Milyen röviden le lehet írni; rossz ember vagyok. Apám úgy fogalmazott, fiam te egy botlatókő vagy. Megbotlasz bennem és megtanulod, hogy legközelebb magasabbra emeled a lábad. Megbotlasz bennem, elesel és talán akkor meglátsz engem. A talpak nyomát, a csiszoltságom, hogy ott fekszem ezer és ezer éve és hagyom, hogy megtörténjen a botlás. Hát most egy mondatba foglalom; rossz ember vagyok, mert tudom, meg fogsz botlani bennem. De tudod, van értelme az életnek botlások nélkül?

Az összes nagy élményem a fájdalomból indul el a boldogság felé. Azt mondtam neked, a boldogság illúzió. Aztán belenézek a fekete kávéba, ahogy összekeveredik a hófehér tejszínnel, meg a barna cukorral és tudom a legsötétebb dolgokból is ki lehet hozni valami igazén finomat.

A rosszemberség komoly, felelősségteljes mesterség. Talán még büszke is vagyok. Romantikus rosszember. Álmodozó. És fogcsikorgatva néha sok-sok tüskével gyúrom a rosszat.

Szeretem a fafaragókat. Nagy darab dücskőkből készítenek szobrot. A fában benne lakik a szobor. Csak meg kell látni benne, ahogy a márványban is ott él Dávid, Niké, meg a fiát sirató Mária. Benne laknak, ahogy a rosszemberben az Isten, a legmocskosabb arcban a szenvedő Krisztus.

Messze mentem. Pedig tudod, nem vagyok ájtatos. Csak éppen nem vagyok jó. Alanyi költő, énközpontú, önző, botlatókő vagyok. Átléphetsz rajtam, vagy rám csodálkozhatsz. Rajtad múlik.

Írni dühből meg szerelemből. Írni, barázdákat húzni, melyekből majd gondolatok keletkeznek és összeér múlt, jelen, jövő. A horizontig meg vissza. Mint a reggeli futás. Nemcsak az ébrenlét remegő oldalára hoz, int is, ennyit bírsz, ez vagy te a testbe, csontokba, ínakba zárt, törvényszerűségekkel működő világ. És ebből a természettudományosan jól körbe határolható világból, csak a gondolat képes kiemelni. Képzeld el, ahogy egy szép nővel beszélgetsz és ő nem tudja, hogy te miközben hallgatod arra gondolsz, hogy az a pici tanga, az a semmi kis anyag, most finoman körbe öleli a csípőjét, rásimul a szeméremdombjára és képes arra, hogy némi kis nedvességet is magába szippantson a csikló mágikus világából. A nő persze beszél, a férfi pedig elgondolkodik, a nő finoman ívelt ajkáról, a pushuppal feszített melleiről és az apró titoknokról, a tangáról.

A gondolatjáték, mese, kísérlet. Ám az írás egyben lánc is. Vagy csak pauza. Kimerevítem vele a világom, keresztmetszetet készítek az agy állományairól és ha közelebb hajolsz láthatod, ahogy két idegsejt között, az az apró villanás, az a szikra, na pontosan annyi adta tovább ezt gondolatot.

Az isteni szikra. Mely annyi féle lehet. Őriz. Egy nagymama kézfejét, hangját, aggódását. Egy anyai ölelést. Egy tüszős mandulagyulladásra kapott, fájdalmas injekciót, vagy egy verssort; „befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba”, egy nevetést az édesapáddal, egy táncot, egy csókot, egy-egy kéz a kézben elkövetett ugrást a kék tenger habjaiba.

Emlékét megőrizzük... Meg. Nincs ennél hidegebb és hűvösebb mondat, nincs ennél őszintébb vallomás arról, hogy mennyire képtelen is vagyunk belelátni az emberbe. Mert a gondolat maga a szabadság.
Nézz rám! Most király vagyok, költő, hadvezér. Most a Jóisten barátja, sőt… De nem írom le, mert ha kimondom, majd megítélsz; blaszfémia, pedig meglehet, hogy maga a gondolat az isten, a teremtés végtelensége, ahol nincs gravitáció, ahol létezik gyorsabb a fénynél, ahol egyszerre vagyok férfi és nő, gyerek és aggastyán, ahol az ébresztőóra csak kellék és az igaz szerelem soha, de soha nem ér véget, ahol a szeretkezés évekig tart, az orgazmus pedig örökké.

A gondolat maga az Isten. És aztán megtorpanunk. Mert a gondolatba belefér a rombolás, a pusztítás, a gyilkolás, háború, erőszak, halálsikoly, és maga a halál is. Állunk a gondolati szakadék szélén, ha most megszédülünk, akkor nem a felfelé, hanem a lefelé ránt majd magához, akkor a sötétség felé indulunk el, ott ahol osztanak nullával, ott ahonnan nem csupán a fény nem jut ki, de az isteni szikra is elalszik.

De most még tapsikoló jázminok között, örök indulókat játszó petúniák katonazenekarával indulok el feléd. Tiszta, patyolat gondolatokkal. Tavasz, nyár illatú gondolatokkal. Tudom, hogy a kakukk kilökdösi az énekesmadár tojásait, ám a nyár derekán éppúgy megnyugtat a hangja, mint a sárgarigóé májusban.

Te én annyiszor adtam már fel gondolatban. Annyiszor. Kérleltem én az Istent, hogy ha lehet, akkor ne kelljen már holnap is harcolni, küzdeni, eljátszani, hogy szép vagyok, okos, meg fitt. Aztán amikor rádborul a legsúlyosabb este és csak a gondolat reménye súgja, hogy van még esély a hajnalra, na az az igazi fekvenyomás. Eltolni magadtól az arcod lenyomatát őrző szomorúságot és hagyni, hogy a szíved újra, kiegyensúlyozottan, nyugodtan kalapáljon. Vagy még azt se, csak ránduljon egyet, és érkezzen meg az agyvérszegénység furcsa, színpadias világa, az álom, ahol még a gondolat is súlytalanságba kerül. Lebegni kezd a világ és a bűbáj kezd tablókat festeni egy sohasem volt országról.

Sajtból van a Hold és éhes egerek indulnak meg, hogy hátha ma éjjel, talán jóllakhatnak.

Egerek és emberek. Mind, válogatás nélkül…

"Ha uralkodsz, megismered a hatalmat. Ez vakmerő felelőtlenséghez vezethet, fájdalmas túlzásokhoz, továbbá a legszörnyűbb pusztuláshoz - az elvadult élvhajhászáshoz."

"Az ember minden szabadsága elvész, amint felnéz valamilyen abszolút uralkodóra."

"Az óvatosság a középszerűséghez vezető út. Sok ember azt hiszi, hogy a sodrodó, szenvedélytelen középszerűség a legtöbb, amit elérhet."

(Herbert: A Dűne istencsászára)

Két dudás nem fér meg egy csárdában. De ha nincs verseny, akkor mindkettő unatkozni fog. A sajátjában. Mert nem a közönség, nem is a bál, de még csak nem is az este, hanem a küzdelem az ember.

Aki olvasta a Dűne sorozatot tudja, hogy Herbert mindet is tudott a hatalom természetéről. De hatalom-e felül lenni az ágyban? Hatalom-e nők felett ítélkezni, őket megalázni? Persze, hogy nem. De nem is erről kellene beszélni, hanem arról, hogy nem lehet csak azért szeretni valakit, mert erős, mert hatalmas, mert akkor együtt majd dübörgünk, mint az egér az elefánt hátán. Hatalom-e visszaélni a hatalommal? Hatalom-e magamat fényezni, öntömjénezni, talpnyalókkal körülvenni?

Hát lakik-e bennünk még Dávid király? Akinek mit számít az óriás, a Góliát? Hát hol vannak valódi pesti srácok, akik egy szál, rossz dobtárssal nekimentek a rosszarcú, keleti csősznek?

Mitől lettünk ilyen kimértek, ennyire papák, ennyire „reálpisták”?

Csíkos, elől sáfrányos pizsamákban békéről álmodozunk az egérlyukban. Hát azt hisszük, hát tényleg elhisszük, hogy dicstelenül szerzett aranyak fénye majd ránk is ragyog? Hát ilyenek lennénk?

Vagy belátjuk, hogy ennyire vagyunk csak képesek, már nem akarunk semmiért rajongani, semmiért meghalni, csak élni akarunk, töppedten, mint az őszi szőlőszem, csak mi nem akarjunk, hogy bor legyen belőlünk, mi nem akarunk már ott lenni, ahol a bor pezsegve forr, mert mi élni akarunk. Töppedten. A tőkén.

Hát miféle élet lesz, ahol kullogva, gyászruhába, fülünkbe ólmot öntve, nyelvünket szétharapdálva, némán számláljuk a hamut szitáló nappalokat? 

Valóban itt tartunk? Hát ide akarunk eljutni, vagy a Dűnén is túlra, ahol még rakunk egy nagy tüzet és meghívjuk azokat, akik fáznak, vagy csak szalonnáznának?

Mert tudom, hogy nem elég fehér galambot fröccsenteni, mentőautót, szívkatétert lelkesen gyártani, nem elég mézeskalács huszárt árulni, nem elég hirdetni, hogy nálunk van pálmaág és mi építjük Noé bárkáját!

Nem elég Bibliát nyomtatni, forgatni is kell, nem elég templomot renoválni, oda vasárnap járni kell, nem elég Istennel feküdni, vele kelni is kell, „ződhajnalban”, jégesőben, vele menni is kell kiszáradt folyók völgyében! Menni, hinni, remélni.

Nem elég hazudni és lesajnálni, a népet oktatni, felemelni kell! A piszkost, a mocskost, az idegent, a másat!

(szarkazmus) És be kár, hogy nem születtem királynak, császárnak. Nérónak, aki látni akarta, ahogy a lángok falják és színezik Rómát. Be kár, hogy nem születtem parancsra kelő, fekvő, élő katonának, vagy kötöttpályás mozdonyvezetőnek! Kár, hogy nem születtem bolondnak, bénának, értelmi fogyatékosnak, hogy ne tudjam, merre lenne előre!

S aztán kiállok az erkélyre. Bele a nyári éjszakba, denevérek repdesnek köröttem, mint megveszekedett repülőgéppilóták és tudom, nem az egérlyukban leélt, dohos élet, hanem bátraké  a kék ég, hisz abból az egérből lett csak szabad "bőregér", amelyik szárnyakkal mert álmodni.

Egyszer távol voltál tőlem. Na nem annyira. De mit számít 10, 50 vagy 100 km. Nem velem aludtál. És akkor felhívtál, hogy elmond, nem szeretsz nélkülem aludni. És én somolyogni kezdtem, lám a horkoláshoz is hozzá lehet szokni, csak egyenletesen kell csinálni, mint egy Kis Polski motorja. Meg azt is, hogy néha éjjel is megküzdök a démonjaimmal. Tudod miért vagyok ilyen furcsa neked? Mert egy másik univerzumból jövök. Még a nyolcvanas években voltam gyerek. Tudod, akkoriban, ha sulidiszkót rendeztek, minden 5-ik nótára jutott egy lassú. A fényeket lekapcsolták és akkor a számodra legkedvesebb lányt fel lehetett kérni. Rexona, FA szappan, meg 8x4, esetleg Impulse illatuk volt, menőnek számított a rikító rózsaszín, a kislibazöld, meg a ciklámen ruci, és a biciklis, bermuda leggings is nagy szó volt. Fehér zoknik pompáztak minden mennyiségben, sokszor frottír anyagból, és ha valaki hajzseléhez jutott, akkor megosztottuk egymással.

Mondom, másik univerzumból jövök. Azt tanították, hogy a lányok angyalok, WC-re csak sírni járnak, és hagymát soha nem esznek, a pörköltet is rózsavízzel főzik, maguknak…

És tudod, most, hogy itt az éjjel arra gondolok, hogy már rég vízszintesbe kerültél, csak én hallgatok popballadákat éjfél után, pedig biciklizni, meg futni is voltam.

Te! Nem is vacsoráztam, csak a hűtőt nyitogattam, aztán a mutatóujjamra mustárt nyomtam és eszembe jutott Louis de Funes, amikor Hitlert parodizálva mondja a filmben; „Mustármag, Herr Müller! Mussstárrrmag!” A krumplifelfújtba mustármag kell… A főnöknek meg inkognitóban kell lennie…

Tudod, ületem egyszer a tenger szélén. Szeptember volt. Ültem és akkor az jutott eszembe, hogy ha Faust lennék, akkor ott, abban a szent minutában sóhajtanék egyet a pillanathoz fordulva; „verweile doch, Du bist so schön”…

De hát ki tud már németül? Ki az akiben lakik még romantika? Ki az, aki képes egy nővel lassúzni szerelmesen, vagy csárdást járni, akár a konyhában, fülig érő szájjal.

Szijjártó Péter a konzervatívoknak szurkol. Mármint a republikánusoknak. Meg a kormány is. Ezt most mosolyogva mondta Amanpournak. Azt hiszem és sokkal megengedőbb vagyok; én magunknak szurkolok. A Leslie Nielsen klón, Joe Bidennek szurkolok, hogy képes legyen azt a kurvameredek lépcsőt megmászni, ami az Air Force One fedélzetére visz. Uncle Joe-nak szurkolok, hogy legalább addig ne felejtse el Mahmoud Abbas nevét, amíg az összes fotós le nem nyomja a fényképezőgépe exponáló gombját. Azért szurkolok, hogy eszébe jusson Betlehembe érkezett és ott, abban a városban 2022 éve született VALAKI, aki a legnagyobb tanítónk lehetne, ha nem érdekek, hanem a szívünk vezérelne bennünket.

Azt kívánom a Biden-adminisztrációnak, hogy jó gyorsan gondolják át a világ jelenlegi állapotát. Hogy a kurvaerős, EURO-nál is jobban teljesítő dollárba bele fog dögleni Európa. Hogy a britek hesszelése után nézzék meg, hogyan teszik tönkre az Óvilágot. Azt, amit pontosan keményen dolgozó amerikai polgárok segítségével építettek újjá ’45 után. Azt, ahonnan a Mayflower elindult. Azt, ami nélkül nincs USA. Emigráns németek, britek, franciák, írek, olaszok, spanyolok, oroszok, lengyelek, magyarok stb. nélkül nincs Egyesült Államok. Ugye tetszik érteni? Kultúra, kereszténység, a "malter" nélkül nincsenek felhőkarcolók, meg V8 benzinfaló motorok, amerikai konyha, gyorséttermek, Holdraszállás, meg Hollywood... Nincs. 

Nem akarok én haragudni a „világ csendőrére”, de amikor éppen a szappanbuborékká válik a „magyar álom”, akkor egy picit nehezebben alszom, hogy ebből a szarságból hogyan mászunk ki. Persze írok én minden cárok cárevicsének is, hogy ezt a Rettegett Iván, meg Nagy Péter gúnyát nyugodtan ledobhatná már és visszakönyöröghetné egy kis békéért cserébe az einstandolt jachtokat, aztán mehetne szabadságra, kék tengerek végtelen végére... Csak először, hívja haza az összes Kalasnyikovval felszerelt Szását, Szergejt, meg az összes Vlagyimirt...   

A szüleimtől kérdezem, hogy volt akkor, az ántivilágban? De azt hiszem, azon kívül, hogy a meghurcolt apai nagyapám, és a rendszerellenes sehol munkát nem kapó nagymamám háztartásában négy szilva is nagy dolognak számított, már ők sem emlékeznek arra pontosan, milyen nehéz lehetett az ötvenes években. Édesanyám azt mondjam nekik mindig kolbászok lógtak a spájzban és csirkét rántottak még a hétköznapokon is. De hát nagyi mesélte, hogy a kőbrutál Rákosi-rendszer közepén nagyapám éjjel hurkot rakott ki és ha mást nem, hát nyulat ettek… Jó is az pörköltnek. 

És most itt ülök a legszebb nyárban, a közepén, telihold éjjel, csodanappal, ha felkel a Nap és közben csalódott vagyok. Iszonyú csalódott. Világban, döntéshozókban, politikusokban. És ráadásul még az eső is nagyon hiányzik. Meg az az illúzió, hogy felfelé megyünk, hogy növekszünk, nem lefelé a töpörödés, a töredezettre húzott, régi nadrágszíj felé...

1999 életem első szavazásán behúztam, hogy irány a NATO, 2004. május elsején Zajácz D. Zolival vezettük az NYTV műsorát, hogy végre bent vagyunk. Az unióban.

Büszke európai polgár is lehetnék, ha nem gázkazánom lenne, ha nem olvadna, értéketelenedne el a megtakarításom, ha nem kellene matekozni, vajon beleférek-e még a rezsicsökkentett világba? Ha nem kerülne az EURO árfolyam miatt egyre távolabb a külföldi nyaralás. Ha egyszer olyan beosztást lehetne csinálni, hogy nyugodtan ki tudjak venni két hét szabit. (Na tessék, még nyafogok is…)

És nézem Joe bácsit, ahogy a százmilliós (dollárban, most éppen 397 Forint a középárfolyam) ígéretek után elhagyja Betlehemet. Botorkál felfelé a Boeingre és közben arra gondolok, hol nem cseréltem még le az izzót LED-re, hogy de kéne egy jó napelem, hogy a társasház szigeteltetését tavaly mi a péniszért nem nyomtam le a 4 tulajdonostárs torkán. 

Vagy miért nem születtem legalább amerikainak. Akkor vénségemre még elnök is lehetnék. Mondjuk Danny Devito klónja... 

S elindulnék nagy szellemként

Rendet rakni a világba'.

Ahol baj van, Robin Hoodként

Lőnék én minden irányba,

Ahol meg jó, ott kiskabát

Lennék egy milliomos fián,

Vagy Télapó, hogyha lehet,

Télapó halott indián...

És aztán rájött, hogy van abban valami szép, amikor rakéták rajzolnak absztrakt formákat az égre. Arra gondolt, hogy Schiller hagyta megrohadni az almákat az íróasztalán. Egy kosárban tartotta őket és végignézte, hogyan komposztálódik a gyümölcs. Ez adott neki ihletet.

Ma, amikor mindenki számolni kezd, hirtelen az lesz a legfontosabb, hogy mennyiből fogunk élni, hogyan fogunk túlélni, kifizetni, megfizetni, akkor a legjobb válasz egy nagy, kaján vigyor lehet.

Akkor is lesz valahogy, akkor is, úgy is.

Mert van bennem kurucos dac, mert magyar vagyok, mert túlélő vagyok. Egymillió éve vagyok itt, és mindent is túléltem. És akkor is tudok énekelni, ha te falsnak hallod a dalom. Akkor is tudok szeretni, ha nem beszélsz velem, ha rámcsaptad az ajtót, és hátat fordítottál nekem. Akkor is képes vagyok hinni, ha már csak a múzeumban mutogatják a hívőket, papokat, templomokat.

Lesz holnap, lesz reggel, hajnal és az eső, meg a méteres hó után egyik nap, amikor már nem is reméled, felderül majd az ég.

Úgy tűnik nincs olyan nemzedék, akit nem tesznek próbára. Úgy tűnik mi lakunk Szodomában és Gomorrában, mi ácsoljuk Noé bárkáját, mi vagyunk azok, akik Babilonba visznek fogságba, akiket üldöz a fáraó, mi vagyunk azok, akiknek egy számár állkapcsa jut, hogy agyonüssük a ránk támadó filiszteusokat, és mi vagyunk Dávid, akinek le kell győznie veresbe öltözött, egykor sarlóval és kalapáccsal harcoló Góliátot. Mi vagyunk a választott nép, akkor is ha most úgy tűnik elaludt, hátat fordított nekünk az Isten!

„Keljetek fel és járjatok!” – most kell majd megmutatni mennyi az emberség bennetek, mekkora a szívetek!

Most kell majd embernek lenni kispajtások!

Hibát hibára halmozott. Sodródott. Mindig úgy állt a sorba, mintha rajongó lenne, de utálta a sorokat, a mosdatlan emberek szagát. Kegyosztónak, nagyvonalúnak született, lehetett volna belőle költő és hadvezér, de valahogy belül rettegett, félt, hogy beteljesedik a jóslat és neki kell majd döntést hozni, élet és halál urává válnia. Akkor érezte jól magát, ha tehetségtelen, elvetélt, jégesőben született senkik, niemandok, alkoholisták, kábítószeresek, hajléktalanok között lehetett. Ott megnyugodott, hogy mégsem úgy tékozolta el az életét, ahogy azok. Olyankor felsőbbrendűnek érezte magát és lassabban vert a szíve.

A fizetését egy nagy ládába rakta. Fillérekből élt, magához is fösvény volt és közben a papírbankók egy részét egy párnacihába gyűrte és azon aludt. Ő tudta a legjobban, hogy a pénznek igenis van szaga. A koszos bankókból kipárolgott a sok kézről-közről összeszedett mocsok bűze.

Csak csúnya nőknek udvarolt, csábította őket, de a testiségtől rettegett. Hogy valakit meg lehet csókolni, hogy a szája hozzáér az övéhez, hogy egy nedves nyelves puszit el kell viselnie, vagy feltárul egy vénülő hajléktalan nő, mosdatlan ölé és neki majd öklendeznie kellene, de nem illik. Nem illik a „hercegnőtől” hányni.

Akkor volt igazán önmaga, ha semmit sem csinálva, a lakása ajtaja kettőre zárva egy paplan alatt álmodhatott. És arról merengett, hogy nincs rajta kívül másik ember. Se férfi, de még nő se. Csak ő van, meg a végtelen világ. Meg azt, hogy van egy zsákja, amiben mindig akad konzerv, víz, némi csokoládé.

De az álmok helyett csak a valóság kopogott be nála. A rút valóság, hogy nem képes úrrá lenni az életén, hogy bánt, hogy bántják, hogy eljátssza az esélyeit, hogy nem marad más belőle, csak egy üres, álmok nélküli porhüvely. Nem marad a vágyaiból, reményeiből csak valami gondozatlan, régi, enyészetnek átadott temető. Nem marad más belőle, csak a bántás, a megbántottság, a csalódás, a megszáradt könnyek útja a lányok, nők orcáján. Pedig.

Az ország legnagyobb fa harangtornya, a Dél-Nyírség legjelentősebb településén, Nyírbátorban csodálható meg. Mokány, mégis impozáns, büszke torony ez, amely egy viharos korszakban született, és talán éppen ezért sikerrel dacolt a történelem viharaival. Na meg tegyük hozzá, majdnem mindig gondos kezek óvták, renoválták!

A sárkányok földjén

Aki járt már Bátorban, tudja, hogy a „sárkányok” földjére lépett. A legenda úgy szól, hogy a Báthori család egyik őse, a nemes-nemzetes Gutkeled família egyik bátor leszármazottja, legyőzte az Ecsedi-lápban emberhúst – főként szűz lányok édes húsát – is szívesen fogyasztó, rettenetes sárkányt.

De ne akarjunk ilyen messze utazni az időben. Ne akarjuk most a Báthoriak ecsedi és somlyói ágát feltérképezni. Ugorjunk vagy jó 400-500 évet előre és maradjunk annyiban, hogy a 17. század elején, már több mint két évszázada hirdette a Bátoriak gazdagságát és ízlését egy csodálatos későgótikus templom. Egy templom, ami az 1479-es Kenyérmezei-csata után nyeri végső formáját. És lesz világ egyik legpompásabb gótikus, de hálóboltozatával, bejárati ajtajával már reneszánsz temploma, a Báthori-várkastély szomszédságában. Az 1600-as évek elejére - ráadásul éppen az erdélyi fejedelmek liberális egyházpolitikájának köszönhetően -, már nem is a katolikusok, hanem a reformátusok tartottak benne istentiszteletet. Falait sietve fehérre mázolták, pápista díszeitől megfosztották, de gyönyörű ablakai, formája még azt a kort hirdette, amikor a kecses európai tornyok elkezdtek a mennyország irányába meredezni.

Torony nélkül mit ér a templom?

A bátori templomnak azonban nem épült csipkés tornya. Még tornyocskája sem. Csak külső jegyeiben hirdette a gótikát. Bejárata pedig az emberközpontú reneszánszt. Ám, hogy ne maradjon torony nélkül, arról a Bethlen Gábor unokaöccse gondoskodott. A 25 éves daliás hadfinak, ugyanis tragikus hirtelenséggel elhunyt hőnszeretett leánykája Krisztina és a család úgy döntött, hogy a bátori református templomban helyezik örök nyugalomra. Aztán a vészterhes kor úgy hozta, hogy két év múlva már az édesapa, a váradi kapitány, a fejedelemség "trón"várományosa sem volt az élők körében.

Krisztina nagyapja, István édesapja, akit történetesen szintén Istvánnak hívtak, hogy leányunokájának és fiának is tisztes emléket állíttasson dönthetett úgy, a bátori templom mellé, egy arra méltó harangtorony emeltessék.

A biogenetikai vizsgálatok eredménye óta tudjuk, hogy a Máramarossziget környéki, nagy erdőkből hozatott hatalmas, ősöreg tölgyeket és megkezdődött az építkezés. Erdély legjobb, legügyesebb kezű ácsai dolgoztak az ország mai napig legnagyobb fa harangtornyán. Az elkészült mű méretei lenyűgözőek. Alapterülete 10-szer 10 méteres, magassága pedig eléri a 32 métert. A torony talpgerendázata 16 osztású gerendarács. Az erre állított kilenc oszlop alkotja a torony törzsét, melyek 13 méter magasságban a galéria aljáig érnek. Az erősítéseket minden esetben szögletes fejű faszegekkel(!) végezték. A torony négyzet alaprajzú meredek sisakja nyolcszögletű csúcsban, kis kalapban végződik. Erre helyezték fel a toronygombot és a félholdat tartó fém rudat. A sisak négy sarkán fiatornyok állnak. A torony galériája konzolosan kiugró, alul díszesen faragott, fűrészelt mellvéd deszkázattal készült. A toronysisak, a törzs és a szoknyarész zsindelyborítású.

Csodaharang

Ám nem csupán ez a tölgyfából állított (emlék)torony különleges. Az ország 10 legerősebb harangjának egyike kapott helyet benne. Hívja az élőket, temeti a holtakat és megtöri a villámokat. Súlya elképesztő; 300 kilogrammot nyom! A harangon, - a négy égtáj irányában -, megtalálható a négy evangélista domborműve és egy felirat, mely szerint Bethlen Gábor testvére, és annak fia Péter öntették. Akkor meg is állhatunk egy pillanatra. Önthetett-e harangot Bethlen Gábor testvére, és az unokaöccse? Valóban ők álltak a forró, folyékony fém mellett és saját kezükkel készítették, öntötték ki? Természetesen nem. Csak akkoriban a megrendelő nevét ráírták a megrendelt portékára. Főként akkor, ha az az örökkévalóságnak készült. Ám az iratok megőrizték a valódi, nagy mesterségbeli tudással rendelkező harangöntő nevét is. Ő pedig nem más, mint egy sváb származású, vagy ahogy a felvidéken magukat hívták, egy cipszer mester volt, aki a Wierd nemzetségbeli György nevet viselte, és aki egészen pontosan az Úr 1640. évben készítette el Nyírbátorba szánt, öblös hangú, zengő harangot.   

Egy dolog biztos, hogy aki nem járt még Nyírbátorban, aki még nem hallotta ennek a harangnak a hangját, az talán nem is érti milyen világ lehetett itt a 17. század elején. Az talán nem érti, micsoda büszke népek laktak erre, hogy micsoda technikai tudás, milyen hit, elkötelezettség létezett ebben az országban. Akkor is, amikor éppen három részre szakították, amikor a császár és a szultán is beleharapott, amikor a belső ellentétetek is sújtották.

szubjektív

Nekem, bátoriként meg nő a nosztalgiagombóc a torkomban, amikor arra gondolok, hogy gyermeki életem fontos nyolc évét ennek a toronynak a tövében töltöttem, ennek a csodaerős harangnak a hangját hallgathattam, akarva-akaratlanul.  

Ott voltam, amikor Kolumbusz megérkezett. A tengerészek mocskosan és büdösen, imbolyogva léptek a mólóra. A genovai sem volt különb. Mégis hoztak magukkal valamit. Bele volt írva az arcukba. A titok. És ettől mások lettek. Az emberek összesúgtak mögöttük. Hogy biztosan aranyat találtak. Hogy a hajó gyomra tele van kincsekkel. Pedig az igazi kincs az volt, amit láttak, amit megéltek. És mindegy is hány hajóval indulsz el, talán az is, hogy hány darab hajóval érkezel. Csak az számít, amit a lelked ládikáiban magaddal hoztál. Még akkor is, ha csak a nyiladozó értelmed zsenge emlékei ezek.

Ott voltam, amikor befutott a vitorlásod a kikötőbe. Ott voltam, amikor fess fiatalemberek nagy csokrokkal álldogáltak, hátha megjelensz és ha másképp nem legalább lesajnáló mosollyal veszed tudomásul a rajongásukat. Sütött a nap és tudtam, hogy el kell jönnöd hozzám. Hogy a vitorlásról leszállva, majd a szálloda fürdőszobájában tökéletesíted a benned élő királynőt. Hogy kifinomult bizonytalanságod, majd vicceskedve, pici gőg-szarkazmussal fűszerezve palástolod. De bárki is legyen ott, mindenki megjegyzi majd, hogy ragyogsz, hogy amolyan mediterrán, korai virág illatú misztrálként söpörsz végig a társaságon és azzal hencegsz, hogy a hajód rakterében a legrosszabb lőre is jobb, mint itt a parti agyondicsért…

Ott voltam, akkor is, amikor elmentél. A ködös, hűvös reggel elvette, ami az övé. Köd elnyelt, hajóstul, borostól, szerelmestül. A köd már csak ilyen, eltakar, elveszi tőlünk a részleteket, de ugyanakkor fokozza is a kíváncsiságunkat. Csak éppen nem mindegy, hogy be, vagy kilépsz a ködből. Hogy a homályos távolság éppen elnyel, vagy megajándékoz veled valakit.

„Ködben hajózni lutri! – mondtad és lehunytad a szemed, hogy majd a szív kormányoz. Majd a szív lesz a kapitány. Az régi tengerész, megbízható. Erőlködve mosolyodtam el. Bíztam benne, hogy neked sem könnyű. De te erősen babonáztad a ködöt. És tudtam azzal bíztatod magad, hogy azok pedig már azért sem cseppek a szemed sarkában, csak fújni kezdett a bolond búcsúszél, attól könnyezel...

Milyen hangot ad ki a megszakadó szív?  Vagy, amikor törik? Szakítanak-e egymással az örök szerelmet esküdő őrangyalok?

És milyen hangja van a szerelemtől repülni képes, frissen nőtt szárnyaknak?

Elmosolyodik-e az isten, amikor azt hallja; igen!

Tudtad, hogy az összes igen a templomokban lakik? Az összes igen. És milyen hangnemben íródik a szerelem? Mit írnál a partitúra elejére? Piano? Forte?

Melyik nyelven a legszebb, ha azt hallod; szeretlek?

És amikor minden összetörik, amikor elhallgat benned a madár, akkor mennyi idő múlva érkezik a tavasz? Várhatók-e még fagyok? Nagy lesz, vagy apró a nyár? A fák alatt a szerelem, vagy az éhes farkas jár?

Az égig nyújtóznék, de még költőnek is apró vagyok. A csillagszedőnek szegődtem, de csak a mocskos dohányt töröm, hogy bódult pipázók jósoljanak nekem egy mesés holnapot.

Madárjósok néznek az égre, indiánok táncolnak a tűz körül és sámánok dobja falja a parazsat, de idelenn idegen minden arc, minden szív, idegen minden nyelven a nevem, mint anyját nem ismerő gyermek lesem az utat, melyen már látnom kéne, hogy a végén te mosolyogsz…

Aztán egyszer csak a semmiből vádlón megállsz mellettem. Te vagy az utolsó bíróm, te vagy az ítélet és az ajándék. Felrovod nekem minden bűnömet. Aztán megmosod a lelkem. Egy körömkefével, alaposan. Megölelsz és elbőgöd magad.

- Többet nem tudok – mondod szelíden.

- Nem is kell – szipogok, csak mert férfi vagyok és kettőnk közül az egyiknek illik tartania magát. A nőnek meg nem. 

Tudtad, hogy a nők könnyei leszivárognak a mélybe, ott a cseppek összeállnak és abból lesznek a gyémántok?