„Ha vendég van, minden van!” – kiáltja a világba Krivács András, a baktalórántházi Fenyves tulajdonosa. Remélem nem a pusztába kiáltott a szava. „Gyertek, mert ha nem jöttök, ti is mi is éhen halunk és még a „golyóimat” is megkóstolhatjátok” – mosolyog, de inkább kérlel Konyári Sanyi, királyi mesterszakács barátom, aki úgy döntött, hogy 3 hónap után ad még esélyt a vendéglátásnak és töltött és töltetlen lángosok, lángostésztából gyúrt golyócskákkal csábítja a Bástya bisztróba a jónépet.

„Zsolti! Nem tudom meddig tartunk ki… Így nem sokáig” – erősíti meg Szoboszlai Gyula, Venesz-díjas mesterszakács barátom, hogy bizony iszonyú nagy a baj. Napokat, heteket senki nem számol már, a hónapok is semmitmondó mértékegységek. A fagyóban is tönkre megy a hús. Lejár a szavatosság. A Coca-Cola nem cserél. A közműszolgáltató nem vár, mindenki tartja a markát; utaljatok! Egy magára valamit is adó vállalkozás, megbízható kollégát csak utolsó pillanatban enged el, pedig… Aztán van aki bedobja a törülközőt. Eddig bírta, nem tovább. Elenged, elad, kiszáll, menekül.

A kormányzat erején felül igyekszik segíteni, de a magyar gazdasági teljesítőképessége ennyi, akkor is ha szidjuk a kormányt, meg akkor is, ha belátjuk ennyire képesek. Most nincs dübörgés, utolérjük Ausztriázást, csak valami bolond remény, hogy lesz még jobb is, hogy nemsokára jön a jó idő, már akkorára be lesz oltva mindenki, nyitnak a teraszok és akkor aztán sülhet a kirántott hús, meg a kerek krumpli! Akkor majd jön az ereszd el a hajam, lesz, zene, tánc, meg univerzális balhé Zajtától, Szentgotthárdig!

De mikor? Húsvétkor? Pünkösdkor? Szent Iván éjjelén? Augusztus 20-án?

Az évszázadánál is hosszabb volt ez a félév… És tartanám én a vendéglátós barátaimban a lelket, meg imádkoznék, meg reménykedem, hogy azért tettek félre, de tudom hiú ábránd azt hinni, hogy bevétel nélkül lenne szőlő, meg lágy kenyér…

Aztán Kassai Bertalan barátom küld egy videót és amikor a fejünk az ár, már százszor elborítja, akkor egyszer csak azt látom, hogy a fiatalok beintenek a vírusnak, a szolid "lockdown"-nak, beintenek annak, hogy nincs móka, kacagás, nincs vendégek hada, nincs éjjelekbe nyúló beszélgetés, csak fejükre állított székek, sarokba tolt asztalok. Nincs más csak az árva teraszok helye, ahol száraz levelet hord a bolond szél. Beintenek annak, hogy csendes, kihalt a város, hogy estére most lég sem mozdul, madár is csendben ül, hogy ránk szakadt a lakat, hogy börtön lett a világ…

És folyik a könnyem annyira örülök, hogy ezeknek a lányoknak, srácoknak, a nevét is tudom, akik hosszú estéken, éjszakákon voltak cinkosaink a „még egyet”-ben, most táncolnak, énekelnek, ebben a helyzetben is van kedvük egy kicsit bohóckodni!

Elvitelre nyitva vagyunk! – kiáltják utánunk. Elvitelre! Persze nem olyan ez mintha leülnél, lassan kortyolnád, beszélgetnél, nem olyan, mint a telt házas estéken a szomszéd asztalnál ülő csajokat bámulni, de ha képes vagy rá, ha van pénzed a tárcában, a kártyádon, ha tudod, nyújtsd feléjük a karod!

Kérj egy kávét, egy szenyót, egy maszk mögött is érzékelhető mosolyt, elvitelre!!!