Vannak azok a filmek, amikor a „hősünk” rádöbben, ő csak egy kísérleti nyúl egy laboratóriumban, és egyébként nem is a jól sikerült, sorozatgyártásra szánt dicsőséges termék, hanem egy félbehagyott zsákutca. Eszembe jut Duncan Jones Moon című kamaradarabja Sam Rockwellel, meg Alex Garland Ex Machinája, Oscar Isaac, Domhnall Gleeson és a meseszép Alicia Vikander főszereplésével. És eljutok Spielberg A.I.-hoz, na meg a két popkultúrába ágyazódott univerzumhoz az Alienhez, meg a nézhetetlenségig fokozott Resident Evilhez… Szóval, amikor a teremtett lélek felismeri, hogy ő csak szemét, egy rossz gondolat, egy félresikerült fércmű az mindig megdöbbentő erejű...

Most olvastalak. Csoda volt. Csodás sorok. Egy tehetséges nő tollából. És mesés, távoli univerzumban élő lány érzései villogtak a képernyőn, a betűk a szívéből pattantak a képernyőre, a mondatok összefonódtak, mint szeretkezni készülő szerelmesek, és éreztem az izgalmat, ahogy a nő és a férfi valahol, a világból kizárva épp belekezd valamibe, amiből akármi is lehet. Bármi. Hihetetlen nagy ölelkezés, csókcsata, az orgazmusig fokozott kéj… Sőt a testeken túl, a lelkek balettje. Túl a gravitáción, túl az élet szíjain, túl a kötelezőn, a hétköznapin. Olvastam és izgultam értük. Izgultam, hogy vajon jól csinálják-e, a szerelem hegymászói feljutnak-e, kibontják-e zászlóikat? Izgultam, mert az átkozott gadameri tétel, az önreflexió ott bizsergett bennem, még akkor is, ha én akartam ott lenni, én szerettem volna a sorok főszereplője lenni. Én a király, akinek az ölébe ugrik a hercegnő. Én akartam lenni a játék és a játékos, én aki éppúgy uralkodik az öle, mint a bolond szíve felett. És olvastam, hogy micsoda vadász lett belőle, hogy nem érdekli más csak a vadászat maga.

És én lettem a legkisebb olvasó. A hidrogénatomban kuporgó kvarkocska. Én lettem a töpörödésig zsugorított semmi. A legsötétebb és legparányibb fekete lyuk. És most azt sem értem, hogyan jön ki belőlem, ez a néhány habkönnyű gondolat.