fiataljai.

Ők voltak a legkúlabb srácok!

Ha lett volna face és insta, velük lett volna tele a világ!

Mert azért az offline média velük is volt tele!

És akkor most egy perc néma csend a szabadságért és örüljetek, hogy ma már az a legnagyobb gondotok, hogy hol fogtok tanulni Európában, meg hol fogtok dolgozni Európában!

Tisztelet a HŐSÖKNEK! Éljen a magyar SZABADSÁG, éljen a HAZA!

Ti cápák fagytok, szentigoz; de ha fékeszitek makotokban a cápát, antyalok lesztek; mer az antyal nem más, csak mekfékezett cápa.

Fenn a magasban kis, folttalan madarak hófehér szárnya siklott ide-oda: a nőnemű levegő kedves gondolatai voltak; de a mélyben, a feneketlen kékségben lenn hatalmas leviatánok, kardhalak és cápák száguldoztak fel s alá: a hímnemű tenger erős, zaklatott, gyilkos elmélkedései.

Nagy szívek néha egy pillanat határai közé, egyetlen mély görcsbe sűrítik azoknak a sekély kínoknak összességét, amelyek gyengébb embereknél egész életükre eloszlanak. (Herman Melville: Moby Dick)

S ha meglenne a hal, mely Jónást nyelte el, ha tudnánk, hogy még mindig ott úszik a mélységben, a nagy kékségben, akkor vajon lenne-e jogunk elpusztítani? Érezhetünk-e felhatalmazást a levadászatára? 

Nem, a válasz valószínűleg egy egyszerű nem. Csak a Jóistennek lehet akarata, szándéka és felhatalmazása rá...

- Hát sütne nekem egy kis halat? Kulimásszal, meg krumplival enném! Maga annyira dicséri a konyhabéli képességeit? Vagy tudja mit? Ne legyen minden olajszagú, készítsen nekem tejszínes rákot. De rizstejszínből legyen. És abból a finomabb rákocskából! – mosolygott a lány és nem is kért, parancsolt, mint egy királylány. Kedves szemtelenségébe kérlelhetetlenség vegyült és a férfi horizontja felett úgy lebegett, mint egy vörösbe öltözött felhő.

Nincs mese, aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni. Ami meg akar történni, az meg fog. Legyőzi a lehetetlent, a hihetetlent és egyszer csak ott áll az ajtóban. Na ezt hívjuk csodának. Nem sok az esély rá, de egyszer-kétszer minden ember életében megtörténhet és akkor nem lehet azt mondani, most fáradt vagyok, most dolgoznom kell, most éppen benne vagyok valamiben. Akkor menni kell, akkor fel kell kelni, fel kell állni és kitárni a szíved, a lelked és ordítani: ha eddig nem éltem, akkor most fogok.

És hagyni, hogy történjen. Éjjel és nappal, összekuszálva életet, sorokat, sorsokat. Mert nincs időd, egyáltalán semmi időd sincs. Kapkodva megéled a csodát, megtörténik és aztán csak merenghetsz, hogy ennyi, csupán ennyi jutott. De akkor már késő. 

By the way... Gondolkodtál már azon, hogy melyik lenne az a nap az a életedből, amit jutalomként megkaphatnál és mostantól örökkön-öröké megismétlődne?

Én biztosan tudom…

Az őszi avarba vackolom el az életem. Az őszi avarban fázós sündisznók között találnál, ha erre járnál. Rumtól édeskés éjjelek, bortól álmodó hajnalok. Nem kelni fel, csak ha már elmúlt az összes fájdalom, az összes keserű nyál a számban. Jajj, cinikos is ez az ősz. Cinkos, mert eldugja a fényt, hogy a könnyek szemérmes bája diszkrét maradjon. Te tudod, melyik a kedvenc mesém? Tényleg tudod? Úgy kezdődik, hogy te vagy benne a királylány én meg a csillagszemű juhász. Úgy kezdődik, hogy senki sem hiszi a végét.

Hazudtál, nem is ismered a kedvenc mesém…

Mondom a sűrű, bujtosi avarban megtalálsz, ha erre jársz…

Pénteken bemutató a Móricz Zsigmond Színház kamarájában:

„Kemény az élet” – súgom a lovam fülébe. Prüszköl. Megrázza a sörényét. Talán mást várt. Nem ilyen ordas közhelyet. Gyermekként ilyen lóról álmodoztam. Szilaj, nyalka, makacs, de szépséges. Van benne valami arisztokratikus, van benne valami, amitől peckesen jár, mintha Bécsben a spanyoloknál nevelkedett volna. Ahogy nézem az izmait és a légies lábait az jut eszembe, hogy ereiben nem is vér, hanem a szabadság kereng. Ez a végtelen szabadság hívja és űzi, ez repíti, ez emeli fel a patáit és dobja fel az égre, hogy vágtája nyomán csillagok gyúljanak a sötét égboltra.   

Jajj, Gülszári, hát megvénültél. Ifjúságod eltelt, szíved lassan meghasad. Jajj, az az ifjúság, az a tündér gyöngykoszorú, ki elveszti be szomorú…

Nézlek te paripa. Nézlek és folyik a könnyem. Meg-megsimogatom a hátad. Száradó, csontosodó tested. És közben keserű emlékek jönnek be az istállóba. Visszaemlékszem, amikor először láttalak meg, amikor először hagytad, hogy a hátadon üljek és amikor az első nógatásra csak egy prüszkölés volt a válaszod.

Gülszári. Emlékszel, amikor célba értünk? Emlékszel, amikor elhittük, hogy még itt a földön beléptünk a mennyországba? Emlékszel még Bübüzsán sűrű hajára, szemére? Arra, hogy karba tette kézzel, szúrós szemmel nézett a világba? Emlékszel még arra az éjszakára? Gülszári! Drága jó Gülszári, neked mondom, hogy ő is hallja.   

Jó lovam, kedves lovam. Nem halunk meg addig! Nem halunk meg addig, amíg a tengerparton nem vágtatunk, amíg az Óperenciás türkiz vízében meg nem fürösztelek.

És akkor majd megcsutakollak, fehér ingben indulok el a Cameo felé. S ott már húzzák a nótánk, ott már mirtuszkoszorúval a fején Ő vár, mosolyogva…   

 Lovamat kötöttem piros almafához,

magamat kötöttem gyönge violához.

Lovamat eloldom, amikor a hold kel,

de tőled, violám, csak a halál old el.