- Vértes kincse! – sóhajtottam fel, miközben a kis homokfutó belefúródott a nyíregyházi éjszakába. A móri borra gondoltam, ami annyira ízlett.

- A vagy te, kincs! – felelt nevetve Gyula bátyám, aki a két nagyfröccstől, meg ugye a cigánymeggy pálinkától kipirulva, a gyeplővel a lovat noszogatta. Neki száraz, tokaji furmint, nyíregyházi szódával. Semmi más. 

- Nem fél, Gyula bátyám? – kérdeztem, mert én bizony igen féltem, hogy a pálinka és a bor házassága, ez a két bogyós gyümölcs majd lebirkózza az öreget és beleborulunk az árokba, úgy gurulva kétfelé, mint két, zöld üveges Durbints sógor.

De a ló csak futott, a két kerekű homokfutó pedig pattogott, akár egy nikkelbolha. Egy pillanatra azt képzeltem a csillagos éccakában, hogy görög harcos vagyok. Szekerünkkel a perzsák ellen vonulunk. Gyula bátyám igazából makedón, mint Nagy Sándor. Ő hajtja a kocsit, mi pedig valami vert perzsa fejedelmet üldözünk.

„Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi” – írja majd a valahol, valamikor a költő, én meg mondogatom magamban. 

Futunk, robogunk a gaz lator perzsa után. Védjük a várost, védjük a demokráciát, az athéni nőket, férfiakat, gyermekeket, az athéni iskolát. Védjük Szókrátészt, Plátónt, Arisztotelészt. Mindazt, ami fontos, ami érték, ami érdek nélkül szép.

Fut a kocsi a tölgyek, hársok, szilek, akácok között. A fák most harcosok, akik küzdenek, csak mi robogunk, hogy utolérjük a gaz perzsát, aki túlerővel támadt ránk, de nem gondolt bele, hogy a szív és az ész, a dac, a féltés, a hit az igazunkban megsokszorozza az erőnket.

- Gyí te! – legyinti meg az ostorral a szép almás-deres paripát Gyula bátyám.

Majd hirtelen lefékez. Csörög-csattog, nyikorog az éjjeli erdő tőlünk. Majd kiesünk a kocsiból, látom, ahogy előreborultam, közelről látom hogy a ló verejtékezik, csatakos, megcsillan rajta a telihold fénye.

- Nézd! – int a fejével az öreg az ég felé. – Látod? A telihold olyan, mint a szépasszony szépsége teljében. Nekem minden teliholdról egyetlen nő jut eszembe. Itt Nyíregyházán pillantottam meg. Fiatal voltam és azt hittem enyém a világ. A nőkről nem gondolkodtam. Csak úgy voltam velük, mint a levegővel. Nélkülük nincs szívdobbanás, pulzus, élet. Nélkülük csak unalom van, végtelen tél, halál. Jaj, tudod is te milyen egy asszony szívét elnyerni. Egy asszonyét, akit vár az ura, aki kötelékben él, aki béklyóval jár az utcákon és az arca körül, apró, csak a magam féléknek látható szomorúságból gyúrt felhőcskék lebegnek. És néha esőcseppekkel pettyezik a szépasszony porcelán orcáját… Ej ez a Nyíregyháza! Szent hely ez! Mert nem csak itt hozott világra anyám, hanem mert itt ismertem meg a legnagyobb tüneményt ezen a bolygón a szépasszony szerelmét.

Ittam a szavait. A lábam között őrzött demizsonért nyúltam. Felemeltem.

- Ha meg nem sértem, Gyula bátyám… - nyújtottam feléje.

Az öreg nem is nézett rám. Elvette a demizsont, és mint aki épp a Szaharát kelte át egyetlen korty nélkül, kitámasztotta a gigáját és döntötte magába a bort. Innen értettem meg, hogy nem a telihold, nem az erdő, nem is Nyíregyháza, de még csak nem is a bor, hanem az a szerelem számít és semmi más.