Zuhog. Minden nedves. Esik. Szörnyen esik. Eszébe jut, ahogy egy nyáron a lány felnézett az égre és nevetve, kihívóan dobta felé a vizes pöttyöst; „van, aki megázik, valaki élvezi az esőt…” És rohant széttárt karokkal a kocsi felé. Mindig messze állt meg a bejárattól. Kihasználta. A lány élvezte, a pasi megázott. Aztán már a kocsiban megérezte benne a nőt. Nem volt nehéz. Odahajolt a füléhez, azzal a pici fogaival, óvatosan megharapta a férfi fülcimpáját; „Állj meg! Állj meg, most! Itt! Hallod? Itt akarom!”

- Te meg vagy bolondulva! - válaszolt a férfi. De ahogy oldalra pillantott, a lány már  gombolta is a formás farmerját. Cipzár úgy csusszant le, hogy attól le fel járt az ádámcsutkája. 

- Nem kellek? – kérdezte a lány, mint egy céda és belenyúlt a nadrágodba. Az arcod átváltozott. A férfinek úgy tűnt, mintha színésznő lenne. Egy pillanatra azt sem tudta eldönteni, hogy játszik, vagy... Dehogy játszott! Persze akarta is, hogy ne játsszon, de valahol mégis, csábítson, hogy felébressze benne a férfit, sőt a sosemvolt félistent, aki most sofőr képében rabolja, teszi magáévá. 

– Nem kellek? – kérdezte és sűrű, nedves haja úgy tapadt az arcára, mintha a két tenyerével szorítaná. Nézte a pajkos, a nadrágban megbúvó, karcsú kézfejét. Tudta, mit csinál. Akkor még csak bámulta. A vékony, átnedvesedett blúzt, a lányos melleket, az apró csúcsokat, melyeket belülről a láztól bolond vágy, kívülről meg a selyem izgatott. A porcelán alkarja libabőrös lett, és simogatta magát, a szemében csupa felszólító mód, csupa kéjtől ziháló indulat. Pontosan tudta, hol vannak azok a finom ujjak, hogyan érnek el remegve oda, ahol most neki kellene lennie. Ami akkor, ott csak az övé lenne, csak rá vár. Feladat, kihívás, törvény. Remegett, szinte szikrázott a levegő a kocsiban, és úgy ziháltál, hogy párásodott az ablak. A lány az egyik bűnös ujjával végigsimította a cserepes ajkát;

- Állj meg… - már nem is kérte. Könyörögte.

A kocsi gurult tovább, szív, lélek, test összemosódott benne, összemosta a bolond, kéjtől csöpögő nyári eső. És akkor fékezett, megállt. Ott. Egyszerűen az út szélén. Megállta. Ott. Kívülről csak egy párától nehéz autó látszott. Kívülről semmi. Mert ez az ő titkuk maradt. Van, aki megázik, van aki pedig élvezi az esőt. De még, hogy élvezi…

„Állj már meg!” – hallja, ahogy kopog a novemberi eső. „Állj már meg!” – és hagyja, hogy végigfolyjon rajta az áldás. A homlokán, a hajáról. Hagyja. Őszül. Az ezüst eső teszi. Hátranéz a kocsiban… Piros lámpák. Vörös fények. Ha itt lenne, sose félne.