A „Lidli” ezzel a gyorsan váltakozó árukínálattal, kicsit olyan, mint egy jobb minőségű turkáló. Sose azt kapod, amit szeretnél, hanem egyszerűen improvizálnod kell. Meg ne legyenek terveid, elvárásaid. Csak úgy könnyedén, mint egy magyar fejben élő széles gesztusokkal, hangosan gondolkodó olasz séf, légy kreatív, szabad mint a gravitációt legyőző űrhajó és vidám, mint egy friss szerelmes.

A húspult körül ólálkodva fertelmes, már-már beteges gondolatom támadt, hogy egy nagyobb lábas alján marha és sertéshúst fogok házasítani. Marhalábszárt és sertéstarját. A jó ég bocsássa meg nekem ezt az eltévelyedést. Ezt a furcsa, modortalan ízlést, hogy egy kérődzőt, egy disznóval merem egy lábosban említeni, na de ilyen ez a szeptember vége. Ilyen reménytelenül aberrált ez a kora ősz, amikor mediterrán légtömegeket terelget a Nyírség felé az időjárás.

Két tálca, 400 gramm tarja és 400 gramm lábszár landol a kosárban. Nem sok. Ugyan már... de a kis herceg egyszemélyes világában ez is tétel. És lelki szemeim előtt megelevenedik, ahogy felolvasztom a pörkölt-ünnepet türelmesen váró mangalica zsírt, két fej bátori lila hagymát aprítok és türelmes kevergetések közepette kivárom, míg a hagyma le nem teszi az üveges bizonyítványt…

No akkor, amikor már serceg a zsírban a hagyma, akkor vetem oda a szokásosnál apróbbra vágott húskockákat és nézem, ahogy ez a kevéske zsírövektől fehér-vörös kockavilág vállalja a felforrósított kockázatot.

Amikor a hús zsírjára pirul kap egy kevés édesnemes paprikát és sűrű kevergetések mellett, széles mosollyal nézem a vegyes pörkölt gyöngéd metamorfózisát. Biztos vagyok a dolgomban. Két kisebb paradicsomot hámozok, egy paprikát karikázik, készítek egy kevés őrölt köménymagot, sót és borsot és tudom, hogy az idő, meg a fedő alatt biztosított lassú, de annál hatékonyabb szauna megteszi majd a hatását.

Közben kibontok egy üveg Indián nyarat, a Bolyki pincészetből. Belekortyolok és tudom a világ rendben van. Ez a kékfrankos alapbor, melyhez némi portugieser meg blauburger ad egy kis fűszert mosolyra fakaszt. Leülök a konyhában és hallgatom, ahogy a pörkölt lassan gügyögve beszélni kezd.

Tarhonya, tészta, sós krumpli minden illik majd hozzá, meg csemege ubi, esetleg testesebb almapaprika. De leginkább tarhonya. A szüleimet kérleltem is már többször, hogyha faiskola felé járnak, lennének szívesen tarhonyafát vásárolni. Édesanyám mosolyogva értette a kérést, de sajnálattal közölte, hogy nagy a kereslet, mostanában alig lehet tarhonya fát kapni a szaküzletekben…

Ahogy a konyhát, majd szép lassan az egész lakást átjárja a magyaros pörkölt illata, arra gondolok, hogy hány száz év minden tudása, minden élménye szökken itt párába és indul meg a mennyország felé, hogy az ott lakók orrcimpáját egy picit megbirizgálja…

Persze csak a Bolyki bor teszi, hogy a pörkölt gügyögésében meghallom a szférák andalító zenéjéét, ahogy helyre rázom ezt a semmirekellő évet, ahogy megtanítom magam a veszteségből erényt kovácsolni, ahogy újra az ég felé nézek, és megkérdezem, hogy figyelsz rám, Nagy Isten, ugye figyelsz rám?

Rotyog a pörkölt, ez a botcsinálta marha-cuvée, fogy a bor és az illatokkal együtt egy könnyű sóhaj, egy vaskos köszönet szakad ki belőlem, hogy azért belefért az életbe egy boldog hajókázás a Keri-félsziget körül, belefért egy álomeste, egy nagy halas tállal a Kvarner-öbölben és belefért annyi csók, ölelés, ami emléknek talán elég…

A marha-cuvée megkapja az egy deci vöröset. Ahogy ZPZs kapta a Numero unóban a Kúcs-féle merlot-t, na meg a sót, a borsot és a fedőt. Holnap lesz ebből ebéd, holnap lesz ez igazán finom. Ma csak a bor fogy el. Meg az álom. Holnap lesz ebből valami talán. Talán. Vagy fogom az egészet és kiborítom…