Kifújta felőlünk a mocskot a tavaszi szél. Most ragyog a Nap és a hűvös suttogás ígér fűt-fát… Az ember belemártja az arcát ebbe az izgága remegésbe, ebbe az édes fénybe és nem hasonlít, nem emlékezik, hagyja, hogy a most legyen. A pillanat művészete. A most semmisége. Hagyja, hogy ez a másodperc legyen a mindörökké, ez a semmi, ez szemvillanásnyi, ez amíg pislantasz egyet, amíg a levegő le sem ér a tüdődig, amíg zihálva sem sikerülne kifújni magad. És varázsolsz magadnak festményt, díjnyertes pillanatképet. Aztán apró, pezsgő dalokat dúdolsz, a kora délután terebélyes méltósága emel magához és a szigorú, szürke felhőket egy mozdulattal fested kékre, zöldre, pirosra, narancsra. A tó meg, hát vagyok most hullámok hercege, békakirály, álmos nagy bajszú kancellárharcsa, és szigorúan rendezem az ivadékok pacuha sorát. És aztán mintha Szabó Magda utazott volna át ide a Bujtosra Debrecenből, mert ugye „tanuld meg, hogy amíg élsz, addig nem késő semmi”.

Szabó Magda: Sohasem

 

Én nem akartam sohasem.

Nekem nem olvadt ereszem,

ha március jött, s szerteszét

tördelte a szomszéd jegét.

Én nem akartam emberi

sorssal, mint hinta, lengeni

mélyből magasba s újra le;

tengerbe vágytam szüntelen:

fövénybe fúrni hátamat,

hallgatni, mint a nagy halak,

és nem bukni a fénybe fel,

és nem követni éneket,

ha lengenek a fátyolok,

ha zengenek a távolok.

 

Én nem akartam sohasem,

s most olvadt testtel, részegen

sodorsz sodroddal, szerelem.

Látsz ismeretlen szívemig,

forgatod fénylő csontjaim,

pörgeted súlyos súlyomat,

mosdatsz magadban, áradat,

szemem kútjába fényeket

dobsz, nyelvemre beszédeket.

 

Én nem akartam, szerelem,

szájadból inni sohasem,

s most tikkadt szájjal keresem

hűvös szád ízét, szerelem.

Sószagú, zúgó felszínen

lebegve – néha – a vízen

lefele fordul a szemem,

s a némaságom keresem,

mely lenn maradt a víz alatt,

őrzik szigorú kardhalak,

s körötte hunyt szemű csigák

s fehér korallok alszanak.