"In my hand Raindrops and sand..."

Szindbádnak volt egy fura szokása. Nyalta a sót és rájárt a mustárra is. A csípős mustárokért bolondult, amit néha rákent a pucér kenyérre és úgy falatozta, de megesett, hogy csak belenyalt az üvegcsébe, mert nem bírt ellenállni a csípősnek és a savanyúnak. „Talán túl édes az élet hozzám és a kutya is jó dógában vész meg…” – morfondírozott. De nyalogatta a sót is. Bárhol járt, bármelyik tengeren hajózott, ha kikötött vett egy kis helyi sót. Lehetőleg olyat, amit ott helyben pároltak le.

„- Benne van abban a tenger íze. Benne van mindaz, amit tudni kell arról az öbölről, arról a partról. A só a közeli földek ízét is őrzi! Mert ahol a száraz meg a tenger találkozik, az mindenütt szent hely. Mert ha az isten lelke ott lebeg a vizek felett, akkor ott ér hozzá a mi tyúkszaros világunkhoz…” – mondogatta, mint egy magát komolyan vevő tudós.

Symi szigetén egy szalmaözvegy különösen kedvelte Szindbádot. A mindig barna bőrét, a szőrös mellkasát és az izmait. Meg a fehér fogait, amelyek öblös kacagása közben csillogtak érzéki ajkai mögött. Meg azt, hogy mindig úgy beszélt a világról, mintha csak ő ismerné a titkait. Mintha csak ő lenne az egyetlen beavatott.

- A szentek minden este velem vacsoráznak a tengeren! – nevette a férfi és a nő hitt neki.

- Milyen ember Szent Pál? – kérdezte a szépasszony áhítattal bámulva az utazót, de biztos, ami biztos sietve keresztet vetett.

- Jó. Szeret enni és mindig hosszan, de mindvégig okosan beszél. Érvelni tud, nem tudok neki ellentmondani, pedig sokszor akarok. Ám, ami a legérdekesebb, hogy szereti a zenét és ha olyan a kedve dalol, táncol!” – mosolygott Szindbád.

- Táncol? Szent Pál táncol? Szentséges istenem…– kerekedett ki az asszony szeme.

- Hát mit gondol maga hitetlen, hogy a szentek nem szeretnek mulatozni!?! – ripakodott rá Szindbád. – Azt hiszi a szentek nem isznak bort, nem hallják, ha maga dúdol és nem tudják, hogy a tánccal el lehet mesélni az életet, de még a teremtést és a Jóisten mosolyát is!?! Mán’ hogyne lehetne! – és bólogatott akkurátusan maga elé.

Az asszonyság meg kis mázas cserepekbe mustárokat és különböző helyekről származó sót rakott elé, frissen sült lepénnyel. Szindbád pedig falta, mintha nem lenne holnap. 

- Egy valamirevaló férfi egyébként manapság vagy nemesfémekkel, vagy politikával kezd el foglalkozni! – csámcsogta és időnként megköszörülte a torkát, mert marta az erős, tormás mustár. – Én a higanyra esküszöm! Majd meglátja, előbb-utóbb jön majd egy zseniális elme, aki a higanyból aranyat csinál! Mert mi a higany? Folyékony arany! Foly-é-kony! És párolog! Érti? Párolog? Volt, nincs eltűnik! De Isten ments, hogy belélegezze! Isten óvja tőle, mert akkor maga a halál fia!

- Jajj Szindbád! Hát ne rémisztgessen engem, a higannyal! De vallja be mit sem tud maga erről a nemesizéről, csak valami nagyot akart mondani! – nevette el a magát a szépasszony, amitől Szindbádnak villámokat szórt a szeme és láthatóan vérig sértődött.

- A fűszerekről, meg a parfümökről talán tudhat valamit, de a higanyról semmit… Tudja maga mi az a cinnabarit? Ugye, hogy nem? – vette oda a méregtől lekezelővé változott férfi. – Tudja, hogy annak idején mi rőzselángon hevítettük és mikor leégett a láng, ott a hamuban megjelent a higany? Tudja hányan pusztultak el akkor? A gőzétől? De mindegy is… - kezdett megnyugodni. - Hozzon abból a baklavából, amit annyira dicsért…

Az asszony felugrott az olívazöld bársonydíványról és ruganyos léptekkel, rengő csípővel indult el a konyha felé. A férfi hosszan nézett utána. Nézte a földig érő virágmintás szoknyáját, a selyemblúzát és orrcimpáját izgatta az illat, ami a nőből párolgott. Ha jó orra lett volna kiérzi belőle a görögdinnye, körte, és citrus fejillatokat, a lótuszvirág, a gardénia és a frangipáni együttesét, na meg a cédrust, a szantált és a pézsmát is… De Szindbád csak a szép nőkért, a nemesfémekért és a mustárokért volt oda. Neki az illat csak azt jelentette, hogy ezt fogja érezni a nyelve hegyén, amikor megcsókolja a nő nyakát…

- Bolond maga Szindbád! – szólta le a mélázó férfit a nő, miközben egy tányéron egy szép adag háromszögre szelt baklavát tett az asztalra. A tetejét gazdagon szórták pisztáciával. – Bolond, mert ha már nemesfémekről akar egy nőnek prédikálni, akkor beszéljen az aranyról, hogy miért van belőle sárga, fehér és rézszínű?

- Arany…. arany… - méltatlankodott Szindbád. - Hát maga is csak ebbe van belepistulva, az aranyba? Hát a disznófejű sem adta… És van nekem egy nagy tanítóm, akit Agricolának hívnak. Tudja mit mondott? Nem? Hát idézem; „Ha a férfiak arannyal, ezüsttel, drágakővel hatalmukba kerítik az asszonyokat, sokakat becstelenségre késztetnek, megvesztegetik a bírákat, és számtalan erkölcstelenséget követnek el, nem a fémeket kell okolni, hanem a férfiak lángra gyújtott, gonosz szenvedélyét…” Az arany maga a gonosz szenvedély… És látja itt ér össze a nő meg az arany. A szenvedély… Mert amikor maga után néztem, láttam magában az aranyat, a szenvedélyt, a bolondulást, az örök kényszert, hogy nem elég, hogy nem tudom megunni, kell még belőle és most ezt az indulatot belefojtom ebbe a baklavába. Mert juszt sem akarok magában aranyat látni. Nem akarom, hogy maga a bolond, ördögtől való szenvedély legyen, hanem egészen másra vágyom. Bontakozzon ki a magában a jóság, a magában szunnyadó tisztaság, a Mária… Legyen áldott az asszonyok között, legyen aki halálom óráján is érettem könyörög, aki akkor is tisztel majd, amikor vén trottyként járok fel-alá a kikötőben és nem tudom majd, hogy magától jövök vagy megyek magához…

- Maga mekkora gyerek! Maga csacsi! Maga fél az öregségtől! Fél, hogy bácsika lesz, aki már csak arra emlékszik, hogy görcsösen akart bármilyen a kezébe kerülő vasdarabból aranyat varázsolni, de soha, de soha nem sikerült magának… - mondta édes cinizmussal a nő, miközben bájos arcához emelte két tenyerét és könyökölve mosolyogta a hullámok hercegét…

- Talán így is van… - mondta Szindbád… - De majd egyszer jön valaki, valaki, aki elolvassa azt a sok csacskaságot, amit én az aranycsinálás közben papírra véstem és azt fogja mondani, hogy mindent ért, mindent is ért a világból... – és ekkor kinézett az ablakon, a vagabundnak egy remegő könnycsepp gurult le a jobb szeméből…

- Szeretem, hogy maga édes, egy megrögzött szentimentalista – mondta a nő, felállt és Szindbád mögé lépett. A férfi széles vállait kezdte masszírozni és finom, porcelánarcát hozzásimította a hajós napcserzett bőréhez…

- De most jöjjön, igyekezzen, mert a nyári hajnalnak nem volt gyerekszobája, mindjárt itt les befelé az ablakon…