Szoktatom szívemet a csendhez.

Hasadok. Anyagként. Mint  a dinnye, repedek. És aztán velem hasad a hajnal. Ha lesz még. Feltéve és megengedve. 

Be kellene fejezni egy „anyagot”… Mert az anyag határidős. Jön a deadline, meg a lebaszás Damoklész kardja. Kint meg még éppen dobban ez a gyufásskatulya város. A sötétség még simán megeszik majd még vagy huszonöt percet a délutánból, míg a fordulópontig nem jut az égi pályán ez a sietősen keringő krumpli…

Be kellene fejezni az anyagot. Beülni egy kirakatba. Nézni a várost. Hosszú kávéval. A leghosszabbal. Abbahagyni ezt a zihálást, kapkodást, kiszedni ezt a görcsöt, ezt a vágyat. Kioperálni, kimetszeni. Szívlobotómia. És egykedvűen ülni, egy habos mosollyal a kirakatban és nézni, ahogy a semmi felé indul a város…   

Szindbád nagyon tudta unni a világot. Olyankor aztán napokig ivott. Mint a kefekötő. Nem, ez egy nagyon régi hasonlat. Ki köt már kefét? Kefélnek ugyan éjjel-nappal, de kefét nem kötnek. Ivott. Sokat. Három-négy liter bort egy este. Tüskével. Mikor mivel. Aztán egyszer úgy döntött, legyen száraz a november. Olyan dühvel fordult a józanság felé, hogy maga-magától is megijedt.

És éhes lett. Éhes, mint a farkas, a medve, meg a szirti sas. Éhes, mint Szindbád. Ahogy a nőre éhes a férfi. Hogy megvész, megbolondul, nem is tud koncentrálni mindenben azt a nőt, őt látja. És éhsége úgy borította el, mint a hóesés, mint valami takaró, ami alatt nincs levegő és azonnal ki kel bújni, mint a befagyott folyó, amibe ember esett és a jég alól dörömböl. Tudta, hogy ezt az éhséget csak önmaga tudja csillapítani.

Vonatra ült, és Nádudvarig szaladt. A dédnagyanyja állítólag ott élt. Egykor. Alacsony, bájos arcú nőként tartotta meg a közös emlékezet. Meg, hogy módos volt a kedves családja. Sok föld, sok állat, sűrű vasárnapi levesek, szaftos húsok, mesés kolbászok, meg sódarok a spájzban. Spájz! Még az is! Tessék elképzelni egy kis helyiséget, egy takaros házban, ahol mindenféle jóságos ennivaló sorakozik; a plafon közelében rúdon ott lógnak a kolbászok, szalonnák, sonkák…

Szóval arra kérte a rokonságot, hogy pucoljanak neki egy libát, és hagyják kibontakozni a konyhában. Késeket, fűszereket vitt magával a táskában. Készült. Libamell lesz! Libamell, sütve!!! És járt a gigája, le-fel, mintha nőt látna, mintha vágyban égő nőt látna… Amikor megérkezett, ölelték, csókolták, de ő csak a libára tudott gondolni…

Egy serpenyőbe édes és mesés krumplit rakott, sózta borsozta, egy kis olajban megforgatta és betolta a spórba, hagyott időt neki, mint ifjú lánynak a titkos szerelemre…

A libamellet mosta, mustrálta, néhány toktól egy apró csipesszel megszabadította, majd egy serpenyőbe dobta, némi lila hagyma, meg fokhagyma és rozmaringszál társaságában és hagyta, hogy a mell hája meginduljon. Mintha tepertőt készítene, lassan, nagyon lassan, ahogy szűz lányt illik csókolni, meg nem zavarva, meg nem rémítve, csak épp hogy, csak éppen. A serpenyőre fedőt rakott…

- Mivel fűszerezte? – kérdezte a kikapós fiatalasszony. Hullámos haja kikukucskált a kendő alól, nagy szemekkel nézett a világra, ajkai teltek, pirosak voltak, mint a málna és két gödröcske keletkezett az ajkai végében a nagy mosolytól…  

- A liba, olyan mint egy szerény barát! Nem kell annak csak só meg bors, esetleg csipet rozmaring! Nem nagy igényű, meg egyébként is, ne akarja az ízét elvenni! Úgy elvenni, mint az én figyelmem… - kacagott Szindbád és kacsintott, mintha tikkelne…

És valóban, sózott, borsozott, a rozmaringgal meg csínján bánt. Az idő… Az idő, a szerelem meg az étel titka… Az idő, a forróság, ami kiolvasztja a liba zsírját, de meg nem égeti, az idő, ami kivár, ami tudja, hogy mindenhez szerelemhez, de még a csalódáshoz, sőt a gyógyuláshoz is idő kell. És hagyta. Néha felemelte a fedőt a mell felett és odatartotta a fülét, hátha meghallja a sercegést; a zsír öröm-szimfóniáját. Közben a krumplik, mint egyenlő rangú házasok, összeadták, amijük van; sültek, pirultak, kérget növesztettek és várták a pillanatot… Szindbád meg fügét pucolt; egy kis fazékban édes borral, némi fűszerrel főzni kezdte, hogy na, az édesszájú liba is megkapja a magáét… Amikor már úgy érezte, hogy nem lesz ettől jobb, kivette a krumplikat a spórból, rájuk dobta a zsírjára pirított libamellet és hagyta, hogy a spór sütője tíz, iszonyú hosszúnak tűnő perc alatt befejezze az iskolát…

A végeredménytől, vagy a bortól, Szindbád megrészegült. Magában újból és újból elmondta, hogy megnyitja a megálmodott éttermet Óbudán, vagy Nyíregyházán, esetleg Debrecenben. Akárhol, bárhol, a világvégén, és ott nem csak Szent Mártonkor, hanem mindig is lesz liba, édesburgonyával és édes szamorodnival elvarázsolt fügével.

Aztán arra gondolt, hogy holnap új hét kezdődik és abban majd bolond pogácsák és vizezett, savanyú pörköltök kínálják magukat. Fölöslegesen. És ha nagyon éhes lesz, ráfanyalodik erre a semmirekellő világra, ahol Nádudvarig kell egy libás álomig szaladni, ahol nincs tisztessége a jónak, a finomnak, az egyedinek…

Bort kért még. Sokat. Most éppen vöröset. Hamvas Bélára gondolt, hogy Béla úr mindig dicsérte az egrit, hogy az hős, hogy az bátor, az mindig hősiesen szenvedélyes, heroikus és ünnepi.

Ette a libát, kent rá fügét, és villájára egytestvérként szúrt krumplit és batátát.

Egy pillanatra, - úgy érezte - volt értelme élni…

Szeretem, hogy a Google még nosztalgikusabb, mint én… Hat éve ilyenkor épp a mosolygó szentek álltak nekem modellt Csarodán. Négy éve Pesten jártam és egy teveszínű szövetkabáttal, meg persze szerelemélménnyel lettem gazdagabb. Három éve krizantémok között mosolygott rám a leghuncutabb szempár. Két éve, egy Lutonban beszerzett, de már itthon sütött szép darab ír steak sercegett a serpenyőben. Tavaly ilyenkor, egy apró királyka kapott gyűrűt Petrilla Enikőtől, a kamaránk előtt.

Most meg; november rain… Most meg. Szörcsög a kotyogós, sistereg, serceg a reggel, mint egy régi bakelit. Egy réges-régi bakelit. Még mindig nagy álmom, hogy ilyen napokon felteszek egy lemezt, egy baromi jó lemezjátszóra. És jól meghajtom a frissen beszerzett Whaferdale csodákat.

Tegnap újból meghallgattam, még 20 év és omlunk össze. Fele. Az a fura, hogy én azt látom, hogy már évek óta összeomlottunk. Már évek óta afterezünk, már évek óta nem úgy süt le ránk a Nap, már évek óta úgy telnek napjaink, mintha az apokalipszis is csak egy szép, féltve őrizgetett emlék lenne…

Sokat gondolkodtam már azon, ha van közösségi oldal a pokolban, az pont olyan, mint a Facebook, tele hamis információval, hamis fotókkal, hamis üzenetekkel. Ha van odalent napilap, az pont ilyen, mint a Twitter, ha van képes újság, akkor az meg az Instagram…  

Ha kiderülne, hogy holnaptól nincs vezetékes ivóvízellátás, akkor most mindenki ásványvízért rohanna, csak magára gondolna, ha holnaptól nincs gáz, az összes fát, minden ellenvetés nélkül kivágnánk és egekbe szállna a kandallók ára… Tessék emlékezni, 2020 tavaszán a legnagyobb biznisz a WC-papír volt…

Az ember farkas. Az ember embernek farkasa. Az ember bolond, veszett, őrült. A világ gazdasági hatalmai például fegyverre költenek, így készülnek a végjátékra. Meg aludni járnak a klímacsúcsra. Ők is emberek, na...

Mint az a paraszt, aki nem jéghálóval, hanem botokkal készül a jégesőre, hogy majd ő is üsse-verje a tőkéket és közben az égre ordítsa; „Hadd látom Uram, mire megyünk ketten!?!”

Mondom, jól benne vagyunk ebben a gyönyörű apokalipszisban/ben.

Meg ebben a szomorúra forduló időben, a novemberi esőben…

Már, amikor lenyomta a kilincset a lány érezte, hogy a pasi ideges. A mozdulatban volt valami erőszakos, ahogy az ujjak megfogják a fémet, rászorítanak, megfeszülnek az izmok és nem is megtolják, hanem „berúgják” az ajtót. Pedig a lány már annyira várta. Elkészült. Amikor zuhanyzott és a tusfürdőt szétkente a testén, azt kívánta, hogy jöjjön haza a pasi. Finoman pofozza fel, szorítsa össze az arcát és csókolja meg, majd vadul szedje le róla a ruhát és tegye magáévá. Ne finomkodjon. Ne szerelmes, lágy, trubadúr legyen, hanem ösztönférfi. Ne hódítsa meg, hanem vegye el, kényszerítse ki, erőből, izomból, tesztoszteronból. Erre megjött, csupa feszültséggel, frusztrációval. Végigsétált előtte, parfümbe mártva, mosolyogva, hátha…

- Mehetünk? – kérdezte a pasi. Hűvösen. Nem hatott rá a nőiesség, a belső izzás, a forró, belső feszültség, ami a lény öléből indult és azt ordította, neki most kell a pasi, neki kell az ölelés, hogy beléhatoljon, hogy benne legyen, hogy uralkodjon rajta.

- Mehetünk… - fogta vissza magát a lány. – Persze. – Húzta a cipőjét, de ahogy lehajolt a fenekét pajkosan, aprót kuncogva nekitolta a pasi ölének… Hátha, hátha megérzi! Lehet, hogy ezzel, ahogy a kerek feneke hozzáér a nadrágjához és csak néhány milliméter választja majd el a két világot, akkor a pasi egyszer csak… A pasi a telefonjához nyúlt, pörgette. Valamit olvasott, közben összehúzta a szemöldökét. A lány a cipőjét fel, a száját pedig elhúzta. A pasi ebből semmit sem vett észre. A diszkontban is folytatta. A telefonját bámulta. A lány közben nézte. Nem ő a legjobb pasi, de valamiért izgatónak látta. Valamiért képes volt meghódítani és egyébként is, nagyon tudott kampányolni. Még az elején, egyszer nekiszorította a falnak. Akkor vette le a lábáról. Kár, hogy csak emlék… - gondolta a lány és közben pakolta a kosarat. Egy fiatal pasi nagyon nézte. Csillogott a szeme. Látszott, hogy végigméri, hogy vetkőzteti. Miért nem néz így rám a pasim – dohogott magában és azon morfondírozott mit kellene tennie… Fizettek. Kitolták a „kocsit”. Kint leszakadt az ég. A június már csak ilyen. A pasi dohogott. A faszért félti annyira a kocsiját? – gondolta a lány, de nem szólt semmit. Aztán fogta magát és kiszaladt az esőbe.

- Van, aki megázik, és van, aki élvezi az esőt! – rikkantott és széttárta a karjait. Az eső feltöltötte, ahogy átnedvesedett a blúza. A mellbimbói megkeményedtek a hűvös cseppektől. A pasi utánaszaladt. Egymás mellett caplattak. Bedobálták a cuccot a csomagtartóba. A bevásárlókocsit félreállították és behuppantak az ülésekbe. A lány adott egy röpke csókot a pasinak. Ettől kívánni kezdte. Nagyon. Vadul. Átkozottul. Kívánni. A pasi elindult, az ablaktörlő lapátjai ütemesen mozogtak. Most még ez is izgatta. Az ütem… Az esőszenzor néha megbolondult, akkor begyorsult. Így kellene, hogy csinálja! Lassan, majd hirtelen gyorsan. Nagyon gyorsan, majd újból lassan…

- Állj már meg! – mondta lány. – Kívánlak! A pasi ránézett. A lány gondolkodás nélkül elkezdte kigombolni a farmerját. A pasin arcán egy finom mosoly lebbent át. De ez kevés. Azt szeretném, hogy álljon félre. Simogasson, csusszanjon be a keze a bugyimba…

- Állj már meg! Hallod! Nézd már! -  és az ujjait kihúzta a bugyijából és megmutatta a férfinak. Az még mindig csak vezetett. Talán a szeme sarkából néz… A kocsi megtelt az izgalom dús illatával. Egyszer csak befékezett. Elkapta a kormányt és vadul csókolni kezdte. Pillanatok alatt bepárásodtak a kocsi ablakai. Már nem ment a ventilátor. Csak a zene szólt… A kedvenc zenéjük…

Zuhog. Minden nedves. Esik. Szörnyen esik. Eszébe jut, ahogy egy nyáron a lány felnézett az égre és nevetve, kihívóan dobta felé a vizes pöttyöst; „van, aki megázik, valaki élvezi az esőt…” És rohant széttárt karokkal a kocsi felé. Mindig messze állt meg a bejárattól. Kihasználta. A lány élvezte, a pasi megázott. Aztán már a kocsiban megérezte benne a nőt. Nem volt nehéz. Odahajolt a füléhez, azzal a pici fogaival, óvatosan megharapta a férfi fülcimpáját; „Állj meg! Állj meg, most! Itt! Hallod? Itt akarom!”

- Te meg vagy bolondulva! - válaszolt a férfi. De ahogy oldalra pillantott, a lány már  gombolta is a formás farmerját. Cipzár úgy csusszant le, hogy attól le fel járt az ádámcsutkája. 

- Nem kellek? – kérdezte a lány, mint egy céda és belenyúlt a nadrágodba. Az arcod átváltozott. A férfinek úgy tűnt, mintha színésznő lenne. Egy pillanatra azt sem tudta eldönteni, hogy játszik, vagy... Dehogy játszott! Persze akarta is, hogy ne játsszon, de valahol mégis, csábítson, hogy felébressze benne a férfit, sőt a sosemvolt félistent, aki most sofőr képében rabolja, teszi magáévá. 

– Nem kellek? – kérdezte és sűrű, nedves haja úgy tapadt az arcára, mintha a két tenyerével szorítaná. Nézte a pajkos, a nadrágban megbúvó, karcsú kézfejét. Tudta, mit csinál. Akkor még csak bámulta. A vékony, átnedvesedett blúzt, a lányos melleket, az apró csúcsokat, melyeket belülről a láztól bolond vágy, kívülről meg a selyem izgatott. A porcelán alkarja libabőrös lett, és simogatta magát, a szemében csupa felszólító mód, csupa kéjtől ziháló indulat. Pontosan tudta, hol vannak azok a finom ujjak, hogyan érnek el remegve oda, ahol most neki kellene lennie. Ami akkor, ott csak az övé lenne, csak rá vár. Feladat, kihívás, törvény. Remegett, szinte szikrázott a levegő a kocsiban, és úgy ziháltál, hogy párásodott az ablak. A lány az egyik bűnös ujjával végigsimította a cserepes ajkát;

- Állj meg… - már nem is kérte. Könyörögte.

A kocsi gurult tovább, szív, lélek, test összemosódott benne, összemosta a bolond, kéjtől csöpögő nyári eső. És akkor fékezett, megállt. Ott. Egyszerűen az út szélén. Megállta. Ott. Kívülről csak egy párától nehéz autó látszott. Kívülről semmi. Mert ez az ő titkuk maradt. Van, aki megázik, van aki pedig élvezi az esőt. De még, hogy élvezi…

„Állj már meg!” – hallja, ahogy kopog a novemberi eső. „Állj már meg!” – és hagyja, hogy végigfolyjon rajta az áldás. A homlokán, a hajáról. Hagyja. Őszül. Az ezüst eső teszi. Hátranéz a kocsiban… Piros lámpák. Vörös fények. Ha itt lenne, sose félne.

Festett mosoly az arcomon. Szép vagy Pierrot! Szép vagy! Csak az könnycsepp ne lenne a szemed sarkában. Csak az. Elköltözött a hamuszínű ég. A nagy esők továbbálltak. Bennem a lány zongorázik. Meztelen. A kis bőrszék, amin ül hozzáér a szemérméhez. Érdekes találkozás a marha és a lány barackja. Hajlong, barna haja meg-meglibben. Zongorázik. Nekem. Mögötte állok. Nézem a hátát. A derekánál a két gödröcskét. Hajlong, akár tavaszi fák, az áprilisi, fényes szélben. Átéli a zenét és a zene a testét. A dallam finoman remeg a szája sarkában, a mellénél és a combja között is. Ahogy állok és nézem a lányt arra gondolok, hogy minden művészet kéj, minden művészet szerelem. A lélek is arra kér, hogy öleljem, mert a lélek idegvégződése a test. És tudom, hogy amikor megszólal a férfiasságom, akkor a lélek is szól belőle.

A lány játszik. A zongora összekacsint vele. A lány meztelen. Az ülőkén bőr a kárpit, hozzáér a szemérméhez. Dúdolom a dallamot. A konyhából kávéillat lopakodik. A kotyogós dühe, izgalma, szörtyögése magához parancsol. A dallam utánam szalad; a lány meztelen! Kávéízű lesz a csókom, ha visszamegyek…

Csak addig vagyok törpe, amíg fel nem veszem a nyúlcipőt. Csak addig vagyok lapostetű, amíg el nem kezdek ugrálni, bemelegíteni. Aztán valahonnan évtizedek mély fiókjából előmászik a bennem lakó férfi, a bennem lakó hódító, bennem élő Akhilleusz, Agamemnón és Odüsszeusz. Én vagyok Nagy Sándor, Caesar és Napóleon.

Eddig ment a töpörödés, a kicsinység, az apróság kínja. Megjött az eső, megnövök én is mint a gomba! Hát azt hiszed, nem lehet valaki boldog a halottak élén?

Be szép, kisértetes a világ,

Be jó nekem, be szép nekem:

Most az igazi halaványak

Táborában vezérkedem,

Hogy az Életre mosolyogjunk.

Hát azt hiszed, csak te hagysz romokat magad mögött? Azt hiszed, hogy csak érted szomorkodik, vész meg a fél világ? Hogy nagy sorsok fösvény, kilopott alkatrészeként nélküled a gép nem forog, az alkotót pedig rémálmok kísértik?

Hát azt hiszed, hogy képes voltál kivágni, kiradírozni a magadból? Hogy a feledés nehéz, poros brokátjába csomagolva, lábamra téglát kötve, a folyóba dobva nem mentenek ki a néma halak???

Hát azt hiszed, nem nyúl utánam az isten?

Hát azt hiszed, hogy nincs más öröm, boldogság, mint ami tőled lehet?

Hát azt hiszed, hogy vaktölténnyel vadászhatsz vadakra? Hát nem veszed észre, hogy aki odadobja magát a lábad elé, mind csak Kismiska, csak inas, kezdő, amatőr, műanyagpuska!

Nem bírok törpe lenni! Nem én, mert ha meghajtom a fejem belőlem beszél a Krisztus, én viszem a keresztjét, az én kezemmel ír, hahotázva az Öregisten és velem imádkozik a Lélek!

Mennyei király! Most fogd a kezem, most húzz magad után, amikor futok, amikor az esőben is boldogan kiáltom; citius, altius, fortius! És aztán megvízült háttal, amikor itt verem a gépet, amikor itt írom Neked; nem megy a törpeség, nem megy, hogy a bánat vízétől összemosottan végképp megadjam magam az aszott keserűségnek!

Nem megy! Amikor épp egy nagy kéz írja mosolyogva az ajtómra; itt lakik a született kegyosztó!

És meghajtom a fejem, és letérdelek és próbálgatom a szűkre szabott alázatot, és tűzre dobom az önteltséget. Csak a szívem, meg a hitem hagyom meg, csak azt, amivel szolgálni is tudok. Mert az igazi úr nem csupán nagyvonalú, de önként, dalolva végzi a szolgák a munkáját… És akkor is beáll az örök várakozás sorába, ha véletlenül sem látszik a sor eleje... 

Mint sárga fáklyák égnek az őszi éjben a jegenyenyárfák. A ritkuló lombok alatt sétálók, most ezer levelet kapnak. Mindenben ugyanaz az üzenet: elmúlt. A nyár. A szerelem. A szélben hallom, ahogy szinkronban ásít a kiserdő. A Nefelejcs és az István utcán már emléke sincs az égig érő fasornak, a barkácsáruház alatt, mint alapkő-mementó egy százéves fehér nyár dücskője mállik. Én még láttam, ereje, lombja teljében. És most nem a múltnak, hanem a mostnak, a vannak kellene örülni. Egy forró kávénak a Szabadság téren, a könyvtár mögött rozsdásodó platánoknak, más szerelmének, hogy nélkülem is forr a bor. Krúdy Gyula bátyám kilenc után érkezik. Furmintot kért. Már a hűtőben pihen. A hely, ahol egykor, tavasszal babarózsaszínben tündöklő vérszilvák csábítottak szeretni, most egy játszótérnek adta meg magát. Pedig nem is a téltől, hanem az izgága tavasztól félek. Emlékszem majd a babákra; babahaj, babaszerelmek, babalábnyom. Se veled, se nélküled ősz. Se nélküled...

Vannak azok a filmek, amikor a „hősünk” rádöbben, ő csak egy kísérleti nyúl egy laboratóriumban, és egyébként nem is a jól sikerült, sorozatgyártásra szánt dicsőséges termék, hanem egy félbehagyott zsákutca. Eszembe jut Duncan Jones Moon című kamaradarabja Sam Rockwellel, meg Alex Garland Ex Machinája, Oscar Isaac, Domhnall Gleeson és a meseszép Alicia Vikander főszereplésével. És eljutok Spielberg A.I.-hoz, na meg a két popkultúrába ágyazódott univerzumhoz az Alienhez, meg a nézhetetlenségig fokozott Resident Evilhez… Szóval, amikor a teremtett lélek felismeri, hogy ő csak szemét, egy rossz gondolat, egy félresikerült fércmű az mindig megdöbbentő erejű...

Most olvastalak. Csoda volt. Csodás sorok. Egy tehetséges nő tollából. És mesés, távoli univerzumban élő lány érzései villogtak a képernyőn, a betűk a szívéből pattantak a képernyőre, a mondatok összefonódtak, mint szeretkezni készülő szerelmesek, és éreztem az izgalmat, ahogy a nő és a férfi valahol, a világból kizárva épp belekezd valamibe, amiből akármi is lehet. Bármi. Hihetetlen nagy ölelkezés, csókcsata, az orgazmusig fokozott kéj… Sőt a testeken túl, a lelkek balettje. Túl a gravitáción, túl az élet szíjain, túl a kötelezőn, a hétköznapin. Olvastam és izgultam értük. Izgultam, hogy vajon jól csinálják-e, a szerelem hegymászói feljutnak-e, kibontják-e zászlóikat? Izgultam, mert az átkozott gadameri tétel, az önreflexió ott bizsergett bennem, még akkor is, ha én akartam ott lenni, én szerettem volna a sorok főszereplője lenni. Én a király, akinek az ölébe ugrik a hercegnő. Én akartam lenni a játék és a játékos, én aki éppúgy uralkodik az öle, mint a bolond szíve felett. És olvastam, hogy micsoda vadász lett belőle, hogy nem érdekli más csak a vadászat maga.

És én lettem a legkisebb olvasó. A hidrogénatomban kuporgó kvarkocska. Én lettem a töpörödésig zsugorított semmi. A legsötétebb és legparányibb fekete lyuk. És most azt sem értem, hogyan jön ki belőlem, ez a néhány habkönnyű gondolat.