A világ egyik legszebb tengerszemét Budapesttől, és Nyíregyházától is mintegy háromszáz kilométerre találjuk. Ez nem egy szubjektív mondat, ha valaki rákeres, talán meg fog lepődni, hogy a Morskie Oko, azaz a Tátrában található, lengyelül csak nemes egyszerűséggel Halas-tónak becézett csodát a világ 10 legszebb fekvésű tava között tartják számon. A matematikusok szigorúan a tényeknél maradva így jellemeznék; 1395 méter magasan, a felhőket és a környező 2000 méter körüli csúcsokat visszatükrözve tündöklik a 862 méter hosszú és 566 méter széles tengerszem. Legnagyobb mélysége eléri az 51 métert, amit csak a benne élő Sebes- és a Pataki-pisztrángok tudnak igazán élvezni.
(Tessék nekem megbocsátani, hogy a Tátra szlovákiai oldalán a Csorba-tó is eszembe jusson, ha már a szépségről lenne szó, mert Fejes Endre Hazudósa szerint, ebbe a tóba járnak fürödni a (hulló)csillagok…)
De térjünk vissza a lengyel oldalra! A budapestieknek Poprád, a nyíregyháziaknak az energiaínség miatt, már Csütörtökhelynél már érdemes elhagyni a pályát, és elindulni a csodás, Ausztriát idéző csúcsok irányába.
(„Szepescsütörtökről” remélem a Felvidéki Mesemondó is ír majd néhány keresetlen szót, már csak a lenyűgöző, gótikus Szent László templom és a Szapolyai-kápolna miatt…)
Guruljunk a Tátrai Nemzeti Park felé, magunk mögött hagyunk olyan csodás kis, hetyke helyeket, mint Tátralomnic, meg Zár, ami szintén megérne egy-egy misét, de minket hajtson a vágy, hogy azt a tavat lássuk, amit Szent II. János Pál pápa is felkeresett, méghozzá illő módon - (tudtommal)-, gyalogosan.
A határ szlovák oldalán Javorina található, cseppnyi hegyi falu néhány ház, meg boltocsoka, lengyel oldalon pedig csak egy árva, rég elhagyott határállomás, ami a keresztségben Lysá Poľana nevet kapta. Ha valóban látni szeretnénk a Halas-tavat, akkor itt már a parkolás gondjával kell megküzdeni. A Morskie Oko ugyanis valóságos zarándokhely hegyi turistáknak, meg a kíváncsiskodó tömegeknek. A lengyelek és szlovákok mellett, ugyanis a fél világ idejár, hogy megpillantsa a csodát!
Ennek megfelelően a határ mindkét oldalán parkolók állnak rendelkezésünkre. Az ingyenes a menő, mindenki így szeretne parkolni, sokszor csak az az út mentén a tó felé, de sok helyen a megállni tilos tábla, meg a rettenetes „elszállítjuk” kiegészítő jelzés figyelmeztet, ha ott akarod meglelni az autód, ahogy hagytad, akkor tartsd be szabályokat! Ünnepnapok és hétvégék kivételével persze megpróbálhatunk a tóhoz legközelebbi parkolóban is megállni, ami nem pénzkidobás, de a hatalmas mérete ellenére sem mindig járunk majd szerencsével, mert itt évszaktól függetlenül tényleg sok-sok emberre kell számítani.
Ha leparkoltunk, akkor elő egy kényelmes cipővel. Nem muszáj méregdrága túracipőbe beruházni! Akár végig aszfalton is el lehet a Morskie Okóhoz bandukolni, de hogy kényelmes legyen abban biztos vagyok, mert legideálisabb parkolás esetén is 20-22 kilométeres gyalogtúrára készülhetünk! Ha most valaki meghőköl, akkor oda-vissza számolva!
Az okosak visznek magukkal egy csinos kis hátizsákot pakolnak bele némi csokit, vizet, esőre, hóra (évszaknak megfelelően) készülve extra cuccot is. Amikor így nekibuzdultunk, akkor kivehetjük az autóban addig csak méltatlankodó „apostolok szamarát” és felülhetünk a hátára.
Persze nem csupán gyalogszerrel indulhatunk a tóhoz. Ha leparkoltunk, kifizettük a felnőttek számára meghatározott 8 złoty-s belépőt a nemzeti parkba, akkor egy lovaskocsira is ülhetünk és vigyorogva nézhetjük a sok gyaloggalopost, ahogy fújtatva küzd a fene hosszú kilométerekkel. A gurál kocsisok felfelé 50, lefelé 30 złoty-t kérnek a kocsikázásért. Azaz, összesen 80 pénz a fuvar, és közben mosolyogva csodálhatjuk meg a vérbeli túrások (a bakról nézve persze a csórik) megvető pillantását.
Bevallom, mi amatőrként indultunk neki a hegynek. Októberi hétvégén, egy manierista délután érkeztünk meg a határhoz és viszonylag közel a nagy parkolóhoz tettük le a kocsit, ingyen, okosba. Fél liter Coca-Cola, bankártya, Euro volt velünk. A Kedves pulóver, mellény, farmer, túracipő, bőr hátizsák felszereléssel, jómagam farmer, túracipő, technikai póló, felette hosszú ujjú vízhatlan, cipzáras technikai „izével” felszerelve, vigyorogva indultam neki az „ugyanmár” túrának.
Nagyképűen azt mondogattuk, hogy néhány hete simán lesétáltunk, egy este is vagy hat kilométert, mit nekünk az a hegyi 20! Az alföldi emberek gondatlanságával, nagyképűségével vágtunk neki, látva, hogy szó szerint kicsitől nagyig, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és valahány név a naptárba, mind nekivág…
Ballagnak a lovaskocsik is, lefelé inkább galoppba, mindenki boldog, aki megy, aki jön mosolyog, szép az idő, ráadásul még pólóban indulsz, simán meglesz, ugyanmár…
Az első három kilométer még csak-csak. Nem győzöl betelni az őszbe forduló természettel, az egy hete leesett hó, olyan a hegyek tetején mint a porcukor, az enyhülés miatt olvad is, a patakok kisebb folyócskává híznak, fotózol szakmánba’, mintha fizetnének érte és elönt az gyöngéd boldogság. Ám valahogy, nem is olyan soká, lihegni kezdesz, a 100 méterek is lassulnak, így két nagy kanyart levágva a kövekből kirakott, Gyűrűk urában látott, egérút-lépcsőket választod, és lóg a nyelved, mint Plútó kutyának, el is bizonytalanodsz, mikor érünk már oda!?!
De a tó nem adja könnyen magát! Nem jön az egy cseppet közelebb! nem jön eléd. Mohamed megy izzadva, gyalog a hegyhez, tóhoz. Megy? Gyalogol? Kutyagol, vánszorog, csoszog, kolbászol. Az okos óra mér, de minek, te minden kanyar mögött látni véled a célt, hogy ott vagyunk már, de aztán jön Törpapa, hogy nem, még nem. Újból, nekivágsz, nekidurálod magad, az óra szerint is nemsokára… De jön a kijózanító tény, egy táblán is jelezve, hogy ha ügyesen gyalogolsz, akkor már csak 50 perc…
Micsoda??? Még 50 perc??? Még egy óra? Két óra 20 perc menetke után? Nem úgy volt, hogy már mindjárt ott vagyunk? Túl százezer fenyőn, ezer kis patakon, kismillió emberrel találkozva, tucatnyi lovaskocsi elől kitérve. Láttad fél Lengyelország gyalogoló lakosságát, Gdnasktól, Rzeszowig, százezer gomba és katángot hagytál magad mögött, figyelted a csúcsokat, a sárguló lombullató fákat, az örökzöld erdőt és még mindig 50 perc… Igazságtalanság! - ordítja a talpad, bokád, térded…
Reményt igazából az ad, amikor a felső lovaskocsi fordulót eléred. Itt az út lejteni kezd, egy csinos kis menedékház fogad, sörözővel, hűsítőkkel meg az ücsörgéstől és persze a csapolt lengyel sörtől széles mosolyú sorstársakkal. Ám akkor még nem tudod, hogy onnan is legalább vagy nyolc kanyar, meg 25-30 perc a séta…
Hallom az olvasó a kérdését; megéri? Sőt! Kötelező! Mert maga a tó, a magas csúcsok ölelésében a világ egyik legszebb látványa. Nem kétséges, nem túlzás, nem költői széptevés, hanem a teremtett világ tökéletességéről regélő, remekbe szabott csoda… Itt gyűlik össze a hegyre zúduló víz. Ide csorog a hólé, a gleccserek vize, itt ebben a tökéletes hegyi tükörben nézegetik magukat a csinos és túlsúlyos felhők, a hiú csúcsok, a reppenő madarak, a mindig éhes medvék, és a piperkőc hiúzok. Itt kérik meg a szép lány kezét, a parton, itt fényképezkedik a szép ara, a büszke vőlegénnyel és ide érkeznek meg a fáradt és a fáradhatatlan turisták, hogy beszippantsák a tökéletesen tiszta levegőt, lehűtsék homlokukat a jéghideg vízzel, nézzék a pisztrángokat, és készüljön millió és millió fotó az instára…
Nem, nem lehet betelni a látvánnyal, az érzéssel, és tudom, ha korábban érkezünk, ha bírnánk, akkor tovább lehetne menni, mert itt tó mögött is tó lakik, az igazán profiknak meg Tengerszem csúcsról pedig megannyi kisebb- nagyobb tavacska látható. De most ezzel, a Halassal kell szerelembe esni!
A kopár csúcsokkal, a büszke, sudár fenyőkkel, a tűlevelű bokrokkal, az eget tükröző kristálytiszta vízzel… Itt kell szerelembe esni a Tátrával, túrázással, itt kell kimondani Faustnak a pillanathoz idézve szavait; verweile doch, du bist so schon. És a szép olyan kis butácska, ostobácska szó, arra, ami ott fent, 11000 méter hegymenet után fogadja az egyszeri alföldi gyereket, meg a babáját…
Ahogy a felső kocsifordulónál, itt a tóparti menedékházban sincs terminál, csak a készpénz lenne a király, szóval marad a lónyál, már ami maradt a kólából, meg az önmagunk ostorzása, hogy a kocsiban otthagytuk a jóféle ásványvízt…
És még lefelé is 11 ezer méter a túra, még akkor is, ha lefelé gyorsabb, könnyebb, kedvesebb. Lefelé már az út is gurít, küld, segít. De egy méterrel sem lesz rövidebb. Semmivel. Ugyanannyi az, így is, meg úgy is. Közben pedig alkonyodni kezd. Az októberi este gyors, mint a zuhany alatti, reggeli szerelmeskedés, a pólós, indiánnyári melegből hirtelen lesz egy „dekellettvolnaegypullóver” sóhaj.
De megembereled magad, száz méterenként nézel az okosórára, hátha tud valami okosat, de az csak mér rendületlenül, mutatja a számokat; még 7, még 6, még 5 kilométer…
A vége már töksötét. A babám megjegyzi, hogy az a néhány bolond, aki most megy felfelé, az tuti vámpír, mert tejfehér is az arcuk, bolondok is, ahogy a sötétben poroszkálnak, meg nem is törődnek velünk, csak mennek a telihold felé, mint valami megbabonázott vérfarkasok és most kellene sietni, mert mi van, ha észreveszik, hogy mi nem egy vérből valók vagyunk, akkor nekünk végünk! Nevetek. A kedves énekel, szórakoztatja magát. Micsoda szórakozás ez; vonszolódva gyalogolni és nézni ahogy egymás után gurulnak el a lovaskocsik, csattog a lovak patája, és a félhomályban szánakozva fitymálnak le azok, akik inkább fizettek, de ők nem igen fognak még egyszer ilyen túrát bevállalni!
Csak ne fájna annyira a lábam. Néhány napja még a bőrgyógyász próbált valami csodát művelni vele, inkább kisebb, mint közepes méretű sikerrel. De ha a Kedves bírta, akkor én is! Csakazértis!
Most, hogy írom ezt a néhány sort, sajgó talppal, már most visszamennék, már most nekivágnék, ebben az estében is, aztán ott aludnék a tó partján, hogy ott érjen a hajnal, hogy ott legyek megáldott, ahová a pápa is gyalog indult el.
A Morskie Oko lengyel zarándokhely. A szent, lengyel pápa miatt talán egy picit olyan is nekik, mint nekünk Csíksomlyó. De ettől eltekintve természeti csoda! Ehhez kétség sem fér. Ha bírod, ha van lábad, vagy ha egyszerűen csak van 80 złoty-id a lovaskocsira, akkor el kell oda menned. Kötelező! És persze a lengyel Athénban, Zakopánéban szállj meg, élvezd a várost, ezt az izgő-mozgó, hömpölygő alpesi világot, aminek a mindenfelé, földi örömöt kínáló sétálóutcája legalább olyan híres, mint a környék maga.
Na jó, Zakopanéról majd egy következő posztban írok, mert még 1986-ban kötöttünk életre szóló barátságot a várossal.
