A héten még írt a makacs halott. A héten még üzent. Aztán csak perlekedett. Mondta a magáét, hogy ne legyetek bolondok, ne a sötétség beszéljen belőletek, csitítsátok a bennetek ágáló démonokat. Meg emlékeztetett; de szeretik is azt a sötét oldalon, ha egymásnak estek, ha egymás húsát marjátok, ha…

Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Egyéb, nem várt és elátkozott körülmények miatt elhaláloztam. Persze most azt mondod, bolond és hülye vagyok, akkor hogyan írom ezt a sort? Férfinátha, férfihalál. Elmúlik. Egyébként is, tessék továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló! Igazad lehet, de még…

Úgy kezdődött, hogy az 1985 óta Németországban élő unokatestvérem lemondott a magyar állampolgárságáról. Egy ideig még vállalta az adminisztrációs cécót, aztán a berlini nagykövetségen nem voltak vele túl kedvesek és akkor úgy döntött, nincs neki erre szüksége. Édesapám, aki a nagybátyja vett egy…

Ilyenkor, március második felében már nem nagyon lehetett bírni velünk. Eminens osztály voltunk, de a jó idő, a bimbózó virágok, bokrok, fák, az egyre ragyogóbb fények, az illatok, na meg a vérünkben tomboló tavasz megbolondított bennünket. Kamaszok, tizenévesek és gimnazisták. A szelídebb tanárok…

„Ha vendég van, minden van!” – kiáltja a világba Krivács András, a baktalórántházi Fenyves tulajdonosa. Remélem nem a pusztába kiáltott a szava. „Gyertek, mert ha nem jöttök, ti is mi is éhen halunk és még a „golyóimat” is megkóstolhatjátok” – mosolyog, de inkább kérlel Konyári Sanyi, királyi…

"In my hand Raindrops and sand..." Szindbádnak volt egy fura szokása. Nyalta a sót és rájárt a mustárra is. A csípős mustárokért bolondult, amit néha rákent a pucér kenyérre és úgy falatozta, de megesett, hogy csak belenyalt az üvegcsébe, mert nem bírt ellenállni a csípősnek és a savanyúnak.…

Ugyanazzal a karral ölelni és ütni is lehet? Ugyanabban a tenyérben benne van a pofon és benne van simogatás is? Ugyanabban szájban az édes becézés és a durva káromkodás? A nyelved hegyéről köphetsz és suttoghatsz mézédés szavakat. Rajtad áll, mit választasz! A Németországban élő unokatestvérem…

1944. március 2-án este Humphrey Bogart egy whisky-vel csillapította izgalmát. Szmokingja ott lógott a vállfán. Lámpaláza ellenére komótosan készült az Oscar-gálára. A filmakadémia tizenhatodik seregszemléje minden korábbinál nagyobb felhajtást ígért. Az egyre színesebb, egyre nagyobb szabású átadó…

Nézem Gődényt. Nézem, hogy ő maga sem tud mit kezdeni azzal a néhány száz, ezer(?) fős „tömeggel”, amit ő hívott ki az utcára. Nézem a szerencsétlenkedést a hangosítás nélküli lózungokkal,  stratégia nélküli indulatokkal. A műdoktor nem az utcára, hanem a napsütés és a kora tavasz ellenére is jégre…

Kifújta felőlünk a mocskot a tavaszi szél. Most ragyog a Nap és a hűvös suttogás ígér fűt-fát… Az ember belemártja az arcát ebbe az izgága remegésbe, ebbe az édes fénybe és nem hasonlít, nem emlékezik, hagyja, hogy a most legyen. A pillanat művészete. A most semmisége. Hagyja, hogy ez a másodperc…