Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Egyéb, nem várt és elátkozott körülmények miatt elhaláloztam. Persze most azt mondod, bolond és hülye vagyok, akkor hogyan írom ezt a sort? Férfinátha, férfihalál. Elmúlik. Egyébként is, tessék továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló! Igazad lehet, de még biztosan nem hallottál a „makacs halottakról”. Olyan kóbor lelkekről esne szó, akik lemondtak az életről, akik egyszerűen visszaadták a teremtőnek a létezés anyakönyvi kivonatát, de az égiek úgy döntöttek, egyelőre nem intézkednek a további teendőkről. Nincs utolsó kenet, halottmosdatás, virrasztás, nincs utolsó út. De van helyette újabb reggel, újabb munkanap, újabb daráló, újabb küzdelem, újabb tükörbe, tűzbe bámulás. Ördögi dolog ez! Meghalsz, de minden marad ugyanúgy; az összes kínnal, lelki furunkulussal, küzdelemmel, nyílt sebekkel, könnyel és barázdával a homlokodon. Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Teátrális?  Azért imádkoztam, hogy szólítana az úr magához, venné el tyúkszaros, értéktelen életem és ölelne magához, balzsamozná szerencsétlen lelkem és kiemelne ebből az örökké szeles, örökké magányos városból… Még nem voltam 42, amikor az élet értelme az maradt, hogy nincs értelme, hogy már Marcus Aurelius is megírta; 40 éves korára a férfi mindent megél… Mindent is…

Szóval hiába szakadt ki belőlem az összes imádság, hiába kezdeményeztem interurbán telefonkapcsolatot az Úrral, kicsörögni kicsörgött, de senki nem emelte fel a kagylót…

If the night turned cold

And the stars looked down

And you hug yourself

On the cold, cold ground…

És jönnek azok az esték, amikor Ady Endre, a rokon jön el látogatóba és nagyokat sóhajtozva, elmosolyodik rajtad.

- Ugyan már fiatalúr! - Legyint pedig már idősebb vagyok, mint amennyi a rokonnak megadatott. – Engem is a spanyolnátha vitt el. Semmi más nem fogott rajtam… - és mosolyog, mintha ez lenne a legtermészetesebb.

- Bandi bátyám! - fordulok hozzá. – Emlékszel? Ugye emlékszel, amikor azon a versenyen, azon a szavalóversenyen, téged vettelek a számra?

Legyint. Mosolyog. És mondja;

…És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szívvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot…

Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Még nem volt fél nyolc, amikor elátkoztam ezt a hideg márciusi napot. Még nem volt fél nyolc, amikor nem akartam dolgozni menni, amikor az életem romjain éldegélő zöld penész azt üzente; - Nem kell neked a világ gondja! Maradj itthon. Felejtsd el a világ idegesítő zaját, felejtsd el, hogy élsz. Aludj, álmok, vágyak, érzések nélkül. Ne dobogtasd kimúlt szíved a feketével, ne izgasd szurokká sötétült, sűrű véred hirtelen jött ötletektől, hogy majd azt este fél nyolckor, ország és világ bámulja… Hagyd az összes dagadt, koronavírustól légszomjas ruhát másra! Ne élj, hiszen már rég nem akarja; lecsavart, kicsavarta az izzód és benned hallgat a sötétség. Nevem, fekete dörrenés, gyötrődve, gyűlölve két vállra fektetett üres napok. És állandó fuldoklás a fekete láztól…

És micsoda megnyugvás hinni, hogy jő majd a miazma, jön a hatalmas, bősz, császári láz, jön az ágy, jön egy másik világ, aminek nincs szüksége rám, ami nem hív, nem kelt, nem akar, akinek vak, süket, néma vagyok, mint a temetőben a hervadt virágok…

És amikor idáig érsz, amikor már itt jársz, akkor érzed, hogy fel kellene pofozni ezt a szimulánst, ezt halottnak tettetőt, magát kimúltnak álmodó majmot. Jönnöd kellene, hogy felpofozz, hogy a kikötő felé mutass; - „Vaktyúk! Sose küldött az Isten szebb szelet, sose akarták, hogy vitorláid szebben dagadjanak! Rád vár az összes kikötő! Neked akar énekelni, téged akar csábítani minden sellő! Te meg kapitány, az ágy alatt sírdogálsz? Egyébként is, nincs már sok idő! Ott állnak a mindig új matrózok, lehet menni tanítani őket, szembeszélben vitorlázni!”

Tamáskodom, hogy nézd, azóta lett a világ siralomvölgy! Az Isten mint Szodomára, Gomorára pusztító ragályt küldött, hogy tisztuljon a bolygó, lenne kevesebb, de szelídebb, kezelhetőbb lélek, csak ne ez a sok tolakodó akarnok, ez a sok páva, ördög ügyvédje, kiskirály, kurva meg bértollnok…

42 még nem voltam, amikor meghaltam. „Megellik az három tőggyel is…” - mondanád. Éjfél még nincs, amikor rájövök, írnom kellene, tovább, akár egy makacs halottnak, meg verset mondani. Írni, mondani, aztán aludni egy picit, hogy álmomban visszasírjam magam a legszebb versek életébe. Hogy visszasírjam magam oda, ahol életbe felejtetten még boldog is lehetnék. Aztán ilyen az ébredés; villamosok indulnak, meg a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény a szűk Logodi, de még a Hatvani utcában is. 

„Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.”