A végére fájt. A végtelen számú logikai bukfenc, a tudománytalanság és a fájdalmasan súlytalan mondanivaló. A végére fájt, hogy hülyének néznek, hogy Hollywood minden nyomorát, impotenciáját és alkotói válságát letolja a torkunkon. Aberrált módon, fajtalankodva elkövetett erőszakos közösülés érzetét kelti az Ad astra.

Pedig jól indult. Még majdnem elhittem neki, hogy a mondanivaló majd elrejti a film égbekiáltó hibáit, meg-megbicsaklott gondolatmenetét, és azokat az üresjáratokat, amiről bűzlik, hogy azok áthidalására semmi, de semmi ötlete nem volt az alkotóknak.

Egy film, ami akár jó is lehetett volna, de fél óra ücsörgés után már észreveszi az ember, hogy bizony kár volt a nagy hajcihő, sem Brad Pitt, sem Donald Sutherland de még Tommy Lee Jones sem fogja megmenteni ezt az rosszul összeollózott fércmunkát.

Pedig van itt minden, húsvéti tojások, utalgatások, intertextus, hermeneutikai kérdések és persze plágium hegyek a 2001 Űrodüsszeiából, Alienből, Csillagok közöttből. A szerzők és alkotók nagyon igyekeznek felmondani a leckét, hogy nekünk embereknek itt a Földön kell megtalálni magunkat, hogy iszonyú nehéz elengedni azt, akit szeretünk, hogy nagyon másak akarunk lenni, mint a szüleink, de végül mégiscsak rájuk fogunk hasonlítani. Hogy nem érdemes a munkát helyezni az első helyre az életünkben, hanem ott a szeretteinknek, családunknak kell lenni és egyéb közhelyek. Hogy a szürkehályog veszélyes, az is ha megszállottan keresünk értelmes életet valahol a távolban és közben hagyjuk, hogy az a csoda, amihez milliárd évek kellettek, amihez fogható egyelőre emberi ésszel felérve sem fogható az univerzumban, az a kultúra, amit évezredek óta építünk, az a szeretetnyelv, ami csak a homo sapiens sajátja a saját hülyeségünk, mohóságunk miatt hagyjuk egyszerűen elpusztulni. Sőt akár a klasszikus gazda, karóval esünk neki a szőlőnknek a jégeső idején…

(Mellékzönge: Jézus pontosan tudta, hogy az Isten a szeretetben él. A gyűlölet, az öldöklés, a pusztítás vágya ugyanis képes eltörölni mindent, amit most értéknek gondolunk. "Kihalásra ítélt faj vagyunk..." - mondja rezignáltan az űrfater, akinek se a felesége, sem az egy szem fia, de még a legénysége élni akarása sem jelent semmit, otthagy mindent, elpusztít mindent valami ködös távoli célért, hogy megtalálja a Földön kívüli értelmes életet. De még a pszichopata fater indítékai sem elég világosak. A magány pedig ebben a filmben egyenlő a belső monológok bugyuta mantrájával...)   

A felböffentett szeretetcsomag is sántít, ha 4 milliárd kilométerről egy öreg bácsi egy csepp kutató űrjárművel olyan elektromágnes lökéseket generál, hogy attól már a Földön is hullanak az emberek, mint legyek.  De tudom, hogy nem a tudomány oldaláról kell megközelíteni ezt a kollázst, hanem észre kellene venni a szárnyaló művészetet. Csakhogy így ebben az űreposz formában mindez gyermeki gügyögés… Nem az sem, mert az legalább aranyos. Ez gyalázatos.

Uraim! Alkotók, ebből a pénzből (90  millió dollár!!!), inkább finanszíroztak volna valami okos kutatást, adtak volna enni éhezőknek vagy mittodomén…  

Értjük azt is, hogy mindez parafrázis, hogy az egész tudományos-fantasztikum csak keret, hogy a négy+négymilliárd(sic) kilométeres utazás (50 nap alatt(!!!!) abszolválta Brad Pitt, de vissza már egy öklömnyi atombomba robbanása hajtotta) csak amolyan utaztató regény formula.    

Ám fájó a butaság, az együgyűség, a fizika, az űr, az űrutazás egyértelmű tételeinek ilyesfajta megcsúfolása (kognitív disszonancia), mindez ellentmond azzal a mélyfilozófiai értekezéssel, amibe ez a skicc belebonyolódik, töketlenkedve beleragad, húzza az időt és végül a vajúdó hegyek csupán egy apró egeret szülnek.

Ezt a filmet a kritikusok igyekeznek életben tartani, a közönség rég kimondta róla a verdiktet; hülyeség, marhaság és pofátlanság érte pénzt kérni.

Hölgyeim és uraim! Most tessék elővenni Madáchot, az Ember tragédiáját kinyitni az űr fejezetnél és elolvasni, majd letölteni az Event Horizon című klasszikus sci-fit és borzongani. De ott van Turgenyev Apák és fiak című munkája meg kb. egy halom olyan überfasza regény, ami az Apa és fia kapcsolatáról szól. Most éppen Sarkadi Elveszett paradicsomja ugrik be, talán ezért, mert az idős Sebőkben édesapámat látom, Zoltánban magamat, Mirában meg Izát.

A végére fájt ad az Ad astra. Fájtak a megvadult űrpáviánok, a Holdroveres bagatell lövöldözés, hogy hol van, hol nincs gravitáció, hogy az űrhajó néha szuper, néha meg vacak, hogy Brad Pitt, hol ember, hol szuperhős, hogy egy darab vassal csont nélkül át tud repülni az Neptunusz körül keringő por és kőzetdarabokon.

James Gray üljön vissza az iskolapadba, nézz meg alaposan a Alfonso Cuarón Gravitációját. Vegyen példát néhány klasszikus tudományos- fantasztikus filmről, amit Kubrick, Cameron, Scott, Spielberg, vagy Villeneuve jegyez és lehetőleg tanuljon még néhány leckét a szeretetről. Vagy egyszerűen menjen el nagy gyárba dolgozni a sor mellé, Ethan Gross barátjával együtt, akivel közösen pottyantották elénk ezt a scriptnek is gyenge  ízét...

Vagy, ha mégis filmben gondolkodnak legalább menjenek el Nolan mesterhez tanulni.  Még nem késő, addig meg hagyják élni az emberiséget.

PS.: Azért érdemes elgondolkodni, mi mennyit ér meg. Mi okoz örömet, boldogságot nekünk. Mit jelent a magány? Miért vagyunk magányosak? Hol lakik a szeretet és ha sehol máshol nem tudunk élni csak a kék bolygón, akkor miért pusztítjuk ilyen fene mód szisztematikusan???