Olyan még soha nem volt, hogy ne fogyott volna el a pálinka. Aztán ha egy palackkal sem maradt, akkor kivártuk míg újra érik a gyümölcs, aztán cefréztük, főztük, csepegett, ittuk. Kivártuk. Itt volt az íze a szánkban, mint nagy szerelmeké. Mint a csóké, aminek soha nem szabad lett volna véget érnie. De az is elfogyott. Mint az utolsó üveg gönci barack.

Hívtuk a surányiakat, hátha… Kedvesek voltak. Mindenki azt emlegeti a gönci barackot. Mindenki is. A barackot. Mit az ötödik pecsétben, amikor Márkus László alakította Király László, viszi a szegyet. Haza. Azaz csak vinné, de a hús a húshoz a szeretője elkunyerálja. A csodálatos szegyet. A dús mell, az éhes női test ellopja a szegyet…

Ilyen az ember. Tudja, hogy egyszer vége lesz, egyszer elfogy a még a  legjobb pálinka is, aztán csak néz, kunyerál, keresi azokat, akikről hiszi, nekik még van…

De rossz álom ez! Persze, hogy van még pálinka. Még a legjobból is. Aztán, ha nagy a baj, tán még gyalog is nekiindulok a Beregbe, ahol a rendőr jön eléd, ah elkóborolnál, ahol rudliban repül az út felett a csodaszarvas!  

Tudod fura ez, ma akárhány cikket olvastam, mindegyik azt ordította, hogy itt van vége a jóvilágnak, Franciaországban a híradókban az időjárás után energia-hírek is lesznek, hogy hol várható „áramkimaradás”… A dízel elfogy a kutakról, mert a gyáraknak kell, aztán vagy ad a muszka gázt, vagy sem. Állhatsz, mint Bálám szamara, többet ér majd egy sparhelt, meg egy jó vastag kabát, mint száz méregdrága ájfon.  

Eszembe jut Románia, hogy az ottani ismerőseink nem használták a kádat, mert víz csak akkor volt, ha éppen úgy akarták. De inkább nem úgy akarták. nem cseppent abból az armatúrából semmi csak a rozsda. 

De tudod, egész nyáron azt írták, hogy most van vége a világnak, 100 napig esőt sem láttunk, aztán talán visszajött szabadságról a Jóisten és ránk nézett, öntözött is... Mert ez a szeptember felkerült a valaha mért legcsapadékosabb kilencedik hónap 10-es listájára…

Tudod, a csoda nem az imádsággal érkezik, nem is akkor, amikor várod, hanem, amikor a legnagyobb a szükség, mert egyre többet tanulom, hogy a csodához olyan mélyre kell menni, ahol még talán ember sem járt, lélek sem, szív sem, és ha megmaradsz, ami voltál, az a kócos kis diák, aki tudott hinni, remélni, szeretni, akkor tán megtörténhetik a csoda. Tán. De erre mérget senki nem vehet. Mert a csoda az olyan isteni kegyféle...

Ez van. Nem kell ezt sokat rágni. Az ember persze időnként beleborzad mennyire semmit sem ér a tyúkszaros kis élete, hogy egyik nap még álmodozik, meg tervez, aztán a valóság, a szükség, az élet úgy rúgja rá az ajtót, hogy már jöhet is a pap az utolsó kenettel. Ennyi volt. Nincs több kisjány, meg pálinka, meg barátok, nincs több jó zene, nevetés, tánc, meg lepedőakrobatika.

Te! Én holnap megindulok a hegyek felé. Tudod, gyerekként is megtanultad, hogy a havasok látványa elveszi a világ bűneit. Elviszem az összes imádságot, fel a hegyre, aztán most éppen sántikálva addig megyek, amíg meg nem lelem a Jóisten tükrét és belenézek, hátha megpillantom a kaporszakállast, meg a Krisztust, és mindig nevető Szentlelket. Majd etetek galambot.

Te én viszek magammal egy kis göncit, aztán ha jókedve lenne az Úrnak, csak megkínálnám. Olyan ez a gönci, hogy még az Úristen is csak cuppogtatná! Felviszem én az összes szerelmet a szívemben, az összes reménységet, felviszem az összes kis kincsem, kéz a kézben, megszeppent vigyorral. Ha bírjuk, ha bírja és aztán ücsörgünk egy kicsit az ég alatt ott a magasban, a tó partján, oda ahová a Hazudós is el-eljárt az álmában.

Aztán lejövök a hegyről, komótosan, ahogy Mózes és majd tudom mit kell tennem, akkor már pontosan tudom, nálam lesz a kőtábla, a maradék barack, meg az két kis Kincsem.