Szindbád nagyon tudta unni a világot. Olyankor aztán napokig ivott. Mint a kefekötő. Nem, ez egy nagyon régi hasonlat. Ki köt már kefét? Kefélnek ugyan éjjel-nappal, de kefét nem kötnek. Ivott. Sokat. Három-négy liter bort egy este. Tüskével. Mikor mivel. Aztán egyszer úgy döntött, legyen száraz a november. Olyan dühvel fordult a józanság felé, hogy maga-magától is megijedt.

És éhes lett. Éhes, mint a farkas, a medve, meg a szirti sas. Éhes, mint Szindbád. Ahogy a nőre éhes a férfi. Hogy megvész, megbolondul, nem is tud koncentrálni mindenben azt a nőt, őt látja. És éhsége úgy borította el, mint a hóesés, mint valami takaró, ami alatt nincs levegő és azonnal ki kel bújni, mint a befagyott folyó, amibe ember esett és a jég alól dörömböl. Tudta, hogy ezt az éhséget csak önmaga tudja csillapítani.

Vonatra ült, és Nádudvarig szaladt. A dédnagyanyja állítólag ott élt. Egykor. Alacsony, bájos arcú nőként tartotta meg a közös emlékezet. Meg, hogy módos volt a kedves családja. Sok föld, sok állat, sűrű vasárnapi levesek, szaftos húsok, mesés kolbászok, meg sódarok a spájzban. Spájz! Még az is! Tessék elképzelni egy kis helyiséget, egy takaros házban, ahol mindenféle jóságos ennivaló sorakozik; a plafon közelében rúdon ott lógnak a kolbászok, szalonnák, sonkák…

Szóval arra kérte a rokonságot, hogy pucoljanak neki egy libát, és hagyják kibontakozni a konyhában. Késeket, fűszereket vitt magával a táskában. Készült. Libamell lesz! Libamell, sütve!!! És járt a gigája, le-fel, mintha nőt látna, mintha vágyban égő nőt látna… Amikor megérkezett, ölelték, csókolták, de ő csak a libára tudott gondolni…

Egy serpenyőbe édes és mesés krumplit rakott, sózta borsozta, egy kis olajban megforgatta és betolta a spórba, hagyott időt neki, mint ifjú lánynak a titkos szerelemre…

A libamellet mosta, mustrálta, néhány toktól egy apró csipesszel megszabadította, majd egy serpenyőbe dobta, némi lila hagyma, meg fokhagyma és rozmaringszál társaságában és hagyta, hogy a mell hája meginduljon. Mintha tepertőt készítene, lassan, nagyon lassan, ahogy szűz lányt illik csókolni, meg nem zavarva, meg nem rémítve, csak épp hogy, csak éppen. A serpenyőre fedőt rakott…

- Mivel fűszerezte? – kérdezte a kikapós fiatalasszony. Hullámos haja kikukucskált a kendő alól, nagy szemekkel nézett a világra, ajkai teltek, pirosak voltak, mint a málna és két gödröcske keletkezett az ajkai végében a nagy mosolytól…  

- A liba, olyan mint egy szerény barát! Nem kell annak csak só meg bors, esetleg csipet rozmaring! Nem nagy igényű, meg egyébként is, ne akarja az ízét elvenni! Úgy elvenni, mint az én figyelmem… - kacagott Szindbád és kacsintott, mintha tikkelne…

És valóban, sózott, borsozott, a rozmaringgal meg csínján bánt. Az idő… Az idő, a szerelem meg az étel titka… Az idő, a forróság, ami kiolvasztja a liba zsírját, de meg nem égeti, az idő, ami kivár, ami tudja, hogy mindenhez szerelemhez, de még a csalódáshoz, sőt a gyógyuláshoz is idő kell. És hagyta. Néha felemelte a fedőt a mell felett és odatartotta a fülét, hátha meghallja a sercegést; a zsír öröm-szimfóniáját. Közben a krumplik, mint egyenlő rangú házasok, összeadták, amijük van; sültek, pirultak, kérget növesztettek és várták a pillanatot… Szindbád meg fügét pucolt; egy kis fazékban édes borral, némi fűszerrel főzni kezdte, hogy na, az édesszájú liba is megkapja a magáét… Amikor már úgy érezte, hogy nem lesz ettől jobb, kivette a krumplikat a spórból, rájuk dobta a zsírjára pirított libamellet és hagyta, hogy a spór sütője tíz, iszonyú hosszúnak tűnő perc alatt befejezze az iskolát…

A végeredménytől, vagy a bortól, Szindbád megrészegült. Magában újból és újból elmondta, hogy megnyitja a megálmodott éttermet Óbudán, vagy Nyíregyházán, esetleg Debrecenben. Akárhol, bárhol, a világvégén, és ott nem csak Szent Mártonkor, hanem mindig is lesz liba, édesburgonyával és édes szamorodnival elvarázsolt fügével.

Aztán arra gondolt, hogy holnap új hét kezdődik és abban majd bolond pogácsák és vizezett, savanyú pörköltök kínálják magukat. Fölöslegesen. És ha nagyon éhes lesz, ráfanyalodik erre a semmirekellő világra, ahol Nádudvarig kell egy libás álomig szaladni, ahol nincs tisztessége a jónak, a finomnak, az egyedinek…

Bort kért még. Sokat. Most éppen vöröset. Hamvas Bélára gondolt, hogy Béla úr mindig dicsérte az egrit, hogy az hős, hogy az bátor, az mindig hősiesen szenvedélyes, heroikus és ünnepi.

Ette a libát, kent rá fügét, és villájára egytestvérként szúrt krumplit és batátát.

Egy pillanatra, - úgy érezte - volt értelme élni…