Hogy mi történt 1956. október 23-án, arról a néhai Bodnár István tanár úr beszélt nekem először. Egyetemistaként részt vett a felvonuláson és a forradalom napjait a fővárosban töltötte. Még a kilencvenes évek elején is csak halkan, visszafogottan mesélt arról az időszakról, de mindig mosolyogva, csillogó szemmel. Láttam rajta, átéli, újraéli a pillanatokat és úgy beszél a történésekről, mint aki csodát látott és nagy, roppant titkok tudója.

- Tanár úr! Ha győzünk, ha nem jönnek be az oroszok, akkor mi lett volna? – szegeztem a magyar nyelv és irodalom szakos tanárnak a történelmietlen kérdést, a semmi kis 16 évemmel.

- Ott tartanánk, mint most Ausztria! Ehhez kétség sem fér! – válaszolta csípőből, gondolkodás nélkül.

Elhallgatástól az iskolai ünnepig

Rá egy évre Bodnár István, tanár úrra bízták, hogy állítson össze ünnepi műsort a gimnáziumban. Sose felejtem el azt a „fellépést”. Életemben először találkoztam 56’ irodalmával. Tamás Lajos sorai úgy égtek bennem, mint őszi rőzse tüzek, gyorsan lángra kapva, gyorsan perzselve ifjú szívem izomrostjait; „Megyünk, valami láthatatlan/áramlás szívünket befutja,/akadozva száll még az ének, /de már mienk a pesti utca.” Amikor néhány év múlva személyesen találkoztam a főiskolán Faludyval, még mindig kívülről fújtam; „másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó és szenvedés; mégis, mikor átvágtam a Hősök terén, mosolyognom kellett, mert nem állt szobor többé a csizmában…” És Ilyés Gyulával írtuk az égre; „hol zsarnokság van,/mindenki szem a láncban;/belőled bűzlik, árad,/magad is zsarnokság vagy” Hogy végül Máraival temessünk forradalmat, reményt, álmokat; „Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

Mint egy nagy hátizsákot, úgy kaptam örökségként 56’-ot. Azt az ötvenhatot, amiről egykor még Orbán Viktor is azt mondta; „Ötvenhat olyan számunkra, mint tánciskolában a "kályha".” Vittem haza egy volt egyetemista élményeit, vittem haza a verseket. Hol szavaltam a József Attila utcában, hol az Easttel énekeltem; „56’ izzó ősze volt, Magyarország remény és pokol…”

Akinek azért volt több a nyugdíja, mert lőtt...

Aztán egyik évben a szomszéd bácsi olyan utálattal beszélt a rendszerváltásról, meg a ötvenhatról, hogy csak néztem rá… Majd apámtól kellett megtudnom, kiskatonaként ott volt a Köztársaság téren. Azok közé tartozott, akiknek ropogott a fegyvere. Azok közé, akiknek ezért a Kádár rendszerben nyugdíjkiegészítés járt… És amit, a rendszerváltás után egyből el is vettek tőle…

Mámma meg...

A mai ünnep felvonulásokról, békemenetről, meg az ellenzék kampányáról szól. A mai ünnepre a mérce TGM írását közölte, aki szerint 1956-ban szocialista forradalom volt Magyarországon. Elő is vettem Rainer M. könyvét és rögvest el is olvastam Bak M. János ide vonatkozó írását, ami a „Demokratikus szocialista rendszerért” című fejezetet kapta. Bak. M, Szabó Zoltán falukutató és publicistát idézi; „a forradalom a liberálisoknak túl szocialista – a szocialistáknak túl liberális…”.

Ebből a mondatból pedig nyugodtan megpróbálhatjuk kihámozni ötvenhat szellemiségét, alapállását. Az átlagember köszönte szépen, sem a reakciósokból, sem kommunistákból nem kért többet. Az átlagmagyar jólétet akart; enni, inni, élni, lenni megmaradni. Az átlagparaszt a saját földjéből akart megélni, a munkások pedig végre úgy voltak vele, hogy a saját országukat szeretnék építeni, nem másnak, nem az internacionalizmusnak. Legyen ennivaló a boltokban, legyen működő egészségügy, ingyenes oktatás, társadalmi mobilitás. A többség valamiféle szociáldemokráciával álmodott. Bibót forgatva azt olvasom ki a korszellemből, hogy a magyar független szeretett volna lenni, nemcsak a nagyhatalmak kényétől és kedvétől, de ideológiailag is. Járni akart templomba, de nem akarták, hogy papok a nagytőkésként, furcsa hangulatú kurzusokat szolgáljanak. És talán nem is értették igazán, hogy mit akarnak a keresztényszocialisták.

Két vesztes háború, iszonyú anyagi- és emberáldozat után, tényleg szerették volna, ha valami szép jelet rajzol az országra a béke ujja. 1956-ban talán ezért volt képes kicsi és nagy összefogni, mert ugyanazon a morális alapon akartak elindulni; ennek pedig egyetlen üzenete volt, erkölccsel felvértezett jogrendszert akartak, ami egy államilag szabályozott piacgazdasággal indul el a boldogság felé.

Ekkorra tömegek ugyanis már csalódtak a vadkapitalizmusban és kommunizmusban is. És simán tettek egyenlőségjelet Szálasi és Rákosi közé. (sőt talán még Horthy közé is, és ezen azért nyugodtan vitatkozhatunk, hogy joggal, vagy jogtalanul...) Mert az első kettőnek bizonyosan közös volt a nevezőjük; önkény, diktatúra, elnyomás ideológiai alapon…

De, hogy 1956 tudatos, baloldalon kiérlelődött, szocialista forradalom lett volna? Hát, aki ezt egy kerek perec, expressis verbis le meri írni, az véleményem szerint az ördöggel cimborál. Vetít. Vakít. Félrevezet, Félremagyaráz.

12 napról beszélünk. Fogalmunk sincs, hogy ha hagyják, ha engedik, hová jut el a feladvány. Biztos vagyok benne, hogy valamiféle pluralizmus, a magántulajdon egyfajta korlátozott jelenléte, azaz modern nyugatosabb demokrácia alakult volna ki, a maga sajátos magyaros megoldásaival. És lett volna sima 40 évünk, hogy beletanuljunk a demokráciába, elsők között csatlakozhattunk volna az egyesülni készülő Európához és persze kísérletezhettünk volna, bal és jobboldal között egyensúlyozva, a pluralizmus keretei között.

Mit siratsz kisfiú? 

Amikor én 1956-ot siratom, akkor a mi lett volna, ha kezdetű mondatot siratom. Az elszalasztott negyven évet. Azt, hogy nagyapámtól, akit munkásellenesnek nyilvánítottak 1948-ban, és két év szegedi Csillaggal ajándékozták meg, senki, de senki nem kért bocsánatot. Azt, hogy talán apám igazi innovátorként jöhetett volna el nyugdíjba.

Anyai nagyapám zsigerből utálta a kommunizmust. Amikor a rendszerváltás után visszakapott csepp darab kis földet, a kezében morzsolgathatta, ennyit mondott 63 évesen; „-Ej, de jól nősültem!”

TGM szocialistázhatja a forradalmat, mert a MarxIsMuss nevű berlini konferenciára írt vesszőfutását így közölte a Mérce.

Kinézek az ablakon. Nyíregyházán csoda egy október 23 van. Ragyog a nap, a fák a legszínesebb ruháikat öltötték magukra. Aztán magam elé képzelem a filozófust, akiről egy remek rádióműsorban kiderült, nem tudja ki írta ezt a sort; „kicsikét szűk ez a világ nekem…”

Magam elé képzelem a börtönből, négy gyermekéhez és feleségéhez hazatérő nagyapámat, akinek csak az volt a bűne, hogy módos, iparos emberként élt.

Magam elé a kiskatonát, aki azért kapott extrawurstot a Kádár-rezsimben, mert tüntetőkre lőtt.

Magam elé a lánglelkű Mindszentyt. A négy nap „titokból” hazatérő, majd 32 év múlva, nagybetegen, halála előtt megbánást tanúsító, de feloldozást nem kérő Kádárt. A szemüveges, bajszos, jóságos, hiszékeny, mártír Nagy Imrét. Bibót, aki szerint az a demokrata, aki nem fél. Meg a pesti srácokat, akik ebben az értelemben valódi demokraták lehettek, mert még a veszedelmes, orosz tankoktól sem féltek.

Aztán, amikor kinyitom a szemem és békemeneteseket, meg ellenmeneteseket látok, meg mozifilmet áldókat és átkozókat. Közben meg azt sem tudjuk, mit és hogyan kellene ünnepelni és rá kellene jönni, pontosan ez a megosztottság minden problémánk alapja és rákfenéje.

Sokat kellene beszélgetni, testvér…

„…jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél…”

 (Kányádi)

Az őszinte zöldek őszintén nekikeseredtek. A vitákat generáló szökőkút, elvitte az orruk elől a show-t. A nagyszabású beruházás még nincs készen, ám mivel a kivitelező a próbaüzemig jutott, a városvezetés hétfőn meghívta a sajtót; tessék rácsodálkozni az új „látványelemre”. A szökőkút pedig jött, látott, győzött. Zenél, a vízsugarai az égbe szöknek, filmet lehet rá vetíteni, a környezete megszépült, 43 előnevelt facsemete, meg egy halom zöld is a földbe került köréje. Van, aki Kassát, mások pedig, egy kis kincstári optimizmussal, meg nyírségi hiúsággal, már-már Barcelonát emlegeti. A városvezetés büszke, sietve teszik hozzá; teljesen átalakul Sóstó képe, megszépülnek a sétányok, „teret nyitnak millióknak”, a rekortán is hibátlan lesz, meg a nagyon kulturáltak a WC-k, melyeket már nem csupán apróval, hanem bankkártyával is használhat majd a falu apraja-nagyja.

A zöldek pedig őszintén fanyalognak. Hiába hódítja meg, - szerintük - a másfél milliárdos (az egész beruházás ennyi) „giccs” az egyszeri emberek szívét, hiába lájkolják, kommentelik örömmel a megvalósulását, hiába lett insta- és face-téma a „kút”, ők kitartanak amellett, hogy Sóstó a környezetvédelem szent ügye. A nem túl széles körűre sikeredett polgári vétó, pedig vesztett az ügyön.

Nekik is igazuk van. Csak éppen árnyalni kellene a képet. Amikor egykori évfolyamtársam, a "zöldlelkű" Fekete Éva azt mondja, hogy bármennyire is tetszetős az átlagpolgárnak a beruházás, ebben nincs zöld gondolat; ezért élő, koros fákat kellett feláldozni, akkor simán igazat lehet adni neki. Amikor azt mondja, a globális felmelegedés közepette ilyen összegeket klíma- és természetvédelemre kellene fordítani, akkor is igaza van. Amikor a néma fák helyett beszél, érvel, magyaráz, akkor (mindig is) igaza van.

És ne tessék meglepődni, de igaza van a „városnak” is, amikor azt mondja; évtizedek óta az a terv, hogy Sóstó idegenforgalmi központtá alakuljon. Évtizedek óta az a terv, hogy egy új, jövedelmező ágazat vesse meg, végképp a lábát a városban. Ebből minél többen meg tudjanak élni; legyenek vonzó szállodák, mesés, vendégcsalogató környezet. Sóstó felébredjen Csipkerózsika álmából és az az ékszerdoboz, amit az itt élők évszázadok óta nagy becsben tartanak, a távolról érkező turisták körében is közismertté váljon. És ha így, akkor ki kell mondani; bármilyen épületet, látványt, sétányt, akármit építünk Sóstón, az ma már csak úgy lehetséges, hogy valamit a természettől veszünk el, legyen szó strandról, élményfürdőről, skanzenről vagy éppen az imádott állatparkról. Igen, ehhez fát is kell kivágni, ha építkezni és szépítkezni akarunk…

Hogy ez így meredek? Az szent igaz! De nem megy másképp! Mert hic en nunc, így dönt egy reálpolitikus. Pénzt nem küld vissza. Mert végeredmény centrikusak. Tudták, hogy nem csupán egy szökőkútról lesz szó, hanem az ügyről. Az ügy pedig a város gazdasági jövője. Aztán, azon majd lehet morfondírozni, hogy ebből a pénzből mit kellett volna? Hogy a választott képviselőknek kell dönteni, vagy közvetlenül a polgároknak? Azon lehet morfondírozni, mire van a legnagyobb igényünk? De a politika természetéből adódóan, prompt válaszokat, azonnali döntéseket kíván. Később majd lehet a döntést retrográd módon, visszafelé olvasva értelmezni...

Álljunk meg egy zöld szóra!   

És álljunk meg egy szóra! Igaz lelkünkre mondjuk, tényleg ez a legnagyobb problémánk? Tényleg ér ez ennyit? Tényleg ettől lesz kevesebb a „Zöld Nyíregyháza”? Tessenek megbocsátani nekem, de ez nem több mint politikai adok-kapok és egy szép nagy, látványos mega-gigavihar, de még mindig megmaradva a bili-univerzumban! Jómagam ugyanis szintén „zöldlelkű” vagyok; lakásban most is papírzacskóban áll a „szelektív”, ha tehetem mindenhová gyalog járok, munkába is, vagy bicóval, bár imádom a húst igyekszem keveset enni belőle, szedem a szemetet, lelkiismeretfurdalást érzek, ha néhány percnél tovább állok a zuhany alatt. Ám, úgy látom ez még irtó kevés lesz a világ megmentéséhez…

How to save planet Earth?

Kevés, mert a sok „zöldlelkű” ember ellenére minden hétvége után továbbra szemetes, mocskos a Bujtosi-tó és a Sóstói-tó környéke. Vígan romboljuk a szűkebb környezetünk. Mert minden pulya kezében ott az eldobható pille palack, a chipes zacskó és valahogy egyre kiválóbb polgárai lesznek a fogyasztói társadalomnak.  Mert legtöbben a legközelebbi kukáig sem látnak el, nemhogy összefüggéseket vegyenek észre. Egyébként sem nem cool és nem menő szemetet gyűjteni. Nem ordít a kölyök, hogy apu-anyu ne álljunk be a Mcdrive-ba, hanem állítsuk le az autót és fáradjunk be gyalog, addig sem pöfögjük tele a várost. Mert még mindig minden (ló)szart rádobunk a tűzre, aztán csodálkozunk, hogy büdös, mérgező a levegő: ősszel, télen, tavasszal. Mert nem protestáltunk a hulladékszigetek felszámolása ellen. Mert nem tört ki forradalom akkor, amikor a Szállás úti lerakónál hatalmas hegyekbe kiválogatott, újrahasznosítható hulladékot nem lehetett eladni a "szemétpiacon" és így nem volt más lehetőség, mint a lerakóba átszállítani. Mert nincs békemenet azért, hogy rávilágítsunk, egyelőre az elektromos hajtású autók, csak földrajzilag módosítják a szennyezőanyagok kibocsátását.

Bújj, bújj zöld ág...

Csókolom! Fújjuk itt a passzátszelet de épp addig vagyunk zöldek, amíg nem kell az életmódunkon változtatni! Amíg nem nekünk kell cselekedni. Kiröhögjük, hogy a világ legfejlettebb országai közé soroltak bennünket és nem akarjuk elhinni, hogy egy magyar állampolgár ökológiai lábnyoma, méretben, alig tér el egy németétől, vagy éppen egy luxemburgiétól…  Fogalmunk sincs például, hogy a több ezer embernek munkát adó LEGO gyárban, minden egyes apró kocka fröccsöntése érdekében vizet kell használni. Vizet, amiből egyre kevesebb van, amiért Debrecen már külön csatornázási programot hirdetett... A magas energiaárak ellenére simán kocsikázunk egyedül. A tömegközlekedés ciki. A gyermekünk nem utazik az egyébként környezetkímélő vonattal, kényelmi okokból, hanem Oszkározik… Kilóg a zöldre festett lóláb! És az eső miatt csorog is a festék, és kiderül, hogy ez bizony nem is zöld, hanem egy sötét ló… És nem akarok keserű szájízzel búcsúzni, de a világpolitikát olvasgatva, a forradalmi, már-már bolsevik módon zöldek is csak hatalmat akarnak, de legalább is izomból politizálni, és már kitanulták az szakmát; bizonyos (köz)kérdésekre rátenyerelve olyan remek rivaldafényt lehet kapni, hogy annak értékét csak egy menő marketingiroda szakemberei tudnák kiszámolni.

Kicsit szomorkás a hangulatom...

Szomorú vagyok. Iszonyúan. Szomorú vagyok, mert hol voltak a zöldek, amikor az OBI helyén álló százéves fehér nyárfákat kivágták, amikor a helyi, filantrópnak is látszó nagytőkés, simán el tudott cserélni egy bátorligeti csalétost, a Sóstói erdő felbecsülhetetlen értékű 20 hektárjáért?

Szomorú vagyok, mert nem látom, hogy minden aktuális, értsd (tavaszi, őszi) hónapban nem kapunk sajtómeghívót egyesületektől, civil szervezettől, csak az önkormányzattól(!) faültetésre a város különböző területein!

Szomorú vagyok, mert az egyik kis Bujtosi-tó megmentéséért, értsd a nagyobbik tóval való összenyitásáért, senki nem tüntet! Senki nem szólal fel, hogy az augusztusi viharban megsemmisült fák helyébe (mert az anyatermészet is gyakorta kíméletlen a fákkal (fuck)), most ősszel, közös összefogással újakat ültetünk!?!

Drága barátaim! Sírhatunk Sóstóért, de a feladat sokkal, de sokkal több és nagyobb, és messze túlmutat a percemberkéken, a percérdekeken. Messze túlmutat azon, hogy kit szeretünk és kit nem szeretünk, kivel szimpatizálunk és kivel nem. 

Uff! Én beszéltem…     

Csak sétált az őszi napsütésben és azon morfondírozott, hogy most az egyszer őszintének kellene lennie. Most az egyszer. Az ember néha egész világokat épít hazugságokból. De egy biztos, ha nem tudsz aludni, ha fáj, ha valamiért fizikai fájdalmat érzel, ha valóban azt érzed, hogy kimetszettek, kivágtak, kitéptek belőled valamit, akkor az nem hazugság. A fájdalom a legvalóságosabb dolog.

- És akkor mi van az amputált emberek fantomfájdalmával? – kérdezte mosolyogva az orvos.

Igen. Még a fájdalom is lehet fantom. De biztos volt benne, hogy amit ő érzett, ami olyan eleven és lüktető volt, az nem lehet fantom. Az nem az amputáltak viszketegsége… Csak azért született volna, hogy megkapja és elveszítse? Csak azért született, hogy élve nézzen szembe a kíméletlen veszteséggel? Vagy éppen egy színes álomba szeretett volna bele, ami kacagva mutat fityiszt kényszerűségeknek, körülményeknek, időnek? Hitte, amikor az ember az élet szigorú törvényeinek, törvényszerűségeinek, kíméletlen szabályszerűségének képes ellentmondani, akkor érzi magát igazán forradalmárnak, szabad szellemnek és akkor, abban a pillanatban szembe képes nézni a lángoló, égetően haragos teremtőjével; „-Látod uram! Bár minden úgy történik, ahogy te akarod, de én most átbújtam az elektromos kerítés szalagjai között és most éppen a karámon kívül bambán mosolygok. Persze szeretnék visszamenni, hogy a többieknek is megsúgjam, hogy kell csinálni, de azok csak rémülten néznek rám; bolond! Istenverte bolond! Ott kint el fog pusztulni! Mi meg nem megyünk utánad, mert ideje van mindennek! Ideje van a szerelemnek, életnek, halálnak és nem kell lázadozni…"

De egy szerelem olyan édes, olyan mézédes. Amikor igenis van a zsákodon folt, a foltodon zsák amikor a borsó éppúgy vigyorog mint a héja, amikor az örökös magányban, a csillagtalan éjszakákon egyszer csak egy hatalmas léghajó érkezik és meghozza a világ legszebb királylányát, aki maradni akar, aki a földöntúli szépségen kívül a versekbe, költészetbe, festészetbe szerelmes és az élete egycsapásra tündérmese lesz, akkor miért is akarna felébredni. Hisze ez neki jár! Persze, hogy jár! ő különleges, nem olyan mint a többiek. Ő különleges... Persze. Pont annyira, mint egy kavics a tengerparton... De erről a kavicsról meg Pilinszky írta, hogy ha valaki beledobja a habokba, egy egész tenger visszhangozza azt...

És aztán, idővel, a feledéssel, a láz múltával, mégiscsak a béklyók, az "ennek így kellett lennie" törvénye nyer. Mert megmondta a cigányasszony, a hidegen élő szomszéd és a 100 ezer éves mese is így végződött…Mert neki az idő lett a cinkosa. Mert neki van. Magának meg nincs. Saját magának nincs ideje... Semmi. Csak a  százezer éves meséje. Ami tudod hogy végződött?

Hogy? Sehogy! Mindegy is. Ki kíváncsi rád??? A szív bolond! Megbízhatatlan. Rosszul méri az időt, sokat ígér, keveset ád… És akkor jönnek majd a sötét tónusok, az átvirrasztott, átsírt, átesküdözött éjszakák. Beköltözik a gyász, a fekete, a hiábavalóság. Társbérlő lesz a közöny, az unottság, a hitetlenség és cinikus belenyugvás; ez a játék ilyen. Itt nem lehet nyerni. Itt a vastag, kövér ítélet nyer, az örök igazság. A szerelem persze gyerekeknek, meg álmodozva járkáló romantikusoknak való. A szerelem egy mocskos kis csaló… Ha egyszer elkapja addig üti, míg van benne szusz… Így mereng. Esküdözve.

Aztán szép lassan, amikor már a szenvedélyre, szerelemere úgy tekint, mint egy betegségre, egy hormonzavaros állapotra, amikor a tiszta ész kritikája megszüli benne a kísérletezgető, beteg lelkű Mengelét, akkor majd úgy tekint magára, mint egy lehetőségre, hogy alaposan vizsgálódjon. Saját maga legyen a kísérlet, hogy szúrkálósdit játszhasson, hogy maga legyen az élő szívszövet a mikroszkóp tárgylencséjén. Hogy merje felzaklatni magát, merjen elmerengeni, eljátszani az egyre keserűbb gondolattal, éppen merre van, merre jár és kivel, kit ölel át, kinek meri azt mondani nagy, őszinte őzikeszemekkel; szeretlek…

- Gyere már! Kifutunk az időből! – kiáltja az élet és Bulgakovra néz; - Mester! Létezik az a szerelem? Téren és időn kívül? Ami fontosabb, mint egy bestseller regény, egy roppant jól jövedelmező karrier, egy Nobel-díj, egy Oscar szobor? Van olyan, min minden sikernél, minden „én”-nél valóságosabb? Van olyan, hogy a férfira és nőre bomlott világegyetem újraegyesül?

 És tudom, hogy Bulgakov simán bólintana… Simán.

- Már, hogy a viharba ne lenne! Nagyuram! Maga már meg is tapasztalta! - bólogat. 

- És visszajön? – kérdezi izgatottan, a hasmenés küszöbén, lefehéredett arccal, szemben az idővel, az időhatározók kényszerével.

- Vissza? Jön? Vissza? Megy? Hát azt meg ki tudja? Isten? Ember? Hát azt sem tudjuk, hogy mi van az óceánok fenekén… Azt sem. Semmit. A szerelmet is csak látjuk. Néha érezzük. Aztán eltűnik. A Mariana-árok legmélyére… Sose volt. Sose van. Sose lesz... Mégis mindenki ezt keresi, ezt akarja, ezért rajong... 

Maradjunk annyiban, hogy Florian Henckel von Donnersmarck Werk ohne Autor című filmje nem jó. Vagy nem tökéletes. Vagy nem zseniális. Nem korszakalkotó és nem frenetikus, pazar, őrületes és nem az ami szavakba nem önthető. De, hogy napokig képes vagy mélázni rajta, az biztos. Minden a Das Leben der Anderen című filmmel kezdődött. Csak az egyszerűen jobb lett. Ulrich Mühe épp olyan jól játszott, mint most Sebastian Koch. Nem a színészekkel van baj.

„Szerelemről és művészetről beszélne a rendező, ám ezzel csak ellentmondásosan építészetre táncol, azaz nem a vizualitás nyelvén ábrázolja, hanem kimondja a lényeget béklyózottságról, szabadságról, felnövésről (a gonosz apa festményekkel történő leleplezése sajnos rövid ideig tartó bravúr). A Mű szerző nélkül villant ugyan két emlékezetes alakítást (Saskia Rosendahl intuícióba kapaszkodó, örömöt sugárzó nagynéniként, Sebastian Koch pedig merev, ledönthetetlen gazemberként zseniális), de hiába löki centrumba és készteti helytállásra főfiguráját, épp Barnert marad a legüresebb lap, aki ironikusan célba találó metaforájává alakul a jellegtelen, Szabó István vagy Steven Spielberg legakadémikusabb húzásait kopírozó filmnek.” (Szabó G. Ádám) „Kicsit nehéz dolog eme alkotásról írni, mert meglepően elementáris erejű élményt nyújtott.” (BennyBug) „Ez a film annyira le tud nyűgözni, annyira mélyre tud hatni, annyira magával tud ragadni, olyan sok mindenen tud egyszerre elgondolkodtatni, hogy arra csak kevés másik képes.” (Kovács Bálint) „A mások élete rendezője ízig-vérig művészi alkotása egy festő sorsán keresztül mond értékítéletet diktatúráról, emberi jellemekről és magáról a művészetről.” (Rakita Vivien) „A két Oscar-díjra is jelölt Mű szerző nélkül című, 2018-ban bemutatott filmről nehéz jót mondani. Florian Henckel von Donnersmarck német rendező alkotásától még Gerhard Richter német képzőművész – akinek élete ihlette a film forgatókönyvét – is mint leegyszerűsítő giccstől határolódott el. A német, és a magyar kritika egyaránt elverte rajta a port ízléstelen képi világáért, a meztelen női test tárgyiasításáért, a művészettel kapcsolatos fogalmatlanságáért, a náci háborús bűnök relativizálásáért és a rossz értelemben tabudöntögető gázkamra-jelenetért. Még akkor is, ha a film esztétikai minősége megkérdőjelezhető, a film olyan állásfoglalást képvisel a mű, alkotás és alkotó viszonyáról, amelyet érdemes közelebbről megvizsgálnunk, hiszen attól , hogy (túl) szép, még akár lehet igaz is.” (Tóth Olivér István)„A Mű szerző nélkül patikamérlegen kiszámolt drámájában, hideg, minden invenciótól mentes rendezői- operatőri perfekcionizmusában, a hollywoodi szépségeszmény jegyében fogant vizualitásában, amely a tartalmához hibátlanul illeszkedő forma, hiába is keresnénk ennek az avantgárd érzékenységnek a jeleit.” (Zemlényi-Kovács Barnabás) „Donnersmarck fölényes eleganciával vezeti nézőjét, s olyan ügyes, hogy ezt az ellentmondást majdnem teljesen eltünteti a többszörösen rétegzett filmjéből. Pedig ez az a paradoxon, amelyben Közép-Európa valamennyi kibírhatatlan ambivalenciája összesűrűsödik: megérthet-e minket bárki? Megérdemelt-e a siker, ha teljes félreértésből táplálkozik? Megszűnik-e a varázs, ha félresöpröm mindazt, ami a valóság és közém tülekedett? Őszintének szánt gesztusomat hogyan fogadja a világ? Felemel vagy kinevet? A kegyes hazugság, amit Donnersmarck elkövet, Gerhard Richter figyelmét is felkeltette, aki azt nyilatkozta: a filmben jelöletlenül fonódik össze a valóság és a fikció. A mozi (s egyúttal a művészet) természete azonban ilyen: élet helyett történetet alkot, lélek helyett karaktert, valóság helyett kulisszát.” (Paksa Balázs) „Hosszú játékideje dacára a Mű szerző nélkül könnyen fogyasztható, végig élvezetes film. A művészeti párhuzam mellett Donnersmack könnyen érthető, regényes elemekkel mutatja be a nácizmus és a szocializmus pusztítását: családi drámák, derékbe tört karrierek és egy reményt adó szerelem mentén folyik a történet. Sehol nincs A mások élete lecsupaszított, Fassbindert idéző, tévés látványvilága. A film szép kiállítású és gyönyörű, és nem csak a művészetet tematizáló jeleneteinél: Drezda bombázását talán soha nem láttuk még ilyen festménybe illően. Persze a mozinak már csak a játékidejéből adódóan is vannak üresjáratai, és a szappanoperai fordulatokból is nyugodtan nyesni lehetett volna – mégis, a művészet és a történelem harcáról régen született ennél szebb történet.” (Szabó Ádám) 

És nézek vissza. Időben, térben. Vissza-visszatekintek. Mert biztos vagyok benne, Thomas Mann értené Donnersmarckot. Tudom, még gratulálna is neki. Mert félig sem tökéletes, mert félig sem zseniális, de olyan hátizsákot akaszt a hátadra útravalóként, miközben be is szippant, beszív, beléd mar, hogy attól át kell értékelned, mindazt, amit a művészet-ember ellentmondásairól tudtál, vagy éppen a történelem-ember ellentmondásairól, az én és a mi ellentmondásairól, a társadalom és ego harcáról ismertél. Félig jó. Félig már tele a pohár. A professzor olyan apa, aki talán nem létezik, de akkor hol van a Mesterségem a halál? Nézek maga-magam elé és épp azt érzem, mint amikor megnéztem a Mások életét, csak most az önreflexiók, a szerelemhez fűződő kapcsolatom beszél hozzám. Mert van az a szerelem, ami művészet. A maga keser-édes harcában, küzdelmében is. Van az a szerelem, ami felemel, ami levetkőztet, ami 20 év manírját, szennyét, pózait, álarcát rántja le rólad és arra kényszerít, hogy nézz szembe magaddal; ki vagyok én? Mi az én utam? Mert azok a hazugságok, amelyekre egy karriert építesz, az működhet, de egy kapcsolat, ahonnan egy molekulányi őszinteség is hiányzik, az két érzékeny ember között maga lehet a kárhozat. És persze ma már tudom, hogy a félreértem és a félre akarom érteni között milyen széles a mezsgye... Ha nem vagyok halálbiztos, hogy azt az embert akarom, aki éppen meghalni is képes lenne értem, akkor ki fog bújni a szög a zsákból. És a bizonytalanságok, a külső ingerek, az apró mételyek csak egy majdnem hibátlan dac- és védszövetséget képtelenek feloldani. Egy majdnem hibátlant. És akkor maradjunk a szerző nélküli műnél. Mert magam is annak tartom. Szerző nélküli műnek. Talán azért, mert álmokból, kényszerűségekből, megalkuvásokból született. Kevés benne a lázadás, a forradalom, kevés benne az "ide lőjetek" magatartás. Ezt az egészet úgy kellett volna kezdeni, hogy felteszem a pop-art Deadpool szemüvegét és arra kérem Morena Baccarint, hogy mosolyogjon.

Mert semmi, de semmi sem okoz már örömet, csak az, amikor a szemem lehunyva Lisaweta szlávos akcentussal kimondja:„Sie sind ein Bürger auf Irrwegen, Tonio Kröger – ein verirrter Bürger.“

Egy eltévelyedett polgár. Egy eltévelyedett polgár, aki rajong, de nem ért, aki nem tud, aki nem elég képzett, akinek a szíve diktál, aki nem elég okos, nem elég tanult, aki akkor is bort bont, ha csak egy üres vásznat is lát a Mömaxban…

Mert működött az önreflexió, Gadamer időnként itt zokogott mellett és tudom, valahol Kertész Imre is élvezné. De azt is belátom, hogy Szabó István a Mephisto-ban ezt sokkal jobban megrajzolta, sokkal jobban filmre vitte. Ez a sziléziai eredetű nemes, meg nagyvonalú, nem is érti, ferdít, maszatol, átír, néha iskolásfiúként mondja fel a leckét és torzít. Mindvégig arról beszél, hogy az igazság szép, de folyton hazudik. De működik. Mégis működik. Hat. Eltalál. Célba. Mégis beszippant, mégis nevel, tanít, szórakoztat. Mégis képes arra, hogy valamiféle keresztmetszetet adjon társadalomról, művészetről, egyénről…

Sokat gondoltam arra, hogy mondjuk Fábry Zoltán ezt, hogyan csinálta volna, vagy ha Tarr Bélának kell ebből felelni. Tessék mondani? Akkor mi lett volna ebből?

Aztán nézem, hogy a félszáraz Fiano, ez levegőn szárított borból is készülő pugliai Fiano fogy és már a Nyakasra fanyalodom. Az Aligvárom meg olyan mint én, meg maga a Sátántangó; „az emberi víziók, álmok széthullásának regénye, ahol a jövő homályos, a jelen kilátástalan, a szépséges múlt pedig megsemmisülőben.”

Soha ne nézz félre! A Mű szerző nélkül számomra legfontosabb jelentene az, amikor Antonius van Merten (Oliver Masucci) Kurtnak elmeséli, hogy élte túl a világháborút, hogyan került elő a lelőtt repülőgépből, hogyan, kik segítségével élte túl az égést… A zsír és filc hasonlatát megkönnyeztem és ma biztosan tudom, hogy a fájdalom átalakítja az embert. Tar Lőrinc a pokoljárása után már nem ugyanaz az ember. Mert elment a falig. Dante másképp néz a világra, a pokolban tett kiruccanás után.

Másképp látom a szerelmet, az után, hogy volt egy nyár, amikor egy percet sem aludtam, és másképp nézek az életre, amikor megértem a remény éppolyan illúzió, mint az, hogy mindenki más meghalhat, de én nem…

A Mű szerző nélkül éppen ezért nem feltétlenül vátjtfül teszt, hanem egyszerű szembesítés. Olyan szembesítés, amit a hétköznapi ember is ért. Mert van 2-3 millió forintért is hangfal, de a legtöbben a legjobb belépőszintűt keresik. Jót, olcsón.

Donnersmarck belépőszinten beszél az egyén és a művészet viszonyáról. Kicsit olcsó eszközökkel ábrázol, közönségfilmet gyárt, de amikor három órásra nyútja az élményt már elveszett lesz, mint Tonio Kröger…

Donnersmarck magának hazudott, amikor a „művész” alapállásból készített valami komolyat. Olyan ez, mint három Michelin csillagos étteremben lecsót főzni. Vagy paprikás csirkét. Lehet. Sőt! Ha olyan lesz, mint az anyukámé, még érthető is. Csak éppen ettől azt hiszem többet várunk, még akkor is, ha éppen kellemeset böffentünk. Jó vót ez… Jó. Nagyon. Jóllaktunk. Csak holnap el kell gondolkodni. Tegnapról és holnapról is.

És pont, amikor az őszinteséget tesszük a zászlóra, ne hazudjunk. Maradjunk őszinték. Maradjunk magunk.

Én azért majd rajongok. Mások helyett is. Épp úgy, mint a Das Leben der Anderen idején.

Még a múlt században léptem át a Nyíregyházi TV küszöbét. Abszolút zöldfülűként csöppentem bele egy eklektikus műhely kellős közepébe. Német-magyar szakos tanárként állás nem volt a városban, Nyírpazonyba jártam dolgozni, és mivel sem az alulfizetettség sanyarú kenyere, sem a korán kelés nem vonzott (ezzel már még a zseniális Descartes-nek is meggyűlt a baja, a svéd királynő udvarában, nemhogy nekem a nyírségi kiskakasnak), így a tv roppant komoly alternatívát állított nekem.

Csakhogy bekerülni, „oda” a Márföldi-Zajácz-Boronkay nevekkel fémjelzett szentélybe, nem volt könnyű. Sok-sok eszkimó jelentkezett, mind azt állította, hogy ő a legnagyobb „vadász”, bármikor, bármennyii fókát képes elejteni…

Még csak két hónapja jártam be ismerkedni a tv levegőjével, amikor Boronkay Ferenc, akkori gyártásvezető és műszaki vezető, azt mondta nekem, hogy a hagyományos, beavatási szertartással is felérő, Ferenc-napi mulatságra, szerény személyemet is elvárják.

• „Hozni nem kell semmit! Lesz étel, ital bőven! – tette hozzá Feri bácsi egy hamiskás mosoly kíséretében.

Ez a meghívás talán az egész karrierem megpecsételte. A Ferenc-napi mulatság után ugyanis úgy éreztem, én már a „falka” tagja vagyok. Ittam pertut rendesen, ettem is a legnagyobbakkal, hát nekem most már itt a helyem. Nem is gondoltam volna, hogy a „beavatás” nem egy buliban, hanem majd a kemény, hétköznapi munkában történik meg. Ott kell jeleskedni. Ott kellett megérteni, ha Pelyvás Adrienne, a megírt, egy perces (12 gépelt soros) híradós anyagban, csak a tulajdonneveket nem húzza alá pirossal, akkor van mit még tanulnom…

A Nyíregyházi TV-ben eltöltött évek alatt sok mindent megtanultam. Boronkay Ferenctől például azt, hogy nem káromkodunk, hogy mindig, minden körülmények között a munka az első, hogy szolgálunk, hogy a legkisebb, legeklektikusabb műhelyben is a kultúra, a kultúra széles körű megismertetése a feladatunk és a célunk.

Boronkay Ferenc sosem harsány, sosem hanglér ember. Matematika-ének szakon végezett, kiválóan zongorázik és tangóharmonikázik, az első munkahelye a Magyar Állami Népi Együttes volt, de alapító tagja a Magyar Állami Énekkarnak, táncolt, zenélt országos hírű csapatokban és a klasszikus zene titkos nagykövete Nyíregyházán. Ő az, aki a feleségével együtt mindent megtesznek azért, hogy a legjobb zenekarok, énekkarok, művészek jöjjenek el a szabolcsi megyeszékhelyre és ha már itt vannak, akkor róluk kiváló minőségű felvételek készüljenek, nem titkolt céllal az örökkévalóságnak is.

Feri bácsi akkurátus ember, aki a koncertek után napokat tölt azzal, hogy az is élvezhesse a zenét, aki nem volt jelen a koncerttermekben. Mert univerzális ember; ha kell vág, jól ismeri a digitális vágás rejtelmeit, ha kell adást rendez, felvételt vezet, sőt szükség esetén a kamera mögé is be tud állni! Talán ezért is övezi személyét különös tisztelet, mert tudják, bármikor, bármiben számíthatnak rá, az ötleteléstől a kész, adásba rendezett műsor kialakításáig. És akkor tegyük hozzá, hogy a személyében a technikai kollégák olyan humánus érdekképviseletet kapnak, ami ritkaságszámba megy a cégeknél. 

Mellette pedig intézi a Nyíregyházi TV dolgait, csendben, fegyelmezetten évtizedek óta. Ő jár Budapestre, ő számol el, ő írja a műsortervet, pályázatok egy részét, ő az, aki nélkül ez a tv egyszerűen nem működne, vagy nem lenne ilyen sikeres!

Jelenleg stúdióvezető, ő a harmadik ember, Zagyva Gyula és Tarczy Gyula mellett a tv-ben. Sokan ismerik, már csak a kedves felesége, vagy éppen édesanyja, a város díszpolgára, Ági néni révén is.

Boronkay Ferencet, a mi Feri bácsinkat, a Nyíregyházi TV legendás gyártásvezetőjét, lelkét, mozgatórugóját megyei Prima-díjra jelölték. Ez a kis írás arról szól, hogy a kollégái, „tanítványai”, mert vagyunk egy páran, akik emberséget, szakmai alázatot tőle tanultunk, azt szeretnék, ha nem csak jelölt lenne, bár az is nagy dicsőség, hanem meg is kapná a díjat!

Aki hallja, adja át!

 - Minden emberben van egy igazgyöngy. Jó mélyre kell lemenni érte, de meg fogod találni – idézi Hrabalt magyar unokaöccse, a búcsúszentlászlói kacajfilozófus Bödőcs. És miközben a reggellel küzdök azon gondolkodom, hol, milyen gyöngyszem van bennem. Egyáltalán hány és hányféle olvasata lehet egy embernek? Hányféle szemszögből vizsgálhatod? Hányféle szemüveg lehet rajtad; szeretet, gyűlölet, közöny, rajongás, megvetés... 

Egy extrovertált ember megírja, megteremti, kitalálja a saját személyiségét. Ezt már többször leírtam a blogomban, hogy az életem egy komoly része hazugság, összehordott, kitalált, mesterségesen fabrikált legenda. Semmi köze a valósághoz. Maga-magamról. Egy másik része meg szentül hitt legenda, és persze valahol mélyen ott az igazság is.

De miért baj az, ha az ember szüleit, nagyszüleit héroszoknak, olimposzi isteneknek látja? Miért baj az, ha jobb akarok lenni attól, ami vagyok? Miért baj az, ha az életem úgy akarom látni, mint egy gestát?

És persze miért baj az, ha éppen ezért mások, kevésbé elfogadók, engem utálók csak azt veszik észre, hogy vidéki suttyó vagyok, aki hazudik magának, másoknak magáról?

Mert ilyen az ember; szimplán gyarló. Mert ilyen az ember általában; álmodozó, hazug, lusta, bármilyét eladná egy tál lencséért, de azt szeretné, ha ezt mások mindjárt megértenék, azt kívánja, hogy nézzék el a hibáit.

Kosztolányi a „lárpúrlár”-ra hivatkozva azt mondja, hogy annak a lénynek, akinek meg kell halnia, mindent is lehet.

És ha nem bántok senkit, nem ártok vele senkinek, akkor miért ne képzelhetnem magam görög mondabeli hősnek, miért nem viselhetek Batman, Amerikai kapitány, Vasember jelmezt? Miért nem lehetek én Perseus, Akhilleusz vagy Héraklész?Vagy Mann Düdülü bácsija, aki kimegy esténként a pályaudvarra, felemeli a kezét és tényleg elhiszi, ő irányítja a vonatok forgalmát.

Például most itt ülök a Bujtos-tenger partján és simán költőnek és hadvezérnek látom magam! A tükör hazudik? Simán vagyok Periklész, Nagy Sándor és Leonidász. Vagyok Ady Endre rokona (és tényleg), József Attila unokaöccse, Kányádi Sanyi bátyám apródja…

Meg vagyok megvetett, utált, beképzelt, hazug, Geréb, vagyok az utálatos kép, amire köpni illik, vagyok az, aki bosszant, aki miatt elkapcsolsz, akit vicsorogva olvasol. Vagyok napraforgó, kétkulacsos, hízelgő, köpönyegforgató. Vagyok, aki soha nem szerettem volna lenni…

Tőled függ, minek látsz, mit szeretnél bennem látni! Tőled függ, hogy le akarsz-e menni a mélybe és megkeresed-e bennem az igazgyöngyöt, látod-e bennem Jézus arcát, az esendőt, az embert, a biológiai lényt, aki fáj, akit bánt, ha a háta mögött rosszakat mondasz róla. Tegyük fel a barátainak, szerelmének, rokonainak.

És tudd, nekem is meg kell majd halnom. Nem ma, talán még csak nem is holnap. Hanem egyszer. És tudd, ugyanaz az út vár majd rám. Elszámolni valóm magammal pedig csak nekem lehet. Nekem kell majd ott állnom Ő előtte és magyarázni a bizonyítványom.

Ugye érted?  

Life is fine; országos éttermi hét-próba tokaji újonccal

Ha azt kérdeznénk meg, hol lakik a valamiféle fájndájning Tokaj és vonzáskörzetében, akkor a profik Mád felé mutogatnának. Ott van miből válogatni, bőven, de ha az Nyíregyházától messze esne, akkor titkos favoritként szoba jöhet a tarcali Degenfeld, meg az útszéli (ebben az esetben csak földrajzi fogalomként, hiszen a 37-es mellett pompázik) Sárga borház is.

Hogy Tokjában mi van? Erre sokáig nyekergés volt a válasz. Csárdák, éttermek, de a „kézműves” forradalom még nem érte utol a borvidék névadó települését. Egyébként is, bevallom nagy barátja vagyok a magyaros csárdaéletnek, ha jó, ha házias, ha nagymamám, édesanyám főztjét idézi, ha van benne spiritusz, minőségre törekvés. Például egy kisbográcsban tálalt, szürkeharcsával bolondított, emberes adag halászlé, az nekem akkor is csárda, ha most rámförmednek a séfek; újra lehet aztat gondolni! Újra hát, kábé annyira, ahogy ezt Bíró Lajos teszi a Bock bisztróban, az Erzsébet körúton.

Így aztán mindig bátran ajánlom a Bonchidait, ha például haltepertőről van szó, friss alátával, közvetlenül a Tisza-partján, a nagyon póriasch, de mégis Tokajuniverzum közepén található nagyparkolóban…

A minőség záloga?

Tokajba egyébként a forradalmibb minőségre törekvés, szerintem a La Borral érkezett meg. Tessék ezzel a kinyilatkoztatás szerű, nagyon szubjektív mondattal bátran birkózni. Sőt! Tiltakozni! Ellent mondani! Szabad. Lehet, meg kell is, csak nehéz. A La Bor pont ott van, ahol lenni kell, az egykori „főtéren”, a katolikus templom, meg a patinás Rákóczi pince szomszédságában. Ott van, ahol minden történik, Tokaj szívében. Megnyerő külső, sokat ígérő belcsín és nem esik túlzásba, mert magát simán bisztrónak aposztrofálja. Nincs áhítozás „resztaurancia” felé, nincs nagy igénye, de a míves cégér, a szemnek jól eső, felújított épület, a blikkfangos, és könnyed módon klasszikus „koszt és kvártély” definíció jóleső melegséget, otthonosság érzést ígér. Mindkét szó a németből került a magyarba, de oly régen, hogy talán a fiatalok már felhúzzák a szemöldökük, ám a magam fajta olvadozik; okoschan vagyunk magyarok.

Újoncként az éttermi héten

A La Bor idén ráadásul úgy döntött, hogy feliratkozik a DiningCity, azaz a magyar éttermi hét kínálatába. Komoly nevek közé, újonckét. Ehhez persze arra volt szükség, hogy elfogadható, „reklámáron”, valami olyat kínáljon, ami bepillantást ad a minőségbe, képes a konyha keresztmetszetét, az igényesség ígéretét felmutatni. A La Borban most 4990 forintért álmodtak meg háromfogásos menüt. 

Leves vagy előétel, második, desszert. Elég is ennyi, ha jó. Bár a marhanyelv tatár, capri, mustármag, bergamott, pezsgőmártás, kovászos pirítós, meg padlizsán, kápiával, pizzakenyér és zatar (gyógynövényes fűszerkeverék) nálunk kimaradt, de kárpótolt bennünket a távol-keleti húsleves, meg a kétarcú kapros vajtök, currysrépa, színes céklatatár, csöpögtetett joghurt és sumac elbűvölő, egzotikus világa. Persze lehet azon merengeni, hogy Tokajban miért ennénk „pho” levest, de a másik habcsoda-leves annyira helyi is volt és annyira gyönyörkeltő, hogy attól akkor is boldognak kell lenni, ha éppen meteorzáport ígér másnapra az időkép! Csak tegyük hozzá, máskor azért a leves legyen forró, mint a babám szerelme, ehhez akkor is ragaszkodom, ha ez az elvárás a nyelvem hegyének égően, bizsergető érzésével járna. 

Tegyük hozzá, hogy a La Bor borválasztéka is remek. A friss furmintoktól kezdve, a remek fehér cuveé-k, mellett az édesszájúak is remek itókával párosíthatják az ételeket, de arra számítsanak, hogy decinként legalább hétszáz forintot fognak ott hagyni. Ám egyszer élünk, tessék még tölteni a Götz-ék, vagy éppen Balassáék remek nedűiből!

Marhául is tudnak

A főételek is szépre sikeredtek. Mert kell az is, hogy az ízlelőbimbóidat már a szavakkal is felizgasd. Beindítsa a fantáziád, a nyálelválasztásod, nagyokat nyelj! Ahogy a szexben is; az a férfi, aki képes egy nőt a szavaival megérinteni, az a kezével is meg fogja… ezt az olaszok mondogatják, közmondásszerűen! Így van ez az étlappal is barátaim az Úrban.

Mutatom is; fogas filé, sütőtökös édesburgonya krémmel, céklával, szalonnás kelbimbóval, chorizo morzsával, aszúszemekkel. Minden modorosság nélkül, ha most nem nyeltél egyet, akkor menthetetlen vagy! Ha pedig azt mondom, hogy csak a chorizo morzsák bizonyultak egy icipicit kemények az én fogaimnak, de az ízek meg úgy passzoltak, értek körbe ahogy a nagykönyvben, vagy azon túl is, akkor érted, hogy most délelőtt is kezdek éhes lenni. És akkor sietve szegezzük le, nem ez volt a legjobb főétel!

Mert a marha pofa és nyelv, zsályás nudlival, különböző gombák kíséretében olyan magasra tette a mércét, amit sokáig nehéz lesz megugrani. Igen, ez az, amitől muszáj lesz a La Bor, ez az a szint, amikor érezzük, otthon ezt nehéz lenne; a szaftos, könnyen málló hús, a zseniális nudli, ami anyukám zsemlegombócait idézte, meg ez a gombás álom úgy passzolt, úgy volt egyben, akár egy úriemberre igazított Boss öltöny. Persze mondhatnánk, hogy ne legyen már ördögszekér, meg semmitmondó sampinyon gomba, hanem legyen zempléni róka, meg vargánya, de akkor nem ilyen diétás árakra kell számítani... Belátom.

A konfitált kacsacomb, káposztás tésztával, szilvával, meg török mogyoróval is abszolút ütötte a mércét! Remekül sikerült. Kár, hogy a menüben kapható különleges pizzát senki sem kérte, ahogy kicsi csapatunkban nem volt vállalkozó a mentás-zöld teás, őszi zöldségekkel és kaporral spékelt ábrándosan hangzó rizottóra sem. 

Cukkerpakker

Az „i”-re a desszert tette fel a pontot. Itt éreztem azt, hogy a „szöveg” nem hagy elkalandozni. A meggyes-szilvás clafoutis, mák, illatos citrus krém csak vállhúzogatást váltott ki belőlem, de a mindvégig akkurátus Tóth Gábor, főúr azt javasolta nekünk, hogy legyünk bátrak; rendeljük csak, hozzáfűzve, hogy a számunkra ismeretlen „clafoutis”-tól sem tartsunk, mert az egyébként tejes pitét jelent és még szerinte is jól sikerült.

Bánja kánya! Kértük, de azért lenne szíves összehasonlításképpen az öt fűszer morzsákkal és furmintos körtével bolondított gesztenye mousse-ból is keríteni legalább egy adagot, hogy tudjunk összehasonlítani.    

Így lett aztán a desszertből álomvilág, mesés ízutazás, másik dimenzió, főként úgy, hogy a Kardos birtokról származó, a keresztségben Tündérmese elnevezést kapott, kései szüretelésű gyümölcsbombát társítottuk hozzá. De milyen jól tettük! Csak ücsörögtünk a bisztróban mégis csodás sétát abszolváltunk egy töppedt, botrytiszes szőlőfürtöktől nehéz mesedűlőben.

Konklúzió

A végén már csak mosolyogtunk. Az étel, a bor, a jólét derűje lett úrrá rajtunk, meg az az összekacsintó intimitás, hogy a személyzet is megkedvelt bennünket és éppúgy nevetnek a tokajitól egyre vaskosabb poénjainkon, ahogy mi, az összes széles mosolyunkkal.

Tokaj betalált, a La Bor magasra tette a mércét. Mindazt, ami az elmúlt hetekben bántott, a menük unalmas, szegényes, fösvényen takarékos, ötlettelen antivilágát képes volt feledtetni velünk. Olyan ez, mint amikor Szindbád a vizezett savanyú pörköltök és a csúnyácska kasszírnők és örömre csak pénzért képes, olcsó lányok világa után belecsöppen valami álomvilágba, ahol a nő okos, rafinált, szép, az étel pedig mesés és rendkívüli.

Találkoztam már ilyen párosítással. Tessék elhinni, van ilyen! Ahogy Tokajban is létezik minőség; (la)Borban az igazság! Tessék utánajárni!   

Ui: A La Bort bérlő Taskó Ádám úrnak nagy pacsi és kitartást kívánunk, hogy ne adja alább! Semmilyen körülmények között sem. Mi meg megyünk, hogy biztassuk, így tovább!

Értékválság…

A you tube magyar nyelvű videói között MISSH feat. Manuel Ments meg című nótája hódította meg a képzeletbeli dobogó csúcsát. Egy nap alatt 222 ezer kattintást ért el. Meghallgattam a nótát, megnéztem a klipet és borzasztóan elszomorodtam. Fülsértő autotune, egy befont hajú, mokány csávó nyöszörög, antiférfiként, hogy valaki mentse meg, mert a csaja elhagyta. Klausztrofóbiás 90-es évek elejét idéző panelfélszobában, discmannel a kezében, katódsugaras tv, VHS magnó, Casio pötyörésző, van itt minden buta, oda nem illő kellék, az ágy alól előkerül egy riasztópisztoly. Csehovnál az a fegyver, ami az első felvonásban fel van akasztva a falra, az ötödikben tuti elsül, de itt… Aztán jön a fícsör Manuel, szuprszlim szürke melegítőbe, a másik antiférfi és ráreppel, ráénekel a szuicid, fukszos, tincsenként befont Kozsófia ömlengésre a katódsugaras tévéből HD-ben… Valaki mentsen meg… - szól a refrén és érzem, igazuk van, valaki mentsen meg minket a szörnyszülöttektől, az antizenétől, valaki jöjjön és dugja fel nekik az egész juttyubot, vágja őket pofán, hogy a szenvedő trubadúr az nem ilyen, az nem kívülről vár megmentést, segítséget hanem belecsap a lecsóba, Zeuszhoz megy kisinasnak, megmutatja… És persze lehetnénk gyengék is, ha ezzel valami művészi értéket lennénk képesek felmutatni, tessék már József Attilát, Adyt olvasgatni!!! A picsába is!!! Kétszázhuszonkétezer kattintás ezé’?  Csak a vége oldozna  fel, hogy odaíródik, a vekengésnek célja lenne; világelsők között vagyunk öngyilkosságban, meg bipoláris zavarban meg...

A második meg eleldzsunior… ez legalább belemászik a füledbe, de menne ez jobban is! Mondjátok ez a cigánylatin még mindig menő? Még mindig? Aztán Bödőcs Gulyás Marcival. Az az érzésem, hogy Bödőcs úgy adott interjút, mint aki szarba lépett és érzi a büdöset párologni valahonnan, de egyelőre nem tud kiszaladni, hogy egy kiskefével kitakarítsa onnan…. Végül a nagyedik; szép hosszú magyarázkodás, hogy Karácsony miért lépett vissza Márkizaj javára…

Lakodalom, ahol több étel ment vissza konyhára, mint amennyi kijött…

A szüleim tegnap egy lakodalmas vacsorán voltak. Nem mondom hol, itt a megyében. Biztattam őket, hogy nagykanállal. Aztán kilencekor már otthon voltak. Eddig tartott mondják. Húzom a szemöldököm. „Apád már vacsorázik a konyhában!” – folytatja édesanyám. Mert a lakodalmas húsleves katasztrófa volt, a töltött káposzta csípett, de más ízt nem sikerült kihozni belőle, pikánsan lett üres, a rántott hús még tegnapelőtt sült, volt ideje dermedni, szíjat lehetett volna belőle hasítani, a tarja ehetetlenül indult a moslék irányába… A süteményekről meg a szárazság halkuló hangján nyilatkoztak... 

Ételkritika

„Na ezért nem járok én étterembe!” – koppan nagyot édesanyám bírókalapácsa. Iszonyú jól főz a szentem. A húslevese mesés, a töltött káposztája legendás, és tudja, hogy a rántott húshoz nem elég a jó hús, 100-as liszt, leheletvékonyan, házi tojás, napsárgán, meg a darálón darált házi panír, amihez a pankómorzsa csak jelenthet. Ennyi. És frissen, friss olajban hogy, amikor eléd teszi a petrezselymes rizzsel, aki süsse meg a szádat. Nem kell hozzá nagy tudomány, csak figyelj oda, csak tiszteld a vendéget… Én meg ódákat zengtem korábban a lakodalomnak helyet adó étteremről, hogy micsoda ételkölteményekkel várják a vendégeket. Két jó mesterszakács is dolgozik ott, de persze, tegnap egyik sem dolgozott, talán a helyi közmunkások főztek, vagy mittudomén. Csalódott vagyok…

„És ki a f.szom vagy te?”

És valóban? Ki vagyok én, hogy merészeltem kritikát írni? Hogy két nyíregyházi, belvárosi éttermet is mertem kritizálni az elmúlt két hétben? Esnek nekem. Üzenik. Mondják. Nem köszönnek. Az egyik helyen a leves hóthideg, a másik helyen a tarhonyás hús hótszáraz. De hallgassunk, mert jobb az úgy. Apám is mondja, fiam, ha rossz ne írd meg. Írj arról, ami jó. Na mondom, ez mekkora kommunista-szocialista tempó, hogy be a szőnyeg alá…

És akkor persze van tükröm nézek bele, hányszor hibáztam én is, hányszor vétettem, hányszor volt úgy, hogy nem voltam elég jó… És akkor maga-magam is kritizáljam. A bogáti városavatón például megbicsaklott a hangom a „hóhájtok” köszöntésénél. Egyetlenegyszer és bizony, azt magamnak este 1000-szer róttam fel, pedig lehet csak nekem volt kellemetlen.

Értetek, magamért haragszom nem ellenetek, nem magam ellen, hogy értsük meg, amit Bödőcs is mond a legutolsó interjújában; akkor lesz jobb ez az ország, ha jól csináljuk a dolgaink. Ha a szobafestő szépen fest, ha repülőgép alkatrészgyártó minőségi alkatrészt gyárt, ha a riporter bátor, ha a szakács jól főz. Egymástól függünk, ilyen ez a szociális háló… Mert nem egyetlen lélek vagy. Nem lakatlan sziget a semmi közepén, a fekete lyuk előtt, a szingularitás határán... 

És mi lenne ha a politikus elég bátor lenne, hogy igazat mondjon? Ha nem félnénk testvérek, egymás szemébe mondani; ez jó volt, ez meg nem? És lennénk annyira bátrak, hogy értsük, minden mondat, kritika csak egy vélemény.

Az meg olyan, mint a fing a liftben.

Jobb bent tartani.

Vagy mégsem?  

Hát próbára teszem ezt a Bolyki Jani féle jaguáros szovinyonblant is, hogy van-e benne erő, tesztoszteron, van-e benne udvarlás, van-e benne szexuális erő, meredező, képes-e kislányt hozni ide a konyhapultra, kanapéra, francia ágyba. És nem mondja majd a kislány, hogy menj anyádba, hanem ért, megért, issza a borom és szavaim. Énekel halkan, kuncog rajtam, aztán vénülő fejemet simogatja, hogy te nagy mamlasz, te már soha? Én meg mondom, dehogynem jó útra tértem, már csak egy szalonnát sütök, egyetlen tűzben, egy nyárssal, de mit tegyek,  ha eddig minden nőben megláttam a jövőmet. Egy volt csak kivétel, az meg elment, azóta nem is vagyok magam, nem vagyok ember, csak egy árnyék. Azóta futok, meg iszok, meg sugárban hányok. Néha magamtól, néha a világtól. Aztán jön a „rákábili”, meg a nosztalgia. Dzsémszbond is azért jött be, mert ment a Vesper sírjához, mert titkon, az állatálarc mögött egy érzékeny férfi vagyok. Egy érzelmes kismajom, aki szeretné, ha szeretnék, akinek folyik a könnye, ha éppen megszólítja a szíve…

És közben meg, táncolna az utcán… hadd jöjjön a rock meg a roll, és hadd emlékezzek a szádra, az illatodra, hadd emlékezzek arra, hogy kívántál, haraptál, hogy úgy szorítottad kezem, mint egy 18-as anya a hatlapfejű csavart… És már rég a tejúton járok, nyomomban kefir terem, mert az jó az összeszűkült, izgulós gyomorra is…

Megyek egy lakodalomba. Megyek. Addig megyek, míg nem a te neved, meg az enyém. Addig megyek, amíg ki nem lesz írva; ez már a tenger…

Hogy micsoda ebédlője van a Koronának! Egy hatalmas festményen, (pannón?) ott mulatozik a megye híres embereinek szép csokra, még Móricz Zsiga, meg Krúdy Gyula bátyám is. Koncertezett itt Kodály, Bartók és biztos vagyok benne, hogy olykor-olykor Gyula úr is megszállt benne, ha éppen hazalátogatott.

És az emeleti díszterem! Atyaég! Most, hogy felújították! Mese! Tündérmese! Fehér meg arany, némi bézs. Nyolc és fél méteres belmagasság, barokkos cirádák, díszítettség, szobrok, arcok…

A földszinten pub, Bika Jánosról keresztelve, a pincében meg akárkiben ott lehetett az X-faktor, a kilencvenes években, meg a századforduló első éveiben. No innen indulunk. A Koronát Alpár Ignác tervezte és 1985 óta a „city” egyik ékessége… Mondom innen kellene indulni. Jó magasról!

De ne kalandozzunk el, barátaim! Maradjunk annyiban, hogy a legendás újságíró Szoboszlai Tibin (a Jóisten nyugosztalja), (Szobi) minden délben itt ebédelt. Ez a szokása még rádiósként ragadt rá és Szobi az az ember volt, aki nem csupán a mániáihoz, elveihez, hanem a szokásaihoz is ragaszkodott. Ő szépen, előre kifizette az ebéd árát és bármi is került terítékre, mint a jó gyerek, megette. Ha jó volt, mondta, ha nem hallgatott róla. Der Mensch ist ein Gewohnheitstier, tanultuk meg Papp Lacitól a Bessenyei György Tanárképző Főiskola német szakán. Szóval, hogy az ember olyan, mint egy jószág, éppúgy a szokásai rabja… És valóban, legalább kétféle ember létezik; aki a világért sem változtat, meg, aki örökkön örökké mást akar.

Na szóval, jó két éve azt mondta Tibi, aki végigebédelt a Koronában legalább három évtizedet, hogy jobb lett a konyha, jobb ízűek az ételek és alig van úgy, hogy egy-egy fogás nem jön be neki éppen, de belátta az sem azért, mert nem jól lett volna elkészítve, hanem mert ő nem szereti. Időről-időre aztán, ha valami ínycsiklandozót találtunk a heti menüben, akkor én is betévedtem…

A hétfőkkel óvatosan!

Ahogy most hétfőn is. A hétfő veszélyes nap, azt hiszem mindenhol. A hétvége után még kevesen akarnak menüzni, mert ugye jobb helyen maradt a hétvégéről bőven, ilyenkor a túlélésre játszanak a vendéglátósok, vagy ha vasárnapról maradt egy kis pörkölt, akkor el lehet játszani egy jóféle érlelt gulyásleves, vagy hortobágyi palacsinta gondolatával… Szóval maradjunk annyiban, hétfőn csak a bátrak villantanak, csak a kezdők nagyzolnak és mondják Korda György hangján, ez „óllin”!

Így volt ezen a hétfőn is a Koronában. A terasz csalogatott, tudtuk, két nap még a manierista nyár, hétágra sütött a Nap, tombolt a vénasszonyok nyara, mentünk hát élni, és hiába nem villantott nagyot a táblán a krétakori felirat, leültünk.

Magyaros krumplileves, tarhonyás rizs.

Bánja a bokám, csak jó legyen! Csak jó! Meg őszintén! Jut eszedbe otthon tarhonyás rizst fabrikálni? Ugyan, az bizony az általános iskolai „resztaurantok” örökös kiváltsága. Persze felidéztem magamban, hogy Szobi Gyusziék főztek itt a Kossuth téren, ukmukfukk, jótékonyságból olyan pásztortarhonyát, hogy elbőgted magad a gyönyörtől, de hát mondom ez csak egy manic Monday, a menük szolid, dísztelen, durván hétköznapi világában. Valahol a vadkeleten. Történetesen Nyíregyházán.

Szóval megjött a leves. Számomra értelmezhetetlenül; pirított kenyérkockával a tetején. Valahol félúton a főzelék és a leves között, fanyarul savankásan. Szóval kicsit az ecettel gazdagított krumplifőzelék felé félúton, csak több vízzel. Ízre meg babérral házasítva a trumixolt főtt krumpli. Nem rossz. Nem rossz. Ilyet még nem ettünk, de nem az igazi.

A szóda pont jól jön, öblít vár, jöhet az a tarhonya. És érkezik is, egy kis csemege ubival. Kell is, szükség van rá, mint a süllyedő Titanic esetében némileg több mentőcsónakra… A tarhonyás hús pont, mint a suliban, amikor Marika néniéknek jobb napja volt. A hús sovány, a tarhonya kellőképp puha, zsírunk az akad. Kell is az, már mindenki csak olajban gondolkodik, mint Jockey a Dallasban. Fűszeres, só, bors elegendő benne, csak éppen száraz. Nyelheted, mint kutya a kedvenc száraz tápot, de attól még száraz, mint a Kalahári.

A kávéjuk jó, a tulajékat ismerjük, kedvesek, remek emberek, a kiszolgálással semmi baj. (Ők is itt ebédeltek, egyébként...) Nehezen is kritizálok. Mert az íze sem volt rossz, de ez akkor is csak elmegy. A szódával. Sok szódával. Hétfőn, a csudálatos indián nyárban. De bármilyen legyen is ez a hétfő, tudjuk, hogy ide még visszajövünk, mert tudnak ők, ha éppen nincs hétfő, meg ha akarnak. Hát kérjük szépen; akarjanak!  

Nota bene: kattints!