Mint sárga fáklyák égnek az őszi éjben a jegenyenyárfák. A ritkuló lombok alatt sétálók, most ezer levelet kapnak. Mindenben ugyanaz az üzenet: elmúlt. A nyár. A szerelem. A szélben hallom, ahogy szinkronban ásít a kiserdő. A Nefelejcs és az István utcán már emléke sincs az égig érő fasornak, a barkácsáruház alatt, mint alapkő-mementó egy százéves fehér nyár dücskője mállik. Én még láttam, ereje, lombja teljében. És most nem a múltnak, hanem a mostnak, a vannak kellene örülni. Egy forró kávénak a Szabadság téren, a könyvtár mögött rozsdásodó platánoknak, más szerelmének, hogy nélkülem is forr a bor. Krúdy Gyula bátyám kilenc után érkezik. Furmintot kért. Már a hűtőben pihen. A hely, ahol egykor, tavasszal babarózsaszínben tündöklő vérszilvák csábítottak szeretni, most egy játszótérnek adta meg magát. Pedig nem is a téltől, hanem az izgága tavasztól félek. Emlékszem majd a babákra; babahaj, babaszerelmek, babalábnyom. Se veled, se nélküled ősz. Se nélküled...