Szoktatom szívemet a csendhez.

Hasadok. Anyagként. Mint  a dinnye, repedek. És aztán velem hasad a hajnal. Ha lesz még. Feltéve és megengedve. 

Be kellene fejezni egy „anyagot”… Mert az anyag határidős. Jön a deadline, meg a lebaszás Damoklész kardja. Kint meg még éppen dobban ez a gyufásskatulya város. A sötétség még simán megeszik majd még vagy huszonöt percet a délutánból, míg a fordulópontig nem jut az égi pályán ez a sietősen keringő krumpli…

Be kellene fejezni az anyagot. Beülni egy kirakatba. Nézni a várost. Hosszú kávéval. A leghosszabbal. Abbahagyni ezt a zihálást, kapkodást, kiszedni ezt a görcsöt, ezt a vágyat. Kioperálni, kimetszeni. Szívlobotómia. És egykedvűen ülni, egy habos mosollyal a kirakatban és nézni, ahogy a semmi felé indul a város…