A héten még írt a makacs halott. A héten még üzent. Aztán csak perlekedett. Mondta a magáét, hogy ne legyetek bolondok, ne a sötétség beszéljen belőletek, csitítsátok a bennetek ágáló démonokat. Meg emlékeztetett; de szeretik is azt a sötét oldalon, ha egymásnak estek, ha egymás húsát marjátok, ha szitkozódtok, ha lehetőleg minden lélek mást hisz, mást gondol és meg nem ért, ha nincs benne empátia, irgalom…

Aztán úgy döntött, nincs már neki itt dolga, nincs feladata, nincs célja. Ült a csöndben és a hűvös, a telet feledni képtelen tavaszi szelek rongyosra fújták benne a lelket.

„Nincs tovább. Nem megy…” – gondolta, hitte, vagy csak belenyugodott?

„Urunk is rég járt erre! Kezünket már nem fogja. Talán el is feledett, talán sose szeretett bennünket…” - mondogatta és hagyta, hogy a rosszkedve, meg a csontját átjáró betegség térdre kényszerítse. Nem szenvedett, nem kért segítséget, feküdt az üres kamrában és szeméből lassan párolgott a fény…

Fakószürke lett a bőre, haja egyetlen éjszaka csavarodott őszbe. Nem harcolt, nem protestált, úgy adta oda a drága életét, hitét, emlékeit, minta semmit, de semmit se érnének. Imát nem mondott, áldást, kenetet nem kért. Nem is beszélt az Úrhoz. Hallgatott, pedig a csend tövisei még ott is szúrták, ahol sose fájt. És nem akart maradni, nem akart már semmit, csak álom nélkül aludni, a tudatlanságba, a sötétségbe burkolózni… Vagy fel sem kelni… És ilyen az élet, ha nem kéred, elhagy. Talán még bele is halsz a lemondással járó, keserű igyekezetbe…

***

Jézus álmában látta meg, hogy a szeretett barátja feladja, hogy az a Lázár, aki néhány éve még a legelszántabb, leginkább magával ragadóbb harcosra emlékeztette, akiben megvolt az akarat, a szándék, a karizma, hogy reményt csepegtessen a tespedt, hitetlen népbe, az most bebújik az egérlyukba és halni akar. Az a Lázár, akiből korábban még az Atya beszélt, akinek minden álma, minden szándéka Jézust is erősítette, most magát löki az árokba…

Potyogott a könnye, amikor megtudta, hogy meghalt. Szájában keserű lett a test szomorúsága és rázta a fejét.

„Az nem lehet, hogy a szent erő, az az áldott akarat, most így tűnjön el, nyomtalanul, elfeledve…”     

És úgy döntött, elmegy a sírhoz. El bizony! Aztán majd, amikor meglátja a holttestet, akkor talán, akkor  lehet, hogy az Atya is úgy akarja…

Hívni fogja, visszaparancsolni, rászólni, rápirítani, persze szelíden, persze értve, de nem megengedve. Nem lesz karcos, nem lesz dühös, csak határozott, csak úgy, ahogy őszinte barát mondja;

„Lázár, kelj fel! Lázár, kelj fel és járj!”