Nézem a Holdat. Ezt a szépen kerekedő égi kísérőt, aki egyszerre átok és áldás. Nézem a Holdat, ami elhitette velünk, hogy az univerzum közepe lennénk és minden, de minden köröttünk forog. Nézem a Holdat, amely néhány napra elbújik előlünk, hogy aztán óráról órára szedjen magára némi tekintélyt és végül a tökéletes kör alakban tűnjön fel a keleti égen, hirdetve; volt, van és lesz még telihold!

Nézem a felhőket. Nézem ezeket a vastag, sűrű szövésű, őszi felhőket, melyek már nem viccelnek. Eltakarják a Napot és feledtetik velünk a forró nyári éjeket, feledtetik velünk, hogy júniusban csak néhány órát kap a tökéletes sötétség. De aki gépen száll feléjük, annak hirtelen feltűnik az égi birodalom, ahol megmosolyogja a menetrendszerűen érkező őszi, földhözragadt búbánatunkat ragyogó csillagunk…

Nézem a hervadt leveleket, nézem a megfáradt, pihenni vágyó fákat. Nézem a színes, de egyre rongyosodó ruhájukat és akkor egyszer csak meglátom bennük, hogy muszáj hunyni egyet. Hagyni kell a telet garázdálkodni, hagyni kell a sötétséget élni, hagyni kell megfagyni földet, múlandóságot, mindent hagyni kell megfagyni, csak a szívünket nem, csak az álmainkat nem, csak reménymagokat nem. Azokat át kell teleltetni... és erre tanítanak a fák, hogy lesz még jövőre is ringó búzamező, vidám pipacs és kurta éjszaka….

Nézem a szemem a tükörben. Nézem az arcom a tükörben. Valaki takarékra vette az életem. Valaki hagyta, hogy a bennem lévő lüktető szén kifehéredjen és legfeljebb csak meleget adjon. Nincs tűz, nincs parázs, csak a foszló tegnapok melegét őrzöm…

De tudom, hogy ki tudná megrakni bennem a kályhát, tudom, és azt is tudom, hogyan kellene felébreszteni bennem az ósdi játékká korcsosult oroszlánt. Van az a lány. Van az viharos, tüzes, fújtatós, prüszkölős, megzabolázatlan lány, aki most az én füstös, rossz kályhám mestere, kovácsa lehetne.

És tudom legyen bármilyen hosszú az éj, egyszer felkel a nap, tombolhat a vihar napokig, egyszer felragyog az ég.

Állhat akármeddig is alagútban a vonatom, egyszer csak meglódul a mozdony.

Egyszer véget ér az özönvíz, a péntek, elmúlik a hallgatag szombat és megszólalnak a harangok.    

Hinnem kell, hogy még élve, még szép ruhában, még mosolyogva nekem szólnak, minket ünnepelnek a harangok…

Ui: És most menjünk el futni…