Mi a tiéd a világból? A szippantásnyi levegő? A falat, melyet te rágsz, nyelsz és csillapítod gyomrod sötét savjait? Mi a tiéd a világból, egy pillanat, amire majd vénülő fejjel gondolsz, hogy ott, akkor... Mert ott, akkor nem is sejtetted? Mi a tiéd a pillanatból? Édesanyád meséje, egy cserépkályhánál melegített dunyha, nagymamád rántott húsa? Mi a tiéd a világból? A gyermekkor íze? Egy szerelem, ami akkor sem múlik, ha elmúlt? A kedves ragaszkodása, amikor azt mondják neked: szeretlek…

Mind-mind semmi… Amikor egyszer csak azt mondják, nézd ez a csepp ember a véredből a véred, génedből a géned, ez a csepp ember, aki épp úgy akar, épp úgy remél, aki épp úgy szeret…

Vagy nem is úgy, másképp, de a szemednek, szívednek kedvesen. És állsz, mint a Bálám szamara, hogy a Biblia ezt olyan sokszor írta, édesapám, édesanyám olyan sokat mondogatta…

Mi a tiéd a világból? Semmi. Egy csöndes, napsütötte augusztus délután, egy forró leves, egy kávé, egy pillantás, egy lélegzet, egy álom, amit már nem csak te álmodsz, egyedül. És a remény, a várakozás, ahogy a fájdalom, a könny és a sarokban felejtett öröm, mind elmúlik, csak az a valami nem.  

Sóhaj. Vágy. Egy dallam, ami a füledben rak fészket… Egy csók íze. És annyi, de annyi imádság. Úttalan út… És még azon túl is, egy ösvény.

És akkor a világ megáll, egy pillanatra mindenki kiszáll, elmosolyodik, biccent és akkor tudod, itt és most minden rendbe jött, minden, ami eltörött összeáll, cserepekből váza, szilánkokból újra dobbanó szív, és morzsákból hitféle jellegű kenyér… Egy pólya, egy kiságy, meg benne valamiféle rácsodálkozható, rajongható élet.