Ilyenkor, március második felében már nem nagyon lehetett bírni velünk. Eminens osztály voltunk, de a jó idő, a bimbózó virágok, bokrok, fák, az egyre ragyogóbb fények, az illatok, na meg a vérünkben tomboló tavasz megbolondított bennünket. Kamaszok, tizenévesek és gimnazisták. A szelídebb tanárok nem is igen bírtak velünk, mosolyogtunk, mint a tejbetök minden intésre.

- "Jajj, tanárnő, tanár úr, hát tetszik azt tudni, hogy…” - és kacagtuk, hogy egy nap a világ, hogy úgy nőnek a nappalok, mint a vágy bennünk és oroszlánokat akartunk reggelizni, csillagokat csokorba szedni, szerelmesnek lenni, csókolni, ölelni, táncolni az utcán egész éjjeleken át, aztán dehogy tanulni az iskolapadban, csak kibeszélni, hogy Salánki Timi ajka pont olyan színű, mint a germersdorfi cseresznye…

Jöttek a Sándor, József, Benedek napok. Kinyíltak az ablakok, kirstálytiszta, hűvös levegő szállt be az osztályterembe és csak Szták Sándor tanár úron nem fogott a tavasz. A legendás némettanár hóna alatt vaskos könyvcsomóval érkezett az órára és jobb szemében a Plusquamperfekt, a másikban pedig a Zustandpassiv villogott. Nem ismerte az álljunk meg, tartsunk szünete kifejezéseket.

„Wer rastet, rostet!” – volt az alapszabály és a fene se értette, hogy ez a fábiánházi, régi vágású úriember, hogyan lehet ennyire munkamániásan sváb.

De kapóra jött a Sándor nap! „Felköszöntjük! Nem felelünk! Mámma sarokba vágjuk, hogy a haben után mindig Akkusativ, a begegnen meg Dativval jár… Sarokba az egészet, ma ünnepeljünk!

De Szták tanár urat nem igen tudtuk kizökkenteni a német nyelvtan és irodalom roppant valóságából. Jött a Perfekt, meg az indirekte Rede, jött Siegfried és Goethe. Mondjuk nem feleltünk és az már nagy szó volt!

Tavasz van. Sándor nap. De hol vannak azok a tavaszok? Tanár úr rég nincs velünk, közöttünk…

Isten éltesse a Sándorokat! Isten éltesse odafent, Tanár úr!