Festett mosoly az arcomon. Szép vagy Pierrot! Szép vagy! Csak az könnycsepp ne lenne a szemed sarkában. Csak az. Elköltözött a hamuszínű ég. A nagy esők továbbálltak. Bennem a lány zongorázik. Meztelen. A kis bőrszék, amin ül hozzáér a szemérméhez. Érdekes találkozás a marha és a lány barackja. Hajlong, barna haja meg-meglibben. Zongorázik. Nekem. Mögötte állok. Nézem a hátát. A derekánál a két gödröcskét. Hajlong, akár tavaszi fák, az áprilisi, fényes szélben. Átéli a zenét és a zene a testét. A dallam finoman remeg a szája sarkában, a mellénél és a combja között is. Ahogy állok és nézem a lányt arra gondolok, hogy minden művészet kéj, minden művészet szerelem. A lélek is arra kér, hogy öleljem, mert a lélek idegvégződése a test. És tudom, hogy amikor megszólal a férfiasságom, akkor a lélek is szól belőle.

A lány játszik. A zongora összekacsint vele. A lány meztelen. Az ülőkén bőr a kárpit, hozzáér a szemérméhez. Dúdolom a dallamot. A konyhából kávéillat lopakodik. A kotyogós dühe, izgalma, szörtyögése magához parancsol. A dallam utánam szalad; a lány meztelen! Kávéízű lesz a csókom, ha visszamegyek…