Orosz György, tanár úr, olyan érzékletesen ábrázolta számunkra a germán istenek legendáit a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, hogy ahhoz képest minden Thor film unalmas és feledhető.

Akkor is, most is Nyíregyházáról néztem a világot. A 9/11-en, a 2008-as nagy gazdasági világválságon, pandémián, de még az uniós csatlakozáson innen voltunk, és eszünkbe sem jutott, hogy a Loki majd orosz családnevet választ magának, amikor Fenrirt ráengedi Ukrajnára.

Akkoriban még sokat olvastam, most többet írok. Tudom, tudom magas labda. Fordítva kellene. Turgenyev, Tolsztoj, Csehov voltak a kedvenceim. A Tavaszi vizekbe, a Kreutzer-szonátába és a 6-os számú kórterembe voltam szerelmes és bölcsészként állítottam, az oroszoknak a maguk földszagú, avitt, vagy inkább avas világában sokkal nehezebb erkölcsi magaslatokat állítani, mint egy franciának, olasznak, angolnak.

Reymont-Solohov-Szabó Pál tengelyben éltem, már csak azért is, mert jól emlékszem, hogy apám úgy adott a Velencei-karneválra zsebpénzt, hogy egy héttel korábban még a pótkocsiról szórtuk a Kanyáriéktól beszerezett marha- és lótrágyát, a rendszerváltás után visszakapott egyhektáros szíjparcellára.

Kézzel vetettünk, kapáltunk, kézzel szedtük a krumplit, törtük a tengerit, aztán beültem Orosz György német irodalom órájára és germán istenekről álmodoztam. Odinról, Thorról és Freyáról. Berlinról, Stockholmról, Oslóról... Ha lehunytam a szemem én voltam az aki az Agip kút címeréről a 41-es aszfaltjára szálló, hatlábú, lángot okádó farkast legyőzi…   

Hogy mi (is) a Nyugat része vagyunk, azt leginkább Ady, Kosztolányi, József Attila, Szerb Antal, Ottlik Géza, Sarkadi Imre ébresztette fel bennem, hogy aztán tudományos szaktekintélyek is bizonyítsák, a gének szintjén a turáni örökség is elkeskenyedik és helyette a Közép-Európai dagasztóteknő kerül elő.

Csörsz-árka, a Pannon-limes, aztán István keresztény királysága is a Nyugat, a nyugatos értékek védelmében jöttek létre. A „turpis et diabolica: huj! huj!” helyett. És miközben a levédiai, meg a karosi sírokban is fellelt keresztény gyökerű medálocskákból készülnek csuda kis kiállítások, tudom, hogy a lóháton közlekedő vereckei-magyarok is elámultak, amikor kalandozásaik során egy-egy csinos nyugat-európai várost megláttak és Jézusban, meg a feltámadásban hittek.

Adynak Párizs volt a Bakonya, és amikor a Gare de L’estről kigördült a vasparipa, az arca fehérebb lett, mint a svájci hegyek. Haza kellett jönni. Onnan mindig nehéz. Kányádi Bécsben, az Ágoston rendiek templomában találkozik a tömegsírba dobott Mozart szellemével és gondolkodik el a magyarság sorsán, Széchenyi az angliai kirándulások hatására dönti el végképp, hogy áldozni kell az országra, Janus Pannonius nem csak nyugatos műveltséget, de még pajzán epigrammákat is hoz Itáliából. Jókai Sándorja is Párizsban tanulja meg az asztalos szakma csínját-bínját.

Hölgyeim és Uraim! A Duna a Fekete-erdőben, a Tisza meg a Kárpátokban ered és bár egykor limes hasította ketté Pannóniát és Szittyaországot, attól ez az ország Bártfától Fiuméig, Farkaslakától Pozsonyig Európa volt, a maga néha bumfordi, néha poros, saras ábrázatával. Európa volt akkor, amikor István minden tíz falutól keresztény templomot kért. Európa, amikor a tatárok, törökök ellen harcolt, amikor Corvin Mátyás arról álmodott, hogy nagyapja után német-római császár lehet. Európa, amikor a reformációt államvallássá emeltük a Tündérkertben. Európa, amikor a törököt kiűztük, amikor a Habsburgoknak az életünket és vérünket kínáltuk, amikor 1848-ban a polgárosodás mellett álltunk ki, amikor 1956-ban a szabadságot hirdettük. És Európa, amikor 1989-ben fityiszt mutattunk a moszkovitáknak.

Hogy most az arab gyökerekkel rendelkező, de Marseille-ben iskolába járó kislány nem érzi magáénak azt a La Marseillaise-t, hogy a németországi török nem tud Lutherrel mit kezdeni, hogy a Koppenhágában letelepedett hindinek mit sem mond Kierkegaard neve, az már egy másik szint.

Álltam a milánói és a kölni dóm előtt, imádkoztam a Notre Dame-ban, ácsorogtam a Westminster-apátság előtt és a minap épp a Pócsi-búcsú után mosolyogtam el a gábor-cigányokon, akik szőnyeget kínáltak a sokadalomnak. Görögkatolikus vagyok. Bennem összeér Bizánc, Athén és Róma. Magam vagyok a kapocs. Magyarságommal Kelet és Nyugat között, de legyen bár száz és száz aranyozott hagymatornya Kijevnek, nekem az „aranyról” Prága jut eszembe, meg Hrabal, ahogy Pepin bácsival sörözik.

Goethe, aki végül a konyhalánnyal élte le az életét, Schiller, aki imádta a rothadó almákat az íróasztalán. Descartes, aki otthagyta a svéd királynő udvarát, mert bár az állás jól fizetett, de utált korán kelni…

Ez a sok-sok betű egy kategorikus imperatívusz! Az önazonosság felmutatása. A hitbizomány. Az örökség. Az elköteleződés.

És akkor tessék már elfogadni ennek a klubnak a szabályait, tessék már felébredni, véget vetni hagymázas kelet-szagú bolondozásnak. Tessék egy Mozart albumot bepattintani a playlistbe, tessék nyitott szemmel utazni Dalmáciában, a Felvidéken, Erdélyben, kifényezni az épített örökséget… Amit sváb, oláh, tót, rác, horvát, szlovén, örmény, görög, zsidó és persze magyar együtt rakta össze.

Aztán lehet itt honfoglaló tarsolyt, cifra szűrt, Bocskait, meg a Jóisten tudja mit magunkra ölteni, de szépen be kell látni, hogy a tagadás, a kuruckodás ennek az országnak még jót nem hozott.

Nagyot mosolygok, hogy már a futballpályára is elvisszük a vélt, valós igazunkat és ha sarokkal is, de győzünk a berlinszagú „szász-porosz” felett. Teszem hozzá csöndben, a futball is 100%-ban nyugati találmány…