Úgy kezdődött, hogy az 1985 óta Németországban élő unokatestvérem lemondott a magyar állampolgárságáról. Egy ideig még vállalta az adminisztrációs cécót, aztán a berlini nagykövetségen nem voltak vele túl kedvesek és akkor úgy döntött, nincs neki erre szüksége.

Édesapám, aki a nagybátyja vett egy nagy levegőt. „Szívet cseréljen, aki hazát cserél”, „Meg magyarnak lenni büszke gyönyörűség”, és különben is „Extra Hungariam non est vita!” - nemcsak nem értette, hanem meg is botránkozott. Lemondani valamiről, ami számára gerincet, erőt, hitet ad??? Lemondani arról, aminek születtél?

Az unokatesóm pedig azzal érvelt; „- Nekem nem megy, hogy mindenhova kell egy ismerős, hogy minden, ami alapból járna neked, ahhoz ismeretség, befolyás, kapcsolati tőke szükséges, hogy az orvosnak borítékban kell a kegyeit elnyerni, hogy a köztisztviselő üveg pálinkáért korrumpálható, hogy még mindig urambátyám…"

Hiába mondtam neki, hidd el sokkal jobb a helyzet már, hajthatatlannak bizonyult…

- "Újságíró vagy, el tudod intézni, ki tudod járni, vastag a bőr a képeden… neked jut, vagy ha nem hát addig mész, amíg…” - jött a kerek perec válasz. 

Most épp Tóth Krisztina mondja, hogy mérgező ország lettünk, az életminőség és az erkölcsök pinceszinten, hogy a magyarok többsége gyűlölködő rasszista és egyébként is a capite foetet piscis…

Az ellenzék kapaszkodik Tóth Krisztinába; „-Na ugye mi megmondtuk!!!” A nem kormánypárti szavazók pedig ezerrel osztják a súlyos vádakat. Nem számít, hogy fogalmuk sincs arról ki Tóth Krisztina, de jól hangzik, mert úgy érzik a szívük terhét mondja a költő(nő) és lesz belőle fárosz, mely beragyogja a csillagtalan, elvadult, buta, lezárt, orwelli magyar ugart. Ugat az ugar és a sátán kutyái csaholnak rajta…

Mondja az unokatestvérem, hogy kilépett abból a face-csoportból, ahol a Németországban élő magyarok egymást tájékoztatják az ország és nagyvilág híreiről. - "Elegem lett belőlük!”

-"Nálunk az egy főre jutó hülyék száma kettő!” – nevet Hofival, mert az unokatestvérem szerint Germániába is visszük magunkkal a turáni erkölcsöket, a podagrás világnézetünket, beleragadt a tüdőnkbe az áporodott levegőjű Kárpát-medence…

„Tessék inkább a turáni fajtában kutatgatni. Mióta Árpád apánk Zalánt meg akarta vásárolni, azóta a magyar fórum mindig vásár. Max Harden, a kemény német kritikusi elme azt vallja, hogy korruptabb nációja nemigen van a világnak, mint a magyar. És korruptak voltunk az egész barbárság s most talán még inkább azok vagyunk: a félbarbárság korszakában.” (Ady Endre: Turáni erkölcsök)

Ma reggel én is erős hányingerrel indítottam a napot. Pedig szép, ragyogó böjti napra ébredtem, de épp egy vírustagadó, relativizáló, összeesküvésekből erőt merítő, oltásellenes ismerősöm oldalára tévedtem és olyat voltam kedvem köpni, hogy maga magam előtt is szégyelltem…

Ezek lennének mi? Ez lenne Árpád, Szent István, Nagy Lajos, Mátyás öröksége?

Ennyik vagyunk? Egy széthúzó, buta, erkölcstelen pusztai nép? Mi vagyunk, akik agyonverjük a Bodri juhászt, a fiát, meg a kutyáját egy szépen fénylő övért?

És üvölt bennem a válasz, kitör a fényre, kijön a Napra, előjön, magát ragyogásba öltöztetve, mint egy király, mint az élet örökös császára, ki csak Jézus urunk előtt hajtaná meg térdét, fejét. Előjön belőlem valami hunn dac, Góg és Magóg unokájának kemény, nyakas hite. Előmászik az Európát megjárt, ottan is vízzel főznek makacssága, valami végtelen ragaszkodásból szőtt szövet, valami, ami meg- és felemel; Torda jövőt álmodó révülete:

„Rómától Görög-Bizáncig,

Rajnától Levédiáig,

Félik majd utódaid nevét.

 

Mohácsnál győzni fogunk,

Dózsa lesz György királyunk,

Nagyhatalom századokon át.

 

Rákóczi világot hódít,

Kossuth-tal valóra válik

A Duna-menti Köztársaság…”

Mert sem tatár, sem török, de még a német, sőt a szovjet sem tört meg bennünket! Magyarul írom a sorokat és ha bekapcsolom a tévét még mindig egy 2500 éve önálló, sajátos nyelven szólal meg a műsorvezető. Még mindig vagyunk, Herder-jóslatának fityiszt mutatva. A fejünket százszor elborító ár ellenére vagyunk, élünk; megmakacsolta magát a „magyar halott”.

És Szerbet megidézve, élni fogunk, akkor is ha olyan ez, mint a patkányoknak a romok között, mert az élet visz minket előre, a nevető, lázadó fiatalok életösztöne, a szívünk vágya, az álmaink netovábbja, mert visznek minket előre zsigerben őrzött életreflexek, valami örök tavasz, sose múló nyár.

Visz minket, mint a tavaszi habok árja. Mert hiszem, hogy minden hibánk, minden együgyűségünk, minden áporodott stafírungunk ellenére van bennünk valami isteni szikra, nevezd tehetségnek, leleménynek, magyaros dacnak, nevezd az örökös kiskapusságnak, valami, ami még mindig képes a magyart égnek emelni…

És most mondom, sose leszek más, mint elfogulatlan, ostorral közlekedő csikós, sose leszek más, mint őszinte betyár, kinek a becsülete a legnagyobb kincse. És láss majd oktondinak, hitehagyottnak, pálfordultnak, láss majd rossznak, árulónak, a Krisztust háromszor is tagadó a tyúkszaros életét mentő Péternek, láss Gerébnek, hazugnak, megalkuvónak, akkor is vedd majd észre, hogy ökölbe szorított kezemben viszem apám magyar örökségét, a magyar hitem, a világot váltó reményem és a kozmopolita szeretetem…